S monda az Ur Jónásnak másodizben:
"Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe írtam, prédikálj!"
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt, akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
"Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!"
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult* arcán verítéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a színészek és mímesek* terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a színre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
"Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!"
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek* a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették, hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre*
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett;
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mígnem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja*.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
De böjt s jámborság néked mint a pélva*,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér*:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állitották*,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
kimarjult: kisebesedett, eltorzult
mímes: némajátékos színész (pantomimművész), aki arcjátékkal, mimikával ad elő
teríték mellett hevertek: mert nem ülve, hanem fekve étkeztek
míves: kézmíves, kézműiparos
mint hajdan Jeroboám családja: I. Jeroboámot, Izrael királyát (uralkodott: i. e. 931-910) bálványimádás miatt Isten azzal fenyegette meg Ahija próféta által, hogy őt és egész házanépét kiirtja (vö. 1Kir 14,1-20.)
pélva: pelyva; a gabonaszemeket borító, csépléskor azokról leváló levélke. Mint a pelyva: nagyon sok. Néked mint a pélva: itt értsd: neked az semmiség, abból van neked elég.
Atyjafia: testvére. Atyjafiáért számot ad a testvér: utalásként lehet értelmezni Kain és Ábel történetére, ahol az Isten atyjafiának megöléséért, azaz testvérgyilkosságért kéri számon Kaint (lásd 1Móz 4,9-12.)
pellengér: a középkori gyakorlatban a nyilvános megszégyenítésre ítélt bűnösök kikötésére használt oszlop, illetve bezárására használt ketrec. Pellengérre állít: megszégyenít
1 Szóla az Úr másodszor Jónásnak, és monda:
2 Kelj fel, menj el Ninivébe ama nagy városba, és prédikáljad abban a mit én néked parancsolok.
3 És felkelvén Jónás: elméne Ninivébe az Úr parancsolatja szerint, (Ninivé penig felette igen nagy város vala, mellynek kerülete három napi járó föld vala.)
4 És mikor kezdett vona menni Jónás a városban egy napi járó földön, és kiáltott volna, mondván: Még negyven nap vagyon, azután Ninivé elsüllyed!
5 Hivének a Ninivébeliek az Istennek, és böjtöt hirdetvén, kicsinytől fogva nagyig gyászruhába öltözének.
6 Mert minekutánna e beszéd a Ninivébeli Királynak fülébe esett volna; felkelvén az ő királyi székiből, letevé az ő királyi ruháját, és gyászruhába öltözvén üle a porban.
7 És parancsola, hogy megkiáltanák Ninivében a Királynak és az ő Főrendeinek akaratjokból, ezt mondván: Se az emberek, se a barmok, ökrök és juhok semmi meg ne kóstoljanak, ne legeltessenek, és vizet ne igyanak;
8 Hanem öltözzenek gyászruhába az emberek a barmokkal egybe; és kiáltsanak az Istenhez erősen: és térjen meg kiki az ő gonosz útáról, és az ő hamisságoktól, melly az ő kezekben vagyon.
9 Ki tudja talán megtér, és elváltoztatja Isten a gonoszt, hogy elfordulván haragjának búsulásától, el ne vesszünk.
10 Annakokáért mikor látta volna Isten az ő cselekedeteiket, hogy tudniillik megtértek volna az ő gonosz utjokról: elváltoztatá Isten a gonoszt, mellyel őket megfenyegette vala; és nem veszté el őket.