S. Sárdi Margit: SCI-FI IRODALOM MAGYARORSZÁGON

(EUROCON, Temesvár, 1994. május 29.)

Mélyen tisztelt Elnök Úr, tisztelt Közönség, Hölgyeim és Uraim!

Elnökünk már bemutatott engem; köszönöm becsülô szavait.

Engedjék meg most nekem, hogy az alkalmat megragadjam, és

bemutassam csoportunk fiatal munkatársait. Ők a szerzôi annak

a füzetnek, amelyet a konferencia kezdetén átnyújtottunk

Önöknek. Ez a füzet jelentôsen megkönnyíti a feladatomat: a

benne közölt adatokat nem fogom megismételni.

A füzet a SF--irodalmi szeminárium munkája és ajándéka. Ez a

szeminárium másfél évvel ezelôtt alakult meg az Eötvös Loránd

Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetében. Pénzügyi

tôkével nem, de annál nagyobb szellemi tôkével rendelkezik. Van

egy minimális és egy maximális programunk. A minimális program:

összefoglalni a magyar nyelven közreadott SF--művek

bibliográfiáját, rendszerezni ennek az irodalmi témakörnek a

jelenségeit és leírni a magyar SF--szerzôk (ez azt jelenti: a

szerzôk, akik műveiket magyarul írják) életművét. A maximális

program: megírni a magyar SF--irodalom történetét. Lehet, hogy

ez a cél anyagi körülményeinkhez képest némiképp

túlméretezettnek és igényesnek tűnik. De a szeminárium

munkatársai (a hallgatók, jövendô irodalomtörténészek és

kritikusok, valamint csekélységem) el fognak követni minden tôlük

telhetôt, tudatában lévén annak, hogy ez a szeminárium

tudtunkkal a tudományos--fantasztikus irodalom egyetlen

kutatóhelye Magyarországon. És meg kell mondanunk, hogy az írók

és a tudományos--fantasztikus irodalom szakemberei részérôl

eddig minden szellemi támogatást megkaptunk, és remélhetôleg a

jövôben is meg fogunk kapni.

Munkánk során mi a "többdimenziós esztétika" módszerét

alkalmazzuk, tehát nem tagoljuk az irodalmat magas irodalomra és

populáris irodalomra (ide értve a SF--irodalmat), ahol a kisebb

értékű műveket írnánk le; mi egységes irodalomfogalmat

tételezünk föl, amelyben (így a tudományos--fantasztikus

irodalomban is) születnek mesterművek (mint felsô értékszint),

születik kommersz (mint középsô értékszint), és selejt, giccs is

(mint alsó értékszint). Véleményünk szerint a SF--irodalom nem

irodalmi műfaj, hanem a művek egy különleges válfaja, egy

témakör, amely racionális világképre épül. Vannak közelebbi és

távolabbi rokonai, így a fantasztikus irodalom, a tézisregény, a

politikai és társadalmi utópiák és disztópiák, a kalandregény, a

fantasztikus utazások stb.; ezek tiszteletreméltó és fontos

rokonai és ôsei, a SF--irodalom azonban már egy évszázada a

saját útját járja, természetesen bonyolult összefüggésben a

megnevezett és a meg nem nevezett irodalmi műfajokkal, témakörökkel és

stílusirányzatokkal, de teljesen önállóan, saját törvényei által

vezéreltetve.

A magyar tudományos--fantasztikus irodalomnak is megvannak a

maga rokonai és ôsei a fent megnevezett irodalmi körben,

amelyekkel szoros kölcsönhatásban a múlt század második felében

kiformálódott. A magyar SF--irodalomnak ez az elôtörténete jól

föl van tárva, annál is inkább, minthogy ezek

az irodalmi alkotások (pl. Bessenyei György, Ney Ferenc és

Jósika Miklós életműve) az úgynevezett hivatalos

irodalomtudomány szerint is az irodalom szerves részét képezik.

A következô korszak irodalma, a tudományos--fantasztikus

irodalom születése is megközelítôen hasonló helyzetben van: a

legnagyobb írók és műveik közismertek, pl. Jókai Mór, a

legismertebb magyar regényíró; Tóvölgyi/Schaffner Titusz,

korának neves spiritisztája, {Az új világ} c. regény

szerzôje (alcíme szerint ez egy "regény a szocializmus és

communizmus társadalmából"); Makay István, egy "asztronómiai

regény", a {Repülôgéppel a Holdra} írója; sôt mi több, ôk az

európai SF--lexikográfiában is helyet kaptak. De a

tudományos--fantasztikus irodalom megjelenése a népszerű

irodalomban alig ismert: az irodalomtörténet--írás nem vett

tudomást róla, csak az elméleti SF--irodalomban foglalta össze

ezt az anyagot néhány cikk és tanulmány.

A 20. század elsô felében a sci--fi irodalomnak ez a kettôssége

továbbra is megôrzôdött. Sok ismeretlen vagy alig ismert író

nagy tömegben publikált kisebb írásokat a népszerű

kiadványokban, és a legjelentôsebb írók használták a sci--fi

irodalom témáit és epikus kifejezéskincsét, mint pl. Babits

Mihály, Karinthy Frigyes, Szathmári Sándor. Ők egy új,

posztmodern irányzatot hoztak létre a tudományos--fantasztikus

irodalomban; a sci--finek ezt a válfaját, hangját a következôkben

sajnos ritkán alkalmazták, és az irodalomtörténet--írás műveiket

csak önmagában, mint munkásságuk részét és nem mint egy

összetartozó sci--fi irodalom részét értékelte.

A második világháború után az új társadalmi és ideológiai

rendszer születése pusztító hatással volt a fiatal sci--fi

irodalomra. Az új esztétika, a társadalmi problémák

ábrázolásának követelménye, a szocialista realizmus mint stílus

nem engedte meg a tudományos fantasztikum nem valóságos

cselekményét és problematikáját. Természetesen ebben az idôben

is íródtak értékes regények, pl. Fehér Klára és Marton Béla

tollából, de ezek különleges egyedi teljesítmények. Csak a

hatvanas és hetvenes évektôl kezdve, amikor a monolitikus

ideológiai rendszer oldódni kezdett, tudott egy gazdag és

szerves tudományos--fantasztikus irodalom kialakulni, bizonyos

mértékig "a magyar sci--fi atyja", Kuczka Péter szervezô

tevékenységének köszönhetôen. Ez már a "puha diktatúra" ideje.

Ebben az idôszakban indították az elsô sorozatokat, a "Kozmosz

Fantasztikus Könyvek"-et (1969), a "Fantasztikus Sorozat"-ot

(1970), a {SF--Tájékoztató} c. folyóiratot (1971), a {\it

Galaktika} (1972) és a {\it Metagalaktika} (1978) c.

antológiákat, és ebben az idôszakban léptek föl a mai érett

írónemzedék képviselôi, Bogáti Péter, Csernai Zoltán, Szepes

Mária és Zsoldos Péter.

A tudományos--fantasztikus irodalom írói és szakemberei gyakran

panaszkodnak, hogy a hivatalos irodalomtudomány mind a mai napig

nem ismeri el egyenrangúnak az irodalomnak ezt a körét vagy

válfaját. Hála Istennek! Legyenek meggyôzôdve róla: így jobb. A

tudományos--fantasztikus irodalom így az elmúlt évtizedekben a

hivatalos irodalomtudomány támogatása és elismerése nélkül, de

egyúttal a szabályozása, befolyása és ellenôrzése nélkül is

tudott fejlôdni. Így mégis ki tudott alakulni egy sokoldalú,

friss és formagazdag tudományos--fantasztikus irodalom. Az

irodalomtudomány figyelme hiányának köszönhetôen a

tudományos--fantasztikus irodalomnak sohasem volt az az

alapfeladata, hogy ábrázolja a jövô társadalom képét. Az is

meglehetôsen hamis és (a sci--fi irodalom jövendô fejlôdésére

nézve) veszélyes elképzelés volt, hogy a sci--fi irodalom a

tudománynépszerűsítô irodalom mézeskanala kell hogy legyen -- és

ilyen elképzelések még a múlt évtizedben is elhangzottak. (Én

még emlékszem gyermekkoromból efféle regényekre, bár

természetesen nem akarom ôket megnevezni, noha -- be kell

ismernem -- gyermekként élveztem ezeket a regényeket.)

Szerencsére az íróknak általában ennél több eszük és

küldetéstudatuk volt. Kérem, ne értsenek félre. A tudományt

népszerűsíteni, ez nagy és fontos feladat a harmadik évezred

küszöbén. Ez azonban a tudománynépszerűsítô irodalom, és nem a

szépirodalom feladata! A sci--fi irodalom azonban, mint fikció,

a szépirodalom egyik alfaja.

Az irodalomelméletben volt még egy, hasonlóan hamis elképzelés:

hogy a sci--fi irodalomnak a jövendô társadalmat mint a jövô

ideális társadalmát, azaz a megvalósult kommunizmus

osztálynélküli, demokratikus társadalmát kell ábrázolnia.

Szerencsére ez az elképzelés megvalósíthatatlan. Én mint

irodalomtörténész, aki az irodalom utolsó kétezer évének

történetét ismeri, meg kell hogy állapítsam: az irodalom minden

idôben csak a jelent tudja ábrázolni, függetlenül attól, mikor

játszódik. De nos fabula narratur [Rólunk szól a mese]! És a

magyar tudományos--fantasztikus irodalom kutatása ugyanerrôl

gyôz meg.

A hetvenes évek végén lépett föl egy fiatal írónemzedék, amelyet

Tôke Péter, Nemere István, Szentmihályi Szabó Péter, D. Németh

István, Pap Viola neve fémjelez. A nyolcvanas évek elején

ugyanezen nemzedék még egy csoportja csatlakozott hozzájuk, pl.

Dévényi Tibor, Lôrincz L. László, V. Nagy Zsuzsanna, Weinbrenner

Rudolf, Gáspár András, Kasztovszky Béla, Kaszás István, László

Endre és vendéglátónk, Mandics György. Ezekben az években új

sorozatok jelentek meg: a "Fantasztikus Történetek" (1986) és a

"Galaktika Fantasztikus Könyvek" (1988), továbbá egy új

folyóirat, a {Robur} (1984--86). Még a szépirodalom más

válfajainak írói, sôt a tudománynépszerűsítô irodalom írói is

írtak SF--műveket, mint pl. Gyertyán Ervin, Fekete Gyula, Erdei

Grünwald Mihály; a másik oldalról Botond Bolics György, Kulin

György. Ebben az idôszakban több mint hatvan író több mint

háromszáz SF--művet jelentetett meg a folyóiratokban és sorozatokban.

Ezek a művek témájukra, belsô világukra, üzenetükre, hangjukra

és stílusukra nézve gazdag, sokféle, sokszínű csoportot

képeznek. Nem merészkedhetem arra vállalkozni elôadásom hátralévô

tizenöt percében, hogy ezeket kimerítô és részletes vizsgálatnak

vessem alá: a szeminárium és én erre fogjuk szentelni következô

éveinket. Most csak ennek az irodalomnak fôként a témájukkal

kapcsolatos néhány sajátságát tudom megvilágítani.

Az európai sci--fi irodalommal összehasonlítva van néhány téma,

amely jobban, és van, amely kevésbé érdekli a magyar írókat. A

legérdekesebbek egyike ezek közül az idô és az idôutazás. Ebben

a témakörben több jelentôs mű született.

Megállapíthatjuk: a magyar írók egyáltalán nem érdeklôdnek az

idôutazás technikai lehetôsége, megvalósítási módja iránt.

Vannak elbeszélések, amelyekben az idôutazás egyáltalán nem

igényel technikai eszközt, gépet, véletlenül át lehet esni a

múltba, mint pl. V. Nagy Zsuzsanna novellájában, az {\it

Aggteleki emlék}ben (Robur 11. Bp. 1986. 55--60). Szepes Mária

titokzatos világában sem húzódik világos határ a jelen és a múlt

között: {Dimenziókapu} c. novellájában (Robur 8. Bp. 1985.

55--61.) az átlépés egyik idôbôl a másikba a béke jele, híd,

kapocs a különbözô generációk, a gyerekek és az öregek között.

(Újabban Nemere István {Telitalálat} c. novellája ábrázol

ilyen idôutazást: a fôhôs egyszerűen koncentrálással tud mozogni

az idôben a lottónyereményekért (Gal 1992/12. 66--67.).)

De ha van is technikai eszköze az idôutazásnak, az semmilyen

szerepet nem játszik. Lôrincz L. László {Szeméttelep} c.

elbeszélésében (Gal 1987/1. 46--69.) a szemétszállítók a jövôbôl

rendszeresen átjárnak

hozzánk, hogy a jövô fölhalmozódott szemetét nálunk lerakják.

Nekik az idôutazás céljára van egy léghajóra hasonló gépük, és

van "légmotorjuk". Ez azonban a cselekmény szempontjából

mellékes, a központi probléma a felelôsség: a mi felelôsségünk a

jövôért és a jövô felelôssége értünk, az ôsökért: "Lehet, hogy

járni lehet az idôben, de szórakozni nem lehet vele." Gáspár

András {A Gyôzelem koszorúi} (Gal 1987/10. 34--41.) és {\it

"Reményfutam"} (Gal 1988/12. 38--44.) c.

elbeszéléseiben egy csodálatos fát és egy alagutat talál ki,

mint az idôutazás eszközeit. Ezek az idôutazási metódusok

léteznek, és nem igényelnek magyarázatot. Az idôutazás, az

összeköttetés a különbözô idôk között az ô hôsei számára egy

erkölcsi csapda megoldása, lehetôség az általunk vagy mások

által elkövetett bűnök jóvátételére. Ugyanezt a szerepet tölti

be az idôutazás Weinbrenner Rudolf {Párhuzamos életrajzok}

c. elbeszélésében (A kitüntetés. Bp. 1985. 99--168.): megmenteni

a tudós feleségét, aki az ô

mulasztása következtében halt meg. Nála és csak nála esik szó

arról, hogy a tudós idôgépet épít, ennek a mozzanatnak azonban

itt nem technikai, hanem dramaturgiai jelentôsége van, mint a

férj bánata, áldozatkészsége megtestesült jelének.

De sem ezekben, sem más, az idôutazásról szóló elbeszélésekben

egyáltalán nem az idôutazásról van szó. A probléma alapja a

történelem (a jelen vagy a múlt) megváltoztatásának kérdése.

Van-e nekünk (vagy az embernek) befolyásunk a történelemre, a

társadalom fejlôdésére, vagy nincs? Van-e szerepe az egyes

embernek a történelem menetében, vagy nincs? Erre a fô kérdésre

a szerzôk nem egyforma választ adnak. Bogáti Péter {\it

Idôtojás} c. regénye (Robur 13. Bp. 1986. 26--84.; 14. Bp. 1986.

55--96.) különbözô korokból származó fiúkról szól, akik a

jövôbôl ellopott, tojás formájú idôgéppel kísérlik meg, hogy a

különbözô korokban segítsenek nekik rokonszenves ifjú

barátaiknak. Minden tehetségüket, okosságukat, ügyességüket és a

ravaszságukat is használniuk kell, de nekik sikerül befolyásolni

az eseményeket. Lôrincz L. László {Idôutazás} c. ironikus

novellájában (Gal 1986/7. 31--33.) a jelen nem

változtatható meg a múltban. Hiába utazik vissza a múltba a

három alkalmazott, hogy új fônökükkel {\it annak} gyermekkorában

barátságot kössenek, összetévesztik a gyerekeket, és megsértik,

megalázzák jövendô fônöküket.

Ez a cselekmény, a múltba utazni, hogy megváltoztassuk a

jelent, gyakran összefüggésben áll azzal a mellékértelemmel,

hogy jóvátegyük a hibákat, de történelmi méretekben.

Szentmihályi Szabó Péter {\it Látogató a végtelenbôl} c.

regényében (Bp. 1989.) egy mai magyar család egy másik civilizáció

képviselôjének segítségével kísérli meg Mátyás király halálát

megakadályozni: így a magyar történelem is megváltozna. Mátyás

király mégis meghalt, s az is lehet, hogy éppen a látogatás

beavatkozásának következtében.

Ahogy azt Önök már láthatják, ezekben a művekben az ember

részvételérôl van szó a történelmi folyamatban, filozófiai

értelemben a determináció és a szabad akarat kérdésérôl. A

szerzôk nem hisznek abban, hogy az embernek passzívan el kell

viselnie a változásokat; de abban sem, hogy a történelem menetét

aktívan, kedvünk szerint megváltoztathatjuk. A legtöbb, ha a

körülményekhez okosan alkalmazkodni tudunk. A férfinak, aki

hagyta meghalni a feleségét, viselnie kell a felelôsségét. Csak

Gáspár András {\it "Reményfutam"} c. elbeszélésében nyújt a

hôsének reményt, még egy lehetôséget mindent újra kezdeni, és ez

önmagában sokat elárul az ô írói művészetérôl. Az emberiségnek a

történelemben ilyen lehetôsége nincs, történelmünk egyszeri, azt

nem változtathatjuk meg, sôt mi több, meg kell ôriznünk annak

egységét és változatlanságát. Pl. Tôke Péter hangsúlyozza ezt a

gondolatot {\it Veszedelem az ôsvilágból} (Bp. 1986.) és {\it

Veszélyes idôsík} (Bp. 1988.) c. regényeiben. Sôt, Nemere István

{\it Idôtörés} c. regényében (Bp. 1984.) a jövôben idôrendôrség

működik. A regény negatív fôhôse egy történész, aki visszaszökik

a múltjába, a mi jelenünkbe, hogy egy dél--amerikai diktatúrában

a maga technikai segédeszközeivel karriert csináljon; a pozitív

fôhôs, az ellenfele az idôrendôr, aki a történelem

megváltoztatását, az idôtörést megakadályozni igyekszik. Célját

csak a {\it saját} jövôjének (a mi távoli jövônknek)

segítségével sikerül elérnie -- mivel a távoli jövô is ôrködni

fog a történelem zavartalan menetén.

A magyar SF--művek másik gyakran tárgyalt problémája a jövô

társadalma, a hatalom viszonya az emberhez és az emberé a

hatalomhoz. Egyébként ez valószínűleg közös kelet--európai

érdeklôdés. Írók egész sora foglalkozott e probléma különbözô

aspektusaival, pl. Fehér Klára {\it Oxygénia} c. regényében (Bp.

1974.), Czakó Gábor {\it A Sárkánymocsár ura} c. regényében (Bp.

1988.), Krausz Tivadar {\it Amikor a krumpli "hangulatba"

jön...} c. novellájában (Gal 1990/3. 95--96.). Tekintve a helyet

és az alkalmat, engedjék meg nekem, hogy ezúttal csak egyetlen

szerzô műveit emeljem ki: Mandics György Heraklida--trilógiáját.

A trilógia alapötlete: próbára tenni a különbözô mesterséges,

elsô pillantásra eszményinek tűnô társadalmi rendszereket. A

{\it Vasvilágok} c. elsô kötetben (Bukarest 1986.) a társadalom

három ellentétes világ egyensúlyán nyugszik. A második kísérlet

({\it Gubólakók.} Bukarest 1989.) a közép uralma. {\it A

drómosz} c. harmadik kötetben (Bukarest 1992.) a természetes

szelekció módszerét próbálják ki. De a Heraklidák mindhárom

kísérlete megbukik. A mesterséges társadalom, amelyet a

Heraklidák földöntúli hatalmukkal fölépítenek, a gyakorlatban

eltorzul, és embertelen, elidegenítô hatalomnak bizonyul. A

vasvilágok, az egyensúly társadalma statikus, eleve elrendelt,

feszültségektôl gyötört; a Gauss--harang világában a fejlôdés

hanyatlik, tele van bizalmatlansággal, gyanakvással, besúgással;

a harmadik világot a kiválasztottak uralják: ôk embertelen

teljesítménykényszerben élnek, a többség jogfosztottságban. A

második és harmadik kísérletben jelentôs szerepet játszik a

Gigantomat, a komputeróriás, aki segíteni akar az embernek; az ô

gondoskodása személytelen, átláthatatlan felsôbb hatalommá

torzul. Mindhárom társadalmat a másság iránti intolerancia

jellemzi. A hatalom bukását különbözô belsô tényezôk okozzák: az

elsô kísérletben a kevés kiválóak összeesküvése s hozzá a

vasvilágok belsô bomlása; a második kísérletben a tömeg érzelmei

a hatalom fenyegetései miatt: a félelem, az együttérzés, a

szánalom; a harmadik kísérletben a harc a személyi jogokért, az

individuális kapcsolatokért és a demokráciáért. Ezek a művek

nemcsak szórakoztatnak, meggyôznek, de különbözô társadalmi

rendszerek kórképét is adják.

A regények sorában a szerzô nézeteinek fejlôdése is

megfigyelhetô. Az egyes ember szerepe fokozatosan csökken, végül

teljesen eltűnik; a tömegek szerepe nô. Az ember egyre

kiszolgáltatottabb, a hôsiesség lehetetlen, a jókedv egyre

ritkább -- mintha a szerzô fokozatosan egyre kevésbé hinné, hogy

az egyes ember vagy a kiemelkedô kevesek kicsiny csoportja a

társadalom sorsát megváltoztatni, megjavítani tudja. Az egyetlen

érték, amely mindvégig megmarad, sôt megerôsödik, az ember és

ember közti viszony, az egyetlen erô, amely az embertelen

hatalmat szétbomlasztani képes.

A tömeg és az egyes ember szerepérôl a fiatal írónô, Pap Viola

homlokegyenest ellentétes nézeteket vall. Őt különösen

környezetünk problémái nyugtalanítják: a környezetszennyezés, az

esôerdôk kivágása, a kábítószerkereskedelem, a fegyverkezés.

Novelláiban ({\it A víz joga.} = Gal 1987/8. 55--58.; {\it

Szemed fénye.} = Gal 1989/2. 77--83.; {\it Az Admirális.} = Gal

1989/12. 74--77. stb.) a fôszereplôk az emberiség érdekében

lépnek föl, de a saját indítékaiktól vezérelve. Jellemzô példája

ennek {\it Az európai kukac} c. novella (Gal 1989/6. 67--70.).

Ennek fôszereplôje, Mariska asszony egy mesterségesen

elôállított kukac segítségével végrehajtja a teljes leszerelést,

de célja nem a béke, hanem a bosszú: bosszút akar állni

egykori kérôjén, a csodafegyver kitalálóján. Ez azt bizonyítja,

hogy a fiatal írónô nem bízik a tömegek történelmi szerepében:

szereplôi magányos hôsök, tevékenységüket a hatalom tudta és

támogatása nélkül, gyakran a hatalom ellen végzik, mint pl. a

tengeralattjárókat elpusztító polipok admirálisa.

A szerzôk gyakran foglalkoznak a jövô képével, amelyben a

társadalom túlfejlôdik, hanyatlik, az ember elfajul.

Gáspár András a közeljövôt ábrázolja, az embertelen hajszát az

üzletért trükkökkel, bérgyilkosokkal, mutánsokkal, amelyben

(akárcsak Mandics Györgynél) az egyetlen érték az ember és

ember közti viszony, az empátia, s ez egyúttal a megoldás

záloga. (Regényei, az {\it Ezüst félhold blues} (Bp.

1990.) és a {\it Kiálts farkast} (Bp. 1990.) különösen kedvesek

számunkra, mert ezekben a cselekmény színtere Budapest a jövôben

vagy egy alternatív jelenben.) A jövôképek végpontja Czakó Gábor

regénye, {\it A Sárkánymocsár ura}, amelyben a patkányok

társadalma veszi át a hatalmat az emberiségtôl a Földön.

(Egyébként a patkánytársadalom feudális diktatúraként működik.)

Összefoglalva: megállapíthatjuk, hogy a magyar SF--munkák ebben

a periódusban létezô kérdésekre adtak létezô válaszokat.

Válaszaik talán nem az elsô pillanatra érthetôk: a

tudományos--fantasztikus irodalom minden idôben rejtôzködô

irodalom volt. Ám ezek a válaszok az akkori magyar valóságra

vonatkoztak, ezért a magyar tudományos--fantasztikus irodalom a

magyar irodalomnak szerves és elválaszthatatlan része,

függetlenül a cselekmény, az ábrázolás és a stílus irodalmi szépségeitôl.

Ez volt a magyar tudományos--fantasztikus irodalom gyors és

sajnos rövid fölvirágzásának idôszaka. A társadalmi rendszer

változása, az állami támogatás megszűnte az írókat (és a

kiadókat is) kedvezôtlen helyzetbe hozta. A könyvkereskedelemnek

monopolhelyzete van a könyvpiacon, és ôk nem tudják vagy nem

akarják vállalni a magyar szerzôk művei terjesztésének

kockázatát. A publikációs lehetôségek, különösen magyar név

alatt, beszűkültek. (A részletes adatok a komputerünkben vannak,

nem akarom velük Önöket búsítani.) A szerzôk rákényszerülnek

arra, hogy fordítsanak, vagy álnéven írjanak kommersz műveket

vagy giccset, vagy megírt műveket ôrizgessenek az

íróasztalfiókban. Azt mondhatnánk: ez múló jelenség, a

társadalmi rendszerváltozás ára. De vigyázat, az irodalom nem

kísérlet! Elveszett olvasókat meghódítani, kisiklott

életpályákat helyrehozni, meg nem írt műveket megírni

lehetetlen. Éppen a sci--fi művekbôl tudjuk, hogy az elrontott

történelem idôutazással nem helyesbíthetô. A

tudományos--fantasztikus irodalmat ápolni, ez most bátorságot

kíván az íróktól éppúgy, mint a kiadóktól. A mi hivatásunk ebben

a helyzetben összegyűjteni és fölmutatni a sci--fi irodalom

értékeit, fölhívni rájuk az irodalomtudomány figyelmét. De mi

csak megírt, kiadott művekkel tudunk foglalkozni. Ha a

legjobbakat akarom kívánni, sok munkát kívánok magunknak. Ez azt

jelentené, hogy következô találkozásunkkor ismét egy virágzó

magyar tudományos--fantasztikus irodalomról számolhatunk be.

Köszönöm türelmüket.

{S. Sárdi Margit}