Török Lajos: A gólyakalifa álma

Irodalomtörténeti köztudatunkban A gólyakalifa elsősorban a századfordulón kiteljesedő lélektani regény műfaji reprezentásaként van számon tartva. Azon cseppet sem csodálkozhatunk, hogy a mű konkretizációs javaslatai majd egy évszázadon keresztül szinte megszakítás nélkül ennek összefüggésrendszerében helyezkedtek el, hisz az alapvető kérdésirányok főként a korabeli pszichológiai kutatások tapasztalatából származtak, s az eltérések is inkább abból adódtak, hogy ennek keretei közt különböző háttérszövegek rendelődtek az interpretációhoz. E — némi túlzással élve — homogén jellegű horizontok kisebb megosztottságot teremtő típusai azok, amelyek a freudi pszichoanalízisnek az álmokkal kapcsolatos megfigyelései és a babitsi regény szubjektumanalitikai vonatkozásai között hol szoros összefüggést tételeznek, hol pedig tagadják a kapcsolat felvethetőségét [1]. Akár az előbbi, akár az utóbbi állásfoglalás érvényesül az értelmezésekben, a recepcionális alapállás jellege nem változik. Ezért tekinthető A gólyakalifa befogadástörténete többségében „patológiai” olvasatok sorozatának. Az olykor az interpretációs „meghasonlottságig” fokozódó ambivalencia [2] feloldását furcsa módon éppen a regény teremti meg azzal, hogy a Tábory Elemérékhez látogató háziorvos felvilágosító kijelentése nyomán a regény allúziós struktúrájába belépő Álomfejtés (– Van most erről egy divatos könyv, egy bécsi orvos írta, de az nem gyerekeknek való.) egyáltalán nem válik az önvizsgálódó fiú olvasmányainak részévé. Valahogy így áll a helyzet a többi lélektani háttérszöveggel is. Feltűnő, hogy mindazok az utalások, amelyek a szubjektum destabilizálódásának magyarázatában lehetőségként elhangzanak, egyáltalán nem pozitív módon vezérlik a jelenség racionalizálhatóságát. Darvas tanár úr könyvtára mint megnevezett és meg nem nevezett szövegek gyűjteménye ugyan tájékozódási pontok szerepét tölthetik be, de semmi nem mutat arra, hogy bármifajta teoretikus mező maradék nélkül fedésbe hozható lenne a regény szereplői-elbeszélői reflexióinak lélektani argumentációjával. Az esetek többségében a recepció olyan csúsztatásokkal él, amelyekben figyelmen kívül maradnak a regénynek az állítások ellenőrizhetőségét negligáló közlései. A legismertebb problémák egyike talán Tábory Elemér/a díjnok alakjának értelmezésében a test és lélek megkettőződésének sajátos felcserélődésével függ össze. Karinthy egy 1917-es levelében és Földi Mihály 1924-ben a Nyugatban megjelent Babits-esszéjében „az egy emberben két lélek” regényeként aposztrofálta A gólyakalifát, s bár ennek az olvasatnak a valószínűtlenségére figyelmeztettek már, az utóbbi évtizedekben is kísért ennek a tapasztalatnak az emlékezete. Rónay László A tudathasadás állapotrajza című tanulmányában így fogalmaz: „Babits valóban ’lelki hasadást’ ábrázol: Tábory Elemér álmában egész más életet él, mint ébren, később azonban a két létforma összefolyik, egymásba olvad, s az író ezt a folyamatot rendkívül tudatosan megválasztott szókinccsel is érzékelteti.” A kijelentésben a lélek megosztódásának tapasztalata azt az előföltevést erősíti, amely a recepció hagyományában nagy mértékben korlátozta a regény szubjektumszemléletének felfejthetőségét. Arról van szó, hogy az elemzésekben szinte kivétel nélkül megteremtődik A gólyakalifa narratív szólamainak stabilizálódása. Ez vagy a szerzői szólam odahelyezésében,  vagy Tábory Elemér elbeszélői identitásának abszolutizálásában valósul meg. Természetesen ennek a hierarchizáló eljárásnak az érvényesíthetőségében maga a regény is nagy szerepet játszik, hisz nem egy esetben az én és az ő felcserélhetőségére játszó, modalitásában vallomásszerű nyelv, amely a beszéd alanyának kilétét igyekszik elfedni, a szöveg eleje és vége felől szemlélve valóban visszazáródni látszik egy identikus hang horizontjába. Ehhez még az is hozzájárul, hogy az „alakmások” közül csak az egyik rendelkezik tulajdonnévvel, megteremtve ezzel az identifikáció retorikai alapfeltételének fikcióját.

A freudi hipotézis ellenében munkálkodó magyarázatokban ugyanúgy tetten érhető ez a stabilizáló szándék. Rába György monográfiájában Bergson Anyag és emlékezet című munkájának egyik feltevését idézve azt kívánja igazolni, hogy a regény a Freud előtti lélektanhoz áll igazán közel. Bergson a következőket írja: „Nem esik-e meg velünk, hogy álmunkban két egyidejű és különböző személyt észlelünk önmagunkban, s közülük is az egyik néhány percig szunnyad, míg a másik álma napokig, hetekig tart?” [3] A megkettőzöttség bergsoni magyarázatának citálása ebben az esetben azért problematikus, mert az idézet feltételezi az álmodót, akinek identitását egyáltalán nem befolyásolja az alvás közben létrejövő teremtő osztódás.

Visszatérve test és lélek megkettőződésének előbb említett problematikájához, figyelmet érdemel az úgynevezett „személyiségmegoszlás” jelenségének regénybeli magyarázata, amely tematikusan is cáfolja a Karinthy-Földi-féle argumentáció érvényességét. Arról van szó, hogy a lélektani szakirodalom eme kulcsszavához rendelődő megkettőződés-koncepció alkalmazhatóságát maga a szöveg teszi kérdésessé: „…egy kis nyugodtabb gondolkodással rájöttem, hogy az én esetemnek semmi köze ezekhez a híres személyiségmegoszlásokhoz. Hisz ezeknél éppen az teszi a megoszlást, hogy az egyik személyiség nem tud a másikról, nem rendelkezik a másiknak emlékeivel; de különben mind a kettő teljességgel a valóságban él. Nálam azonban az egyik személy csak álomban él, és a különös nyomasztó dolog éppen az, hogy a másik tud erről.” A személyiségmegoszlás tagadása együtt jár egy e feltevéssel ellentétes felismerés megfogalmazásával, amely a regény utolsó szakaszainak egyikében hangzik el: „Ugyanazzal a joggal — még nagyobb joggal nevezhetném álomnak Tábory Elemért, Velencét, Etelkát… Nem, ez egyik sem álom: ez két élet. Kétféle emlékek. Mint hogyha a legtisztább, legnemesebb bort valami utálatos lével töltenéd egy pohárba.” A két élet-ként definiálódó dualitás a szubjektum önértelmezésében olyan elkülönböződésre utal, amely identifikációs határvonalat húz a reflektált ének közé. Kapcsolatukat kezdetben sajátos reciprocitás jellemzi: az egyik nézőpontjából a másik az álom terméke, s fordítva. Később azonban ez a feltételezés hitelét veszti. Ebben nagy szerepe van a „ráismeréseknek”: „A Darvas lélektani könyvei folyton az álmom körül utaztatták a szellememet. De máskülönben is, hol itt, hol ott, egyre akadt valami, ami rá emlékeztetett. Ilyenek voltak különösen eleinte a ráismerések. Például Martonek főhadnagyban, aki már azelőtt is különösen és ellenszenvesen ismerősnek tetszett, azóta mindig a mester első segédét láttam. Simonffyné, az ideges és gőgös úriasszony, ellenállhatatlanul a mester fúriafeleségét idézte eszembe.” A kijelentés nemcsak abból a szempontból figyelmet érdemlő, hogy elindítja az identitás határainak felszámolódási folyamatát, hanem azért is, mert ez a tapasztalat a beszélő állítása szerint kívül esik a „lélektani könyvek” szövegvilágán. Ha mindenáron arra törekednénk, hogy mégiscsak ebbe a közegbe keressük a korrespondenciák funkcióját, akkor azzal az eljárással állíthatnánk távoli rokonságba, amelyről Babits Bergson-tanulmányában beszél a percepció és az emlékezet kölcsönösségét hangoztató gondolatmenetében [4]. Csakhogy ez esetben az észlelés és a felidézés az ént időbeliségében folytonos, identifikációjában kiteljesedő teremtményként határozza meg, a regényben azonban éppen ez a funkció járul hozzá leginkább a kezdetben még homogén jellegű szereplő-elbeszélő identitásának széteséséhez.

A szakirodalomban is többször hangoztatott megfigyelés (ez valójában a regény egyik mondatára vezethető vissza[5]), amely szerint a regény folyamán a két identitást az egymáshoz való közeledés jellemzi, elsősorban azoknak a transzgresszív jellegű mozzanatoknak köszönhető, amelyek aláássák az identifikációs folyamat „személyhez” kötöttségét. Ebben az összefüggésben nagy szerepe van az előbb említett percepció-emlékezet fogalompárral jellemezhető én-prezentációs műveleteknek. Ugyanis ezekkel többé-kevésbé jól körülírható az a transzgresszivitás, amely mind Tábory Elemér, mind pedig a díjnok esetében az identitás bomlasztását eredményezi. Mindkét alakra jellemző, hogy a reflektáltság egy fokán túl a másik karaktertől kölcsönzi önértelmezésének kereteit. Tábory életének emlékei a díjnok emlékezetének részévé válnak, s ugyanez áll fordított helyzetben is. Az egyik alakmás „valós” észlelései a másik világának tapasztalataival való megfeleléseiben kapnak jelentést. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy mindezek a sajátosságok egy utólagos elbeszélői hang értelmező műveleteinek is a termékei, hisz ezt a narrátort legalább annyira jellemzi egyfajta megkettőzöttség, mint a reflektált éneket.

Mármost az a kérdés, hogy a lélektani konkretizáció zsákutcái helyett a fentiekben hevenyészett módon vázolt szubjektumanalitikai mozzanatokkal kapcsolatban kínál-e a regény olyan javaslatokat, amelyek az olvasás horizontjában valóban hermeneutikai érvényességgel bírnak. Mindenekelőtt ki kell emelnünk azt, hogy a regény alakmásainak önjellemzésében hangsúlyozott deviancia megértését nem a teljes csőd jellemzi. Ugyanis a gólyakalifával való rokonság konstatálása mindkét esetben kétely nélküli felismeréssé válik. A szakirodalomban természetesen többször hangoztatták a két mű sugalmazott rokonságát, de ez a tapasztalat sosem vált az interpretációk szerves részévé. Ennek a hiányosságnak a konstatálása számunkra azért fontos, mert a recepciótörténet egészére jellemző problémakörbe illeszkedik. Arról van szó, hogy az értelmezésekben szinte kivétel nélkül másodlagos szerepet kapott Babits művének az irodalmi hagyományhoz való kötődése. Wilhelm Hauff azonos című meséjének belépése a szöveg utalásrendszerébe egyértelműen egy sajátos hermeneutikai iránymódosulásról tesz tanúbizonyságot (nevezetesen arról, hogy nem a lélekanalízis teoretikus szabályrendszere, hanem az irodalmi tradíció emlékezete válik az identifikációs folyamat autentikus formájává). Természetesen egyetlen textuális nyomra hivatkozva bajos volna általános érvényűvé emelni a fenti állítást. Szerencsére létezik ilyen mű: Jósika Miklós Két élet című alkotása. A gólyakalifa recepciójában egyébként már történt utalás erre a szövegre. Rónay László idézett tanulmányában az „álombeli lét ábrázolásának” korai példájaként említi, de e távoli párhuzamon kívül a szerző egyéb kapcsolatról nem tesz említést. Pedig már a Két élet cím is felébresztheti a gyanút az olvasóban, hiszen Tábory Elemér/a díjnok éppen ezzel a kifejezéssel élve utasítja el a lélektani analízis különböző formáinak alkalmazhatóságát saját esetére. Jósika regényének alapszituációja egy nemesember, Szécsi Kálmán, akinek személyisége A gólyakalifához hasonlatosan kettéválik. Egyik énje a 19. században él, a másik, amíg ez előbbi álomra hajtja fejét, a 12. században ébred fel. Valós és álombeli élete között nem képes különbséget tenni, s ennek az egyáltalán nem megnyugtató felismerésnek köszönhetően fogalmazódik meg benne az, ami A gólyakalifa önértelmezésében szintén döntő szerepet játszik: „Tudod-e, jó asszony — szólítja meg egy alkalommal a feleségét — , hogy én két életet élek: egyiket itt a 19-ik században, kedveseim között […] s egy másikat, -- nem tudom, hol — nem tudom, minő emberek közt, a 12-ik században — ha emlékezetem nem csal.” [6] A két korszak közti különbségtevésre való képtelenség abból is származik, hogy középkori énje és rokonai ugyanazt az arcot viselik, mint 19. századi családjának tagjai. Voltaképpen nemzetségének előtörténetét éli meg, ahol felesége, leánya és szolgája kinézetre teljesen azonos leszármazott-énjének rokonságával.

A két regényben a maguk megkettőződöttségében létező alakmások önértelmező nyelve rendkívül hasonló hermeneutikai alapállásra utal. Az állapotrajzot felvázoló bevezető szakaszokban Szécsi Kálmán is és Tábory Elemér is (nevezzük most hipotetikusan így) álom és valóság kölcsönös felcserélhetőségét állítja. Előbbi így fogalmaz: „Élek, s nem tudom,  álmodom-e. Álmodom, s nem tudom, élek-e.” [7], Tábory pedig a következőképp: „Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet.” Míg A gólyakalifában az erre a paradox tapasztalatra is épülő, ezt egyben erősítő, az olvasót elbizonytalanító effektusok elsősorban a két elbeszélt én-figura és a visszaemlékező én közti identifikációs törések mentén artikulálódnak, addig ugyanezt a hatást Jósikánál főként a külsődleges narrátor manipulatív tevékenysége teremti meg. Egyetlen példa: amikor Szécsi Kálmán (a 19. századi) belefogna álombéli „kalandjainak” elbeszélésébe, a szót az elsődleges történetmondó veszi át: „Kálmán nejét a távolibb pamlaghoz vezette s rövid szünet után — mialatt gondolatait szedte össze, elmondta: amit élénkebben s hűbben fogunk megérteni, ha közlő szavak helyett, Kálmán titka felől felgördítjük a bűvös leplet — s a tények színhelyét keressük fel.” Szécsi előadásában az álombeli események fiktív jelleget öltenének, a narrátor azonban éppen ennek ellenkezőjét hangoztatva kelti az olvasóban a megtörténtség benyomását. E manipulatív tevékenység ellenére a regény végére kiderül, melyik is a való világ.

Szécsi számára a történések folyamatában nemegyszer úgy tűnik, hogy a 12. századi énje az igazi. A 19. századi és a középkori Szécsi közt kezdetben az a különbség, hogy az előbbi felébredésekor magával hozza évszázadokkal korábbi tapasztalatainak emlékezetét. Ebből nemegyszer zavar is támad, mert felébredéseit követően egy ideig környezetének személyeit 12. századi nevükön hívja. A gólyakalifában a sorozatos nézőpontváltások — hasonló módon — folytonosan átrendezik a két szféra hierarchikus rendjét, mégpedig úgy, hogy a történések jelene felől vagy az éppen szunnyadó világ tűnik hitelesebbnek, vagy az éppen megesett dolgok.

Mindkét regényben az alakmások egymáshoz történő „közeledése” az, amely a dualitás felszámolását eredményezi. Jósikánál ez először abban a formában jelentkezik, ahogy Babitsnál. A korábban említett transzgresszivitás, amely az utóbbi esetben folyamatosan elmossa a két én-figura közti identifikációs különbséget, Szécsinél is főként az emlékezet „túlcsordulásával” veszi kezdetét. Először arról szerzünk tudomást, hogy 19. századi kiadása egyre világosabban képes a középkori világ felidézésére, majd az is kiderül, hogy ez fordítva is működik. Így például 12. századi én-jének furcsa álmai vannak évszázadokkal későbbi technikai találmányokról, például „egy füstölgő befogott ördögről, ki […] szekeret pörget maga után”. Ez a [különböző?] típusú identitások közti „összecsúszás” Babits regényében a döntő mozzanat a „fantasztikus” befejezéshez.

Befejezésül egy eléggé kockázatos értékítélet: úgy tűnik, hogy annak az állításunknak, amelyet a két szöveg vázlatos összevetése előtt sugalmaztunk, az ellenkezője igaz. A gólyakalifa egyáltalán nem úgy lép párbeszédbe Jósika művével, mintha az valóban [...]. Babits regényében az „újraírás” műveletei — eltekintve a szakirodalomban „fantasztikusnak” nevezett zárlat elkülönböződésétől, elsősorban a tradíció beszédét autorizálják. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy A gólyakalifa és a Két élet párbeszéde semmi esetre sem képes romantika és modernség dialógusának modellálására.