Közzététel dátuma: Mar 25, 2017 11:54:49 AM
1.
A királyleány a Skamandros pompás partján sétált, a szent Delták felé nyúló részeken, amiket most hagyott csak el az ellenség.
Ó, nagyszerű volt, szabadon járni megint, a zúgó víz mellett, az isteni Ég alatt! Mennyire unta a palota magányát!
Mert az emberek közt egyedül volt; csak az ég, a víz, a sirályok és íbiszek voltak a barátai.
Otthon csapatos rabnők öltöztették; mily kicsi volt ágya a nagy teremben, mily kicsi volt ő maga a mennyezetes ágyban!
Komoly papok jártak körülötte magas folyosókon, s még a szökőkút is csak halkan mert szólni.
A szent cicák halkan nyávogtak a félhomályban.
Apja fönn ült a száz asszonya közt, a bársonylépcsőkön, s komoly gondokat rejtett szakállába.
S ő szólt néha, de nem hallgattak reá.
Árnyakat látott, és nem hittek neki!
S most, mintha nem is lett volna igaza, kitárultak a kapuk, s aranyos gyaloghintókkal hemzseg a part.
S jólesik ez az otthon rabsága után, noha más rabságokat lát a levegőben és más rabtartókat a jövőben! Sőt a fejbőre fáj, mintha haját húznák, mintha haját már markába csavarná egy vad görög harcos! S nagy vízhordó vödör nyomását érzi remegő vállán. Ijedten kap oda.
Pedig látja még a vödröt a bronzműves műhelyében, valami tengerentúli országban. Csupasz karú vörös legény veri… Hallja a bronzhangot…
2.
Milyen boldog a tömeg, amely se lát, se hall! Messze a Deltáknál sátrak emelkednek, sípok sikoltoznak, az áldozat borja bőg, egy-egy suhanc rikolt, s nagy füstök lengnek, az ég csavargói.
Ünnep, oltárok, komédiások.
A hajógyárban megkezdték a munkát, ide hallatszik a kalapácsolás.
Odább, Sigeum-foknál áll az Ellenség elhagyott tábora. Katonák vonulnak ott föl, lépteik csörögnek.
S még messzebb, ahol a Tenedos-sziget rémlik a homályban, még látható az elvonuló görög hajók csúcsa. A nap megcsillan egy árboc tetején; talán valami fából faragott, festett szirén mezítelen keblén.
3.
Itt, a Skamandros mentén csöndesség volt. Ide nem jött, ki látást és zajt akart; a pompák nem itt folytak, a márványpartok üresen lejtőztek. Néha egy-egy gálya úszott le, melyet hosszú rabság után megint visznek a tengerre.
S himbált a királylány gyaloghintaja.
Himbált elül a lykiai rabszolga csupasz válla. Réz karperec volt az izmos karon, s minden lépésnél föl- meg lecsúszott. S himbált a toll-legyező a feje fölött. Kassandra behunyta a szemeit, s látta a struccmadarakat szaladgálni, mely egykor e tollat viselte. Mert a múltat éppúgy látta, mint a jövőt.
S mire megint kinyitotta szemét, himbált a nap is, a nap is az égen. Himbált a nap is, himbáltak a gályák, s még a fehér márványpartok is himbáltak. S Kassandra már tudta, hogy közel van valahol az isten.
Az isten egy felhőn ült, és nézte gőgös szerelmesét. Még meg is lehetett látni aranytegeze gombját. Ebben a tegezben pihentek titkos és szelíd nyilai, melyekkel a görög hadat tizedelte a dögvész idején, s akit egy ily nyíl ért, azon kitört a félelmes betegség…
Most is elővett egy ilyen nyilat, s az aranyos gyaloghintóra irányozta.
A királyleány elkáprázott, s fehér homlokához kapta a kezét.
De rögtön jobban lett, amit a templom árnyékába értek. A láthatatlan isten célzásra emelte az íjat; de még mielőtt elpattantotta volna a vesszőt, leeresztette megint lábaihoz.
– Nem! hadd szenvedjen, hadd sújtsa az átok! Majdnem megsajnáltam; de csak hadd szenvedjen!
4.
Ó, az isten…! Kassandra emlékezett. Amint reggelente, sötét nagy nyoszolyás termében ébentáblákon és bársonykárpitokon beestek az első vékony-vékony ezüst napsugarak, és ezek a sugarak mind húrok voltak, és az isten zenélt rajtuk…
S aztán egy reggel megjelent; de ő ijedten bújt el az óriás ágy vánkosai közt, mert Danaé jutott eszébe, s Ió és Semelé, és a többi szerencsétlenek, akiket istenek szerelme égetett el.
Ó, ez a vacogás az óriás ágyban, vágy és félelem közt!
S mélyen fejére húzta a vastag dunnákat, hogy ne lássa az istent, s hogy meg ne vakuljon.
S az isten nem volt erőszakos! A szelíd Phoebos volt. Mosolyogva tűnt el, amint a rabnők beléptek; ám azóta itt is, ott is meglátta Kassandra. Nyomába járt, mint egy földi udvarló. Felhőkön ült, s néha fönn állt nagy tornyok tetején, s néha messze mezőkön nyújtózva látta, amint kitekintett az ablakon.
S már nem mert kitekinteni, s lesütötte szemét a várfalon. Ó, bizony, ő nem kereste a Halhatatlan kegyét. (De azért büszke volt magában, ha Helénára nézett, aki csak földi szerelemmel híres.)
S aztán az isten rettenetes ajándéka! Az első sejtelmek, villanások! Néha megérezte a jövőt, maga se tudta, hogyan, csak biztos volt benne, hogy valami így vagy úgy fog történni. S olykor, ha egy új rabnő jött elébe, egyszerre látta annak apját-anyját, kiktől elrabolták: egy vén királyt a boroskancsónál vagy tiszteletes királynőt a szövőszéknél.
S tudta, hogy az isten adománya ez, s nem mert szólni róla.
De néha önkénytelen elárulta magát s látásait. Eleinte apróbb dolgokban, s később remegve, a nagy veszedelmet! S eleinte mulattak rajta, s később nem hittek neki!
Jaj, nem hittek neki! És Pnathous főpap hidegen mosolygott. És ő látta, hogy Trója pusztulni fog! Látta, hogy égni fog!
5.
Ó, szeretnék sírni, mint Kassandra! Nem láttuk-e mi is, barátaim…?
6.
Kassandra sírt a templom árnyában. S egyszerre átlátszók lettek a falak szemében, üvegfényt kapott a márvány, s ő látta az oltárt. S az oltárnál apját látta, királyi apját, tépett ruhában, s az istenség szobrába fogódzva. S egy vad harcos mártotta hátába a kardját.
Ó, milyen vérsugár folyt végig a tépett ruhákon s a márványlépcsőkön!
S Kassandra érezte térdében a mozdulatot: kiugrani a gyaloghintóból – ezek a rabszolgák nem tudják megtagadni méltóságos lépteiket! –, kiugrani és futni az apjához, a Palotába, a bársonylépcsőre! S vészt kiáltani a száz asszony előtt!
De hol van hát a veszély? A nagy szakállból illatos víz mosta ki a komoly gondokat, s mosolyt ívelt fölé. A görög flotta távozik már, Tenedosnál csillog az árboc szirénje, s az elhagyott táborban trójai katonák harácsolnak, kíváncsiak serege ácsorog.
S Kassandra pillantása a táborra röpült, mint lihegő galamb, hogy valamely sátor csúcsán megpihenjen.
S ekkor látta meg az óriás Lovat.
A nagy Faparipát! Kerekeken tolták, s hosszú nyakára másztak a gyerekek. Kötélhágcsók csüngtek nagy nyergéről, szügyére szent Betűk voltak róva. Csoportok hurrázták körül. S szemérmetlen asszonyok obszcénül – s szent borzadállyal, mert vallási tárgy volt – a Ló óriás pörölyét imádták.
7.
S a Lovat gurították a kapuk felé. Papok tartották sorban szalagjait. És várta már a hatalmas Ércküszöb. S már az Ércküszöbön zökkent és zörrent. És megingott Kassandra szemében.
S Kassandra most egy csűrfélét látott, egy homályos pajtának belsejét, deszkákból és mindenfelé zárva. Vagy talán hajó volt? Egy rabszállító bárka börtöne? Mert ingott, és falai jobbra-balra dőltek, mint a hajóké viharban.
Csakhogy nem rabszolgák voltak ebben! Csakhogy ebben fegyveresek voltak, s inkább előkelők! Kassandra különösen egy göndör szakállas sápadt arcot s villogó fekete szemet figyelt meg. Mint viaszba nyomott eleven bogarak… S egy másik vörös hajút…
Oly csöndesek voltak! Mikor egy nagy ingásnál fegyverük megcsördült: ijedten néztek össze. De nem szóltak, és lehetőleg nem is mozdultak.
Vajon kik lehetnek? A sötét pajta oly különös alakú, fölfelé keskenyebb, s a deszkafalak mind rézsút szállanak! S Kassandra már a piacon látta a lovat, holdfényben.
S fényjeleket látott az éjszakában. Egyet Sigeumnál, s egyet válaszolni Tenedosból. A kék fény bevilágította a tájat, s megvillant a Ló szügyének frissen festett deszkáin. A messze hajók árnyai mintha megmozdultak volna: a Ló hátán pedig négyszögletű ajtó nyílt, furcsa fekete rés, s óvatos alakok ereszkedtek le a Farém oldalán.
Kassandra szeméhez kapott, s letépte a látást, mint valami fátylat. De lelkéről le nem téphette: isten kiáltott benne! Lelke olyan volt, mint egy körülzárt város, mely nem tud hírt adni! A kétségbeesés csapatai tomboltak utcáin. S Kassandra kiugrott a gyaloghintóból.
Kassandra kiáltott, s futott, most már nem nézte, hogy hová. A fehér márványpart röpült kétoldalt, a királylány aranyos ruhája lobogott, vad haja kibomlott a diadém alól. Suhant, röpült a fehér márványpart, a rest teherhordó bárkák elmaradtak, a nagy Ló nőtt, nőtt elibe, a papok két sorban fogták a szalagokat. És a nap vakított.
És Kassandra a nép és a papok előtt kiabálta éjes látományát. És mindenki borzalommal nézte a királyleány szent őrületét. De szavainak senki sem adott hitelt, és látományait meg nem értették, és jóslatait nem vették szívükre.
És a Nap vakított, s az isten, aki a rettenetes ajándékot adta, ott állt a felhőn és nevetett.
1925