Kolozsvári Grandpierre Emil (1907. január 15., Kolozsvár –1992. május 11., Budapest) – író, műfordító. Francia eredetű erdélyi családból származott. A kolozsvári református gimnáziumban, majd 1924-től Budapesten tanult, jogot, később bölcsészetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Colmarba ment egy textilipari főiskolára, de 1928-ban hazajött, és a pécsi egyetem bölcsészkarán olasz-francia és filozófia szakon szerzett diplomát. Tanári képesítése ellenére tanárként nem kapott állást, ezért különböző intézményekben erdélyi ügyekkel foglalkozott. Első regénye A rosta (1931) címmel jelent meg. Ettől kezdve a Nyugat, a Magyar Csillag és az Erdélyi Helikon is közölte írásait, elsősorban novellákat. A rádió dramaturgiai osztályán, később a Franklin kiadó lektoraként is dolgozott. A második világháborúban hadifogságba esett. Visszatérése után a Magyarok című folyóirat szerkesztője lett. 1946-tól a rádió irodalmi osztályának vezetőjévé is kinevezték. Később elbocsátották, ekkor több kiadónál vállalt lektori munkát. 1951 után főfoglalkozású íróként publikált a Kortársban, az Új Írásban, a Jelenkorban. Díjai: Baumgarten (1944), József Attila (1964, 1975), Kossuth-díj (1980). – Művei széles palettán mozognak: írt regényeket, novellákat, kritikákat, készített műfordításokat; írói szilenciuma idején anekdotagyűjteményt és népmesefeldolgozást is. – A sci-fivel érintkező műve Az elveszett gyermekkor (Tükör, 1937). Hétköznapi felütéssel kezdődik („Hetek óta nem találkoztam Oszkárral”), és tragikus hangvétellel, egyáltalán nem szokványos, nem várható befejezéssel végződik. A történet tulajdonképpen reális problémát vet fel, az őrület kérdését. Az első mondatban is szereplő Oszkár ugyanis gyakorló idegorvos, ugyanakkor viszont az egyes szám első személyű és egyébiránt kicsit ironikus elbeszélő saját bevallása szerint a „legszórakoztatóbb őrült”. Oszkár furcsán viselkedik, és a történet tulajdonképpen ott válik hétköznapi elbeszélésből abszurddá, amikor Oszkárt gyermekként látjuk viselkedni. Ez végigvonul a történeten, és az elbeszélő is ugyanolyan értetlenül áll a tények előtt, mint mi, olvasók. Fél évvel a történések után Oszkár szanatóriumot nyit, és ennek alkalmából az elbeszélő meglátogatja – Oszkár pedig elárulja neki, hogy egy tudományos kísérletet végzett, aminek eredményeképp saját magán tapasztalhatta elméletének helyességét, azaz hogy az őrültek azért viselkednek helytelenül, mert nem volt, vagy nagyon rossz volt a gyermekkoruk. Kúrálni úgy lehet, hogy újra átélik a gyerekkorukat, erre épül a szanatórium programja is. Mindez világhírű felfedezés lehetne, de ekkor történik meg a katasztrófa: a felnőtt „gyerekek” megtapasztalják, hogy felnőtt erővel rendelkeznek, és gyermeki mentalitással, felnőtti kegyetlenséggel vérengzeni kezdenek. Az egész program leáll, és tulajdonképpen nincs is megoldás. A mű végén megtalálják Oszkár tetemét, akinek meglékelték a fejét. A két rész, a mű eleje és vége olyan erős kontrasztban van egymással, hogy nemcsak a történéseken, de a szóhasználaton is érezni. Az őrültség ábrázolása először humoros, majd átfordul tragikusba, mint ahogy maga a történet is. Arra a kérdésre, hogy ez a mű sci-finek tekinthető-e, erős kétkedéssel mondanék igent. Reális problémára ad racionális(nak tűnő) megoldást, amiről a végén kiderül, hogy tulajdonképpen racionális, de teljességgel helytelen.

Bibliográfia: Az elveszett gyermekkor, Tükör, 1937; Uaz. = A hazugság halála, vál. URBÁN László, szerk. CSERNAI Zoltán, Bp., Word SF Magyar Tagozata, 1989. 187-201.

Kolozsvári Zsófia