2018

Zsoldos Péter-díj 2018 – SF-értékelések

BAKTI Viktor, Integrálva, Könyvmolyképző Kiadó

Klasszikus nagyregény szerkezetű mű: mintegy féltucat szereplő sorsát kíséri végig, kitekintve a múltra mint okra; ezek az életutak a regénycselekmény folyamán érintkeznek, befolyásolják egymást, szétválnak, majd a tetőpontban összeütköznek, hogy a szereplők saját jellemük törvényei szerint előidézzék a megoldást. A világ, amelyben mozognak, erősen disztopikus: a technicizált társadalomban az emberek is „kiborgizálódnak”, mesterséges testrészek és implantok sokaságával javítják életlehetőségeiket. A társadalom kasztokra oszlik, ez azonban a cselekményben nem játszik szervező szerepet, általában véve is kevés társadalmi mozgást látunk, bár ilyen a természetes életre törekvők visszahúzódása az önellátásba, kisebb mértékben a Tiszta Hús Testvériség. A jelzett társadalmi feszültségek megoldására az író a lezárásban sem tesz kísérletet: szereplői sorsát lezárja, de a társadalomban egészében minden marad ugyanaz, ami volt.

Jól kidolgozott szereplők mozognak e térben, Delphoi, Jarred, Victor, Hector, Yolanda sokoldalúan jellemzett, élő alakok. A jövő világ rajza szegényesebb, a kunyhótól a palotáig, a farmtól a nagyvállalatig csak annyit látunk a környezetből, amennyit a szereplők cselekvése szükségessé tesz. Ez azért veszteség, mert egy-egy színhelyen (Tiszta Hús Testvériség) látnivaló, hogy a szerző képes a láttatásra. Így az írói nyelv is, bár korrekt, sem lírai, sem drámai jellegeket nem mutat föl.

Megjegyzem, a tűélesen (6.) szó nem értelmezhető (hiába hallani manapság nem egyszer), hiszen a tű nem éles, hanem hegyes.

Akadnak olyan nyelvi helyzetek, amelyek csak ma már keresettnek számító nyelvi eszközzel oldhatók meg. Az „Adja a sors, hogy eléggé kiismerted már!” (301.) ebben a formában sánta. Helyesen: „Adja a sors, hogy eléggé kiismerted legyen már!” Elképzelhető még: „Bár adná a sors, hogy eléggé kiismerted már!”

HUTVÁGNER Éva, Örök front, Pesti Kalligram Kiadó

Nem tudom, ki és miért nyilvánította a regényt SF-nek. AZ SF = problematika. Az a tőmondat, hogy kisbolygó közeledik, nem teszi a regény(ké)t scifivé, legföljebb katasztrófaregénnyé tehetné, ha tényleg azzal foglalkozna. De nem teszi. Ez egy nemzedék tudatregénye, amelyben mindegy, hogy milyen aktuális félelem miatt olyan a társadalom, amilyen.

JAHODA Sándor, Háromezer akadály, Hungarovox Kiadó

A fülszöveg fellengzős állításaival ellentétben a regény egyszerű történetet tartalmaz a Földet szexuálisan leigázni kívánó idegenek inváziójáról. A krimi-vonulat átlátszó, a megoldás jóelőre sejthető. Az idegen jelentéseit, lehallgatott gondolatokat és epikus cselekményrészeket váltogató szerkezet egy idő után mechanikussá, sőt unalmassá válik. A regény szórakoztató jellegét a humoros-ironikus hang, a mulatságos szereplők (dobermann, idegen csecsemők) adják.

KÁLLAI Szilárd (A. P. Constantinus), 2221 – Szigorúan Szabados Viszonyok, Vitis Aureus Kiadó

Nagy lélegzetű, de némiképp kezdőre valló regény. Az író egy évszázaddal későbbi időre matriarchális berendezkedésű Európát vizionál, bár nem jól emlékszik a matriarchális társadalom jellegére. Ám mondjuk, hogy a jövő matriarchátusa más lesz, mint a régi, s ahogy itt látjuk, inkább a kommunizmusról híresztelt torzképekre hasonlít; akkor is elhihetetlen, hogy bármilyen modern társadalmi alakzat szülési kedvtől hajtott nők tömegét s a promiszkuitás lehetőségét jelenti. A regény cselekményszövésében különösen hiányzik a szerző élettapasztalata (diplomácia, tárgyalás, taktikák, cselszövés stb.). Ez az ellaposodó konfliktuson kívül a jellemzés hiányosságát is eredményezi: a szerző sem diplomáciai, sem stratégiai érzéket, sem tárgyalóképességet nem tud adni hősének, akit a verbális jellemzésben tehetséges diplomatának és tárgyalónak nevez. A regény humánus lezárása és nyelve nem képes feledtetni a a társadalomkép és a cselekményszövés hiányosságait.

KIRÁLY Márk, Harminc nappal a világvége előtt, Művelt Nép Kiadó

Ezt a regényt is vékony szál köti a science fictionhöz, de ez valóban az aszteroidával való ütközés előtti reagálásokat ábrázolja. Hősei még utat sem talált fiatalok, tétova kószálásaik a világvége előtt föloldódást kereső fővárosban világvégétől függetlenül is megállják a helyüket. Életteliek a jellemek, tipikusak a helyzetek. Érdekesek az in medias res fejezetkezdések.

LÁSZLÓ Zoltán, Távolvíz, Agave Könyvek

László Zoltán ismét egy különleges (és ígéretes) jövőbeli világot alkotott meg: egy fajközi találkozáson túli, alaposan átalakult társadalmat és annak a vízre/alá/mellé települt színhelyeit. Ám a valódi különlegességet nem a cselekményegységeket összekötő víz (óceán) képei és lehetősegei adják, hanem a kreákkal való találkozás után kialakult új társadalom. Ennek alapja egy majdnem korlátlanul rendelkezésre álló erőforrás, az önként és hittel szolgáló kreák, valamint az általuk vezérelt, a miénknél gyorsabb futású időben működő terek (kamrák). Az új társadalomban nincsenek országok feletti szervezetek, az emberiség kis, önálló és többnyire önellátó közösségekre bomlik szét. László Zoltán képes rá, hogy ezeket az elemeket ne a cselekmény érdekes sallangjaiként, hanem problémát okozó és problémát megoldó tényezőkként használja.

A nagy fantáziával megalkotott új társadalom éppúgy feszültségekkel van tele, mint bármelyik másik. Feszültséget okoz a krea munkaerő egyenetlen eloszlása, a kreákhoz való viszony éles különbözése, és bár az író (e kötetben?) ezzel nem foglalkozik, nyugtalanító, hogy „közösségközi” szervezetek híján az érdekütközések békés megoldása nem látszik biztosítottnak. A cselekmény azonban a kiéleződ(het)ő „közösségközi” feszültségek helyett egyetlen problémagócot ábrázol, a különböző céloktól vezérelt tudósok összeütközését az egyetlen fennmaradt „közösségközi” szervezettel, az Összemberi Képviselettel, amely a regényben a jelenkor kalandregényeinek nagy, de kétes hitelű bűnüldöző szervezeteinek szerepét tölti be. A problematika így érdekes, de a kidolgozott új világ ennél mélyebb konfliktusokra hivatott.

A cselekmény lassú léptű, lassan bomlik ki, a tetőponthoz közeledve mégis izgalmassá és feszültté válik. A lassú kibontakozást nem egy nagyepikai módon széles megalapozás okozza (végül is nem sok szereplő életét ismerjük meg behatóan), hanem némi írói kényelmesség. A sorra felvillanó színhelyek a hízó északi sarki jégrétegtől az elöntött Szaharán át a tengermélyig (amelyek közül messze Tengerbudapest a legötletesebb) nemcsak sokféle színhely és közösség bemutatására adnak alkalmat, hanem számos fölvillanó, ideig-óráig látható szereplő megjelenítésére is. Ezek ügyesen rajzolt, de felejthető alakok, kivéve Félszeműt, a szerződéses kalózt, akinek epikusan is fontos szerep jut. A történet valójában a különleges előéletű anya-fia kettős életének alakulását szándékozik ábrázolni (a fejezetek is így váltogatják egymást: Jana ‒ Gellerd), s mellettük még az apa, Emil, ill. az őt ápoló, majd Gellerd társának szánt Darka útját. Az író sok jelenetben, gondosan ábrázolja őket, ám még a két főszereplő alakja is bizonyos mértékig egysíkú marad, jellemük a regény folyamán nem mélyül el, s bár a történet láthatóan az ő jellemfejlődésüket kívánja végigkísérni (Janának el kell jutnia az önfeláldozásig, Gellerdnek az önálló döntés képességéig), a folyamat külsődleges és mesterkélt marad, mintha a megcélzott végső helyzetet inkább az író által célszerűen sorbarakott események kényszere, mintsem a jellemek belső fejlődése váltaná ki.

Az írói nyelv korrekt, a vízi világ leírásában színes.

Megjegyezzük: a lamentál ige nem azt jelenti, ’vacillál, töpreng’, hanem azt: ’panaszkodik’ (v.ö. 65: „hosszan lamentált, fölhívja-e a fiát”; „bosszantotta, hogy ezen lamentálnia kell”).

MARKOVICS Botond (Brandon Hackett), Xeno, Agave Könyvek

Új regényében Markovics Botond az Európát ma legjobban nyugtalanító problémát, a migrációt galaktikus méretekre emeli. A négy civilizációalkotó faj kényszeregyüttélése épp úgy zajlik, ahogy az emberiségtől tapasztalataink szerint várható: sok konfliktussal, sok xeno-gyűlölettel, kevesek toleranciájával, lehetséges kölcsönös haszonnal, amit a széplelkek nem tudnak megfelelően hangsúlyozni, a politikusok pedig a maguk hasznára felejtik el.

Az író remek szereplőket talált az alapgondolatok képviseletére és ütköztetésére. Nagyon vonzóak, de viszonylag kevésbé egyéniek a kalandregény-vonulat hősei, Atreides, Red5, Morris Korda; színesebbek és egyénibbek a politikus-cselszövők, Vanessa Elson és Marie Gaugain; felejthetetlenek és idegenségükben is rokonszenvesek a xeno-hősök, főleg Nyikau és Áramlati Kék. A regény legnagyobb trükkje azonban az, hogy mind a bonyodalmat, mind a küzdelmeket, mind a megoldást képes egy családon belülre összpontosítani. Az anya, Anna Ballard a szerepe szerint nem tud egyéni lenni, csupán halálában válik szuverén személyiséggé. Annál teltebb, élettelibb figura az ízig-vérig, vagy mondjuk: önkínzásig-megalkuvásig tudós kutató apa, Ben, meg a modern hős, a sikerre gátlás nélkül hivatott fiú, Mark és a regény aszimmetrikus nézőpontját adó lány, Olga a maga kutatói tisztességével, az idegenség iránti érzékenységével és trükkökre képtelen, a családba zárt, jóhiszemű gyöngeségével. A galaktikus távlatokba nyúló harc így egyszerre személyes és fajközi.

A szerkezet az első fejezettől kezdve váltakozó mélységű konfliktusok során emeli a feszültséget az emberfölötti tetőpontig, s képes a megoldásként működő utolsó fejezeteket új konfliktussal bonyolítani. Az író nem ajándékozza meg az olvasót a remény felelősség alól fölmentő, meleg lábvizével, az igazság a regényben éppúgy áldozatául esik a cinikus politikának, ahogy a valóságban is alighanem áldozatául esne. Egy cseppnyi esély sem marad a megoldódásra: az ember (családilag és fajilag egyaránt) alkalmatlan arra, hogy az idegenséget elfogadja.

Nagyszerűen sikerült a három idegen kultúra, a művészi önkifejeződésen alapuló firka, a vízi világban élő hidra és a felejtés nyűgében vergődő ostoros népesség rajza, ahogy a fölvillanó egyéb idegen lények, eszközök és színhelyek képe is, elkerülve az antropomorf szemlélet kelepcéjét.

Az író kiválóan egyénített nyelvet ad figuráinak, mind a beszéddel is jellemzett ember-szereplőknek, mind a színekkel gondolkodó firkáknak, valamint a vízi fogalmakban magukat kifejező hidráknak.

Mindent összevetve ez egy narancssárga kérdést feszegető, kristályfehér regény.

MÉSZÁROS László (Dave Howard), A Leymann-transzfer, Metropolis Media

Az író új regénye szokatlan módon kompakt hard-SF (már a Ley-sugaraktól eltekintve). A nem fizikus végzettségű olvasóknak ez sokáig inkább tehertételnek tűnhet, ám egészében a tudományos-technikai háttér elmélyíti a konfliktust, és növeli a feszültséget: ennek a regény tetőponti részén nagy szerepe van. A technikai leírások így is túl nagy részét teszik ki a szövegnek, csökkentve az emberi cselekvésre eső hányadot. A szűk családot alkotó figurák jól jellemzettek, konfliktusuk mélyen emberi; a többi szereplő csak egy-két vonással, olykor karikírozva jellemzett, a jellemrendszerben betöltött szerepének megfelelően. A regény olvasását könnyíti az írói nyelv humora.

TOTTH Benedek, Az utolsó utáni háború, Magvető Kiadó

Kiváló, expresszív regény, mély benyomást hagy maga után. Lényegében egy apokalipszis a totális háborúról, végletes pesszimizmusa Babits Elza pilótájával rokonítja. Ám csupán a címnek van SF-vonatkozása, a világ, a cselekmény a mi korunk félelmeinek terméke.

Novellák

ACSAI Roland, A kilencöves tatu, Galaktika 327, 92-94.

A lírai hangulatű kis írás, bár mellékesen egy zöld célt, az űrszemetelés elítélését is érinti, voltaképpen az élet és a szeretet örök hatalmáról szól, noha a megoldás kicsit indokolatlanul optimista.

BENEDEK Szabolcs, Az ütközés, Galaktika 326, 22-32.

A novella a hírhedt triász végi (K-T) fajpusztulás új magyarázatával játszik el, megteremtve a robbanás (itt űrhajóütközés) másféle lehetőségét. A hüllőcivilizáció ötlete nem új, de itt is beválik. A figurák elég jól egyénítettek, hüllőszerűségük látható jeleivel is; az ősvilág rajza megfelelő. Csupán az ok-okozat sor nem világos: ha ebben a világban a hüllők építettek civilizációt, honnan került oda az ember-időhajó?

BENKŐ Gábor, Tetőteraszok, Ellenpont, 48-53.

Érdekes és egyáltalán nem valószerűtlen jövőkép, de kuszán, szerkezet és feszültség nélkül megírva; mintha egy nagyobb kompozíció kiragadott részlete volna.

BOJTOR Iván, A doreni légiók, Galaktika 329, 14-38, 330, 6-30.

Ebben a történetben jól kamatozik az író posztmodern írásművészete. A szétfolyó valóság, a mindig változó kapcsolódási pontok, a megfoghatatlan történés épp a modern próza kívánalmát valósítják meg: a történet az olvasó fejében „történik”, áll össze és alakul. A pillanatokra megálló valóság ígéretes figurákat (narrátor, Cronwill, Carlos, Sophie) és helyszíneket (mocsár a barrakudákkal, farm, ivó) villant föl, amelyekről jólesne hosszabb történetet olvasni.

BOJTOR Iván, Az ómen, Galaktika 326, 88-92.

A novella a szerző Borges-novelláinak méltó kistestvére: benne a tudat általi valóságmódosítás éppoly szétfolyó, megfoghatatlan világot eredményez, mint azoké. Ennek megfelelően a cselekményelbeszélés is bizonytalan, megbízhatatlan eseményeket ír le, amelyben csak a két főszereplő megragadható, önazonos jelenség. A modern világszemléletnek kiválóan megfelelő alkotásmód.

BUKROS Zsolt, A tiszteletes, Ellenpont, 54-59.

Még egy történt a civilizáció összeomlásáról, itt a nemek jogainak újrarendezésével. Rövidségében is jó a szerkezete, a figurái élnek.

DÁVID Attila, A főszerkesztőnél, Kalocsai Néplap, XXIX.évf.2, 13.

Elég öreg az ötlet, és a csomagolás köznapi.

DÁVID Attila, Annus néni, Kalocsai Néplap XXIX.évf.16, 13.

Kellemes ötlet aprócska szösszenetben.

DEMJÉN Zsófia, Recirk, Új Galaxis 25, 81-85.

A novella a csel-ellencsel ősi fogását alkalmazza a jövő technológiai körülményeire. A vonzerőt a ’70-es évek nosztalgikus képei és a jövő nanotechnikája képezi.

DÉSI András György (Andrej Iljics Dajcs), A legizgalmasabb tárcanovellák…, Galaktika Light, 98-99.

A különleges képességek új és eredeti földolgozása, jól kidolgozott és jó szerkezetű. Az ötlet olyan jó, hogy hosszabb történetet is elbírna.

DÉSI András György (Andrej Iljics Dajcs), Szeszélyes lelkek, Galaktika 332, 64-84.

Kiváló, nagy empátiával megírt fantasztikus történet, de nem sci-fi.

DRAGOMÁN György, Vadászat (Utópia), Galaktika 332, 6-7.

Ritka erős a tréfába rejtett keserűség az utópia mögött. Az atomcsapás utáni távoljövőben Budapestből már csak a Duna maradt; a burokfal mögé zárt népesség már csak a töredékeit őrzi az egykori kultúrának. A játékon túlmutató tartalom miatt emlékezetesek a jövő népességéről elszórt adatok, a Vadölők és Szilárdleók, az új himnusz, a rezervátum létrejötte.

ERDÉSZ Róbert, Gyetkó Vincéné és az Örökkévalóság Vége, Galaktika Light, 18-19.

Ötletes kis novella, a csattanója tényleg váratlan.

ERDÉSZ Róbert, Hol vagytok?, Galaktika 325, 26-36.

A hosszú idő után visszatérő űrhajósok öreg témája most új konfliktussal gyarapodott: a hazatérők az itthagyott emberiség helyében a belőlük kifejlődött, összetett Hálózatokat találják, amelyek azonban nem tartják értéknek őseiket és azok biológiai életformáját. A konfliktus puszta párbeszédekben szólal meg, egyéniség nélküli szereplők száján, még csak jelzés szintjén sem látható környezetben.

ERDÉSZ Róbert, Mitokondriális Éva és az időutazó disznó, Galaktika 322, 68-83.

A ciklikus időutazás klasszikus ötlete itt groteszk környezetbe kerül a jövőből visszatért, félcivilizált állatok és az ősemberi/modern civilizációk vegyülékében élő emberek között. A novellát a groteszk ötlet élteti; és ezt teszi tönkre a hosszadalmas, idővel unalmassá váló párbeszéd, amely pedig darabjaiban szellemesen szatirikus.

FEDINA Lídia, Amikor szembejöttem magammal, Galaktika 329, 52-78.

Ritka jó kis időutazgatós cserebere; épp azzal a lehetőséggel játszik el, amit minden időutazó elkerülni igyekszik, az önmagunkkal való találkozás veszélyeivel. A cselekmény pörgős, a cserebere fokozatosan bonyolódik, a megoldás váratlan. Jót tesz a szövegnek a narráció humora.

FEDINA Lídia, Nincs, ki üzenjen, Galaktika 324, 22-46.

Az idegen bolygó felfedezésének témája itt ismeretelméleti konfliktussal egyesül. Az információk helyes értelmezése csak egymáshoz meglehetősen közeli civilizációk esetén lehetséges; a novella azt bizonyítja, hogy egy igazán idegen faj információit valójában lehetetlen (helyesen) értelmezni. Az írói célnak megfelelően a figurák meglehetősen általánosak, még az események tolmácsolására szánt Alisa is, annál nagyobb szerepet játszanak az idegen élőlények „rosette-i kövének” értelmezési kísérletei.

FEKETE Imre (Dexter Lanlord), Akku, Új Galaxis 25, 59-68.

A novella témája az elgépieserdő társadalomban élő, testében is kiborgizálódó emberiség és az egyéni lázadás. A lázadó háttereként az író egy dúsgazdag, a természetes élethez ragaszkodó családot említ, talán hogy a hős lázadását vagy a gazdagságát magyarázza, máskülönben a családról nem esik több szó. Ezt sajnáljuk, mert ebben lett volna lehetőség az elmélyítésre, és nehezményezzük, mert ezek a nagynevű, gazdag családok számontartják sarjaikat, s nem hagyják őket ebek harmincadjára. Amúgy a probléma (a természetes élethez, akár a halálhoz való jog) érdekes, a hős meg tudja őrizni a figyelmünket.

FEKETE Imre (Dexter Lanlord), Mágneses mezők, Új Galaxis 25, 51-58.

Klasszikus kalandtörténet egy idegen bolygón, ahol a csillaghajó katasztrófája a legendárium részévé vált. A szerző jól építi föl a két kultúra különbözését és érintkezéseit, de számos elem nem nyer kifejtést vagy magyarázatot (Tumi’al mássága, a Maor név eredete – ami egyébként a Star Trekben előforduló Voyager-Voger névkeletkezésre emlékeztet). A befejezés túl sietős, nem ad lehetőséget a három fiú megkezdett útjának lezárására: az egyik eseményvonalnak nincs eleje, a másiknak nincs vége.

HAKLIK Norbert, A padláslakó, Galaktika Light, 34-35.

Tréfás ötlet ügyesen elbeszélve.

HAKLIK Norbert, Argosz és én, a rendért és az igazságért, Galaktika 326, 48-54.

Az óriás számítógép felhasználásának új lehetőségét kutató novella nagyon optimista és nagyon emberséges, de művészileg nem túl kiforrott. A kiinduló bonyodalom múlt idejű elbeszélésből, a megoldás jövő idejűből derül ki, s a kettő közt nincs cselekmény, nincs színhely, nincsenek szereplők a narrátoron kívül. Így voltaképpen csak egy elvont eszme csatázik a szemünk előtt, amelynek erkölcsösségéhez azért fér némi kétely.

HERNÁD Péter, Erzsébet, Galaktika Light, 6-8.

Báthory Erzsébetről már sok rosszat elmondtak, most vámpírként is láthatjuk. Az ötleten túl azonban az írásnak nincs sok erénye, és semmiképp sem sci-fi.

JUHÁSZ Roland, Megtisztítás, Új Galaxis 25, 115-129.

Keserű írás az internetfüggésről, a közösségi oldalak közösség- és személyiségromboló hatásáról, valamint az emberi tehetetlenségről. Igen nagy erénye és hatásának egyik eleme, hogy az író képes a gondolatait eleven emberek küzdelmeiben kifejezni; a cselekmény életszerű, hús-vér emberek valóságos élettereiben zajlik.

KASZTOVSZKY Béla, A kezdőrúgás, Álomutazás, 188-192.

A HALO-történtek eddig publikálatlan darabja a legendás 6:3 és Puskás Öcsi köré kerekít májat hízlaló történetet.

KERTÉSZ Dávid, Az ember mindenek felett, Galaktika 331, 66-68.

Szokatlan és meglepő értelmezése a földi vallásnak és az emberi természetnek, humorában több a szatíra, mint számos szatírának íródott műben.

KOVÁCH Kristóf, Hiram Turner pokolra szállása, Galaktika 333, 84-93.

Nehezen tudnám meghatározni, a fantasztikumnak melyik ágába tartozik az írás, de biztosan nem sci-fi. Egyébként sokrétűségében jól szerkesztett írás.

KOVÁCS Attila, Ablakok, Galaktika 328, 54-62.

Érdekes időszerkezetű, jól felépített novella, képes összekötni a jövő és a távoljövő, a Homályos Égbolt (csillagászati tél) előtti és utáni időt. Jól sikerült a távoljövő két népességének, a földművelő családnak és a pusztulásra ítélt mutánsoknak rajza.

Megjegyezzük: „A kuzanövény színe megfoghatatlan volt” (54.) mondat nem mond semmit. Minden szín megfoghatatlan.

KOVÁCS Attila, Világüzlet, Galaktika 325, 52-57.

A Babits Kis Földjét újraálmodó novella erre az egyetlen ötletre épül, újdonsága a galaktikus vigéc és a kisember kettőse, ez azonban nem elég színes ahhoz, hogy újjávarázsolja a régi témát. A csattanó új, de a novella szövegének fényében nem váratlan.

KÖRTVÉLYES Ákos, A vörös az tilos!, Galaktika 333, 104-107.

Az írás szervező elvének a rejtélyességet és a meglepetést szánta az író, de ehhez képest kissé hosszadalmas az előkészítés. Ráadásul semmi biztosítékot nem nyújt arra nézve, hogy a rablással-gyilkolással útnak indított üzenet eléri a célját. Talán gyümölcsözőbb lett volna az üzenet „feladói” oldalát is érzékeltetni.

KÖRTVÉLYES Ákos, M3ss14s, Ellenpont, 27-33.

Érdekes kísérlet a vallás transzponálására a jövőbe. Az Atlantisz+Messiás motívumokból összeálló virtuális mennyország nagyon valószerű jövendő eszmerendszer (itt-ott már jelen), ám a vele való szembenállás e formája a mai kor szokásaihoz van ragadva, így tehetetlensége nem látszik metafizikai, csak taktikai vereségnek.

KÖRTVÉLYES Ákos, Nulla-hét-negyvenhárom, Új Galaxis 25, Kódex, 5-22.

Nagyon keserű és félelmetes kép a jövőről, a „mások” (ezúttal mutánsok) iránti gyűlöletről és kiközösítésről. A novella rövidsége ellenére meglehetősen komplex kisközösséget ír le, a megalkuvótól az egoistán át a lázadóig. Figurái életszerűek; jellemzésük a beszéddel és cselekvéssel meglehetősen hiteles. Hogy a helyszín az egykori Budapest, csak a Duna mint jelkép jelenlétével válik láthatóvá.

LAKÓ Béla (James Grey), Veszélyeztetett faj, Ellenpont, 34-39.

A probléma, amivel a novella foglalkozik, valóban fontos, sőt égető: a tudomány helyét elfoglaló, áltudományos, misztikus, ősiséget és a világ átfogó megértését ígérő hitek népszerűsége már jelenleg is számos problémát okoz. A szerző jól ismeri hatásmechanizmusukat (épp azzal ragadják meg követőiket, ami a jelen társadalomból hiányzik, a beavatottság összetartozás-élményével), sajnos nem sikerült jól novellába öltöztetnie. A puszta narráció hatástalan, csupán eszmék, nem az eszméket képviselő emberek ütköznek össze légüres térben.

LOVAS Lajos, Kettes, Galaktika 331, 38-39.

A rövidke novella könnyedén íveli át az űr meghódításától a földi élet fatális visszafejlődéséig eltelt időt. Cselekménye jelentéktelen, lényege a csattanó, az űrhajósok (most istenek) kultúrhérosz szerepe, valamint a szöveget behálózó humor.

MÁRKI István, Örökség, Galaktika 327, 30-40.

Jól szerkesztett, a részletekig átgondoltan megírt novella egy alternatív magyar (és globális) valóságról. Örömmel láttuk, hogy az SF-irodalomban az utóbbi években föl-fölbukkanó Tesla itt bonyolító szerepet tölt be. Az írásmű erénye az egységes, nosztalgikus hangulat, a szereplők visszafogott ábrázolása, amely mellett dominálhat a talányos életű nagyapa alakja.

MOLNÁR Csaba, Fiú az időben, Galaktika 333, 32-54.

A valóságba több szállal lehorgonyzott történet szellemes megoldást dolgoz ki a 19. sz. egyik mindmáig megoldatlan rejtélyére. A rejtélymegoldásnak sajnos áldozatául esett a megalkotott, de puszta előzménnyé degradált aeolusi világ a maga majdnem földi viszonyaival, hangyaállamot alkotó óriás termeszeivel, néhány kiváló figura, köztük a visszahozhatatlanná vált Kaspar és Klaus ezredes.

MOLNÁR Csaba, Istenek, Galaktika Light, 90-91.

Meglepő feldolgozása az emberek és idegenek találkozásának, de a csattanón túl kevés erényt mutat föl.

NAGY Judit Áfonya (Dyta Kostova), Pacem, Új Galaxis 25, 69-80.

A novella igen sokféle konfliktust vegyít: marsi űrutazás, űrbaleset, konfliktus az űrhajósok között, az űrhajósnő felettébb extrém pályafutása, ráadásnak (alternatív történelemként) a kubai válság itt Florida megszállásával és az űrprogram orosz kézbe vételével végződik. Nem csoda, ha a szerzőnek nem sikerült harmonikus egységbe rendeznie az elemeket, akár csak eldöntenie, a személyes vagy a politikai konfliktus a témája. Így a szerkezet nem jut el tetőponthoz, és a konfliktusok nem oldódnak meg: az űrhajósnő életét kevés izgalommal szemléljük.

Kérdésünk: Miért Pacem, miért nem Pax? Névadáskor nem szoktunk ragozott formát használni.

NEMERE István, A hátsó kert, Galaktika 323, 6-18.

A novellában ismét az író lírai tehetsége csillan meg. A művet a Kapu titokzatossága és a föltáruló világok sokfélesége élteti. A konfliktust nem cselekvések, hanem az író-narrátor töprengése, a megismerés útja képezi, a megoldást a kapuőrző szerep felvállalása.

NEMERE István, Időváltó, Galaktika 328, 70-79.

Ismét egy novella, amelyben megölik Hitlert, ezúttal sikeresen. Jól szerkesztett, semmi fölöslegeset nem tartalmazó, kiegyensúlyozott írás; a cselekményben nemigen képződik feszültség, a végső, meglepetésnek szánt bonyodalom az előzmények ismeretében inkább várható, mintsem meglepő.

OROSZ Adél, Hibalista, Új Galaxis 25, 35-50.

Kellemes és mulatságos történet, ám az író csal: nem a föltett nagy kérdésre (mi teszi boldoggá a férfiakat) válaszol a megoldással, hanem – mintha a maga választotta alapproblémával nem tudott volna megbirkózni – egy, csupán a mű utolsó lapjain előrántott, problémaként föl sem merülő magánéleti eseménnyel zár. Ez súlyos törése a mű gondolatrendszerének. A figurák jók, bár a két férfi állandó veszekedése túlhajtott. A ritkásan elszórt leíró részek azt mutatják, a szerzőnek jó érzéke van a leíró megjelenítéshez.

PACSAY Imre (Emmerich Palmer), Ecce Homo, Új Galaxis 25, 86-99.

Nagy feszültséget ábrázol a történet, de a hihetőség határain túl. Nem világos, a Programozó egyáltalán hogyan kerülhetett bele a programba, miért lett olyan, amilyen, miért döntött úgy, hogy kiirtja a társait, s végül mi lett vele. A megoldás talán meglepő, de mivel a cselekmény nem a küzdelmekről szól, megoldásként nem funkcionál.

PUSZTAI Andrea, A mordina, Galaktika 323, 82-98.

Egyszerű kalandtörténet, az idegen civilizáció együttműködése a földiekkel, félre- és ráismerések, nagyhatalmú idegen urak sikeres cselvetései, amelyekhez az emberek ügyes statisztaként hozzájárulnak. Mind a figurák, mind a cselszövés és megoldás az űroperák, itt-ott a fantasy kelléktárából valók.

RÁTKAI Szilver (Johhny Silver), Ami nem változik, Új Galaxis 25, 130-135.

A novella világa Babits örök háborújára emlékeztet, ahol a háború öncél, nemzettől függetlenül. A kesernyés hangulatot jól szolgálja az ismétlódések rendszere, s egyben ez adja az örökkévalóság érzését.

RÁTKAI Szilver (Johhny Silver), Síri csend, Új Galaxis 25, Kódex, 23-34.

A novella bevált elemekből van összerakva: ellentét a Föld és a kolóniák között, kétes szerepű nagy cég, űrbaleset, a túlélő bűntudata. Ám az elemek nincsenek jól összeépítve, a nagy ellentétek csupán egy veszekedés anyagául szolgálnak, s az űrhajósok veszekedése nem elegendő ok a túlélő bűntudatára. A végső csattanó még az addigi feszültséget is érvényteleníti: bármilyen zavart egy ember, küzdelmeiben osztozunk, de egy kiborg elromlásának tünetei nem váltanak ki együttérzést.

SZARVAS Szilvia, Az alvó fény háza, Ellenpont, 9-20.

Jól elképzelt novella a civilizáció összeomlása utáni időből; kár, hogy ott ér véget, ahol a valóban érdekes cselekmény kezdődne, így megkerüli az alapproblémát, ahelyett, hogy bármi megoldást kínálna. E változatban a kislány lázadása nem eléggé megokolt.

SZENTGYÖRGYI Judit – NEMERE István, A pandúr, Galaktika Light, 42-43.

Humoros történet takarosan megírva.

SZÉLESI Sándor, Csigaházak, Galaktika Light, 26-27.

Rövidségében is tökéletes, arányos, ráadásul mélyen elgondolkodtató történet.

TAKÁCS Alexandra, Csak egy generál, Új Galaxis 25, 100-114.

A novella a csel-ellencsel epikumra épül, ezek talán nem váratlanok, de jól vannak kitalálva. A megoldás ügyes, bár a szöveg vége a befejezetlenség érzetét kelti. A figurák szokványosak, és szokványos közegben mozognak.

VAJDA Julianna (W.J. Lilah), Hamarabb utolérik, Ellenpont, 69-75.

A megfiatalítással házaló idegen ezúttal kelepcébe esik. A hazai környezet (ajkai vörösiszap) kellemes közegül szolgál.

VARGA Csaba Béla, Éjféli látogató, Galaktika 327, 58-61.

A felettébb titokzatos és szürreális mű jól szerkesztett, tömör, sok gondolatot érlelő írás, de aligha nevezhető sci-finek.

VARGA Csaba Béla, Mi a lényeg?, Galaktika 323, 42-62.

A novella tárgya a jövő nagy tudományos találmánya, a genetikai tökéletesítés. A cselekmény nem a találmány társadalmi, hanem személyes hatását járja körül, főhőse a megjavíthatatlan kisember. A bonyodalom érzékelteti a találmány körüli hajszát, ebben emlékeztet Mesterházi Lajos Sempiterninjére, de a Sempiternin szatirikus világlátásával ellentétben a megoldás megmarad a magánélet szintjén. Csak irigyelhetjük a szerzőt, hogy úgy véli, a tökéletesség tudata elég lesz a társadalmi sikerhez. A figurák hivatásuk szerint köznapiak és köznapiságukban jellegzetesek. Csak villanásokban bukkan föl a jövő Magyarországa, nemrég volt harcai, jelen feszültségei, új társadalmi elvárásai, amelyek megérték volna a bővebb kibontást.

VARGA Csaba Béla, Rövid látogatás, Galaktika Light, 74-75.

A „találkozás önmagammal” időutazós történetek új darabja. Újdonsága, hogy Kuczkát is beleírja a történetbe, egyébként a két idősík összevetésének lehetősége kihasználatlan marad.

WEINER SENNYEI Tibor, Időgép a polcomon, Galaktika Light, 66-67.

Jó ötlet, de cselekmény és feszültség nélkül előadva.

WEINER SENNYEY Tibor, Proxima B, Galaktika 324, 90-91.

A mű voltaképpen egy apró szösszenet a jövő magyar valóságáról, ami keservesen hasonlít a maira. A magyar tervezésű űrhajó összes irányítója vitatkozik, lelkesedik és tapsol, a narrátor-hős pedig műveli (paradicsom)kertjét, vagyis az egyetlent teszi, ami hasznot hajt.

ZEKE Lilla, A halál joga, Ellenpont, 76-81.

Bátor írás az elmúlásról és a vállalás szabadságáról, bár érdemes lett volna érdekesebb, izgalmasabb cselekménybe öltöztetni.

ZELNIK Péter Zénó (Ronil Caine), Mr. Franklin titka, Galaktika 322, 36-44.

A novella egyetlen ötletre épül, amelyről retrospektív elbeszélésből értesülünk. Így a cselekmény minimális, feszültséget nem kelt. A jelen és jövő világainak leírása nem olyan életteli, hogy az időemigrációt vonzóvá tegye.

ZELNIK Péter Zénó (Ronil Caine), Nyugdíjas évek, Galaktika Light, 58-59.

Ügyesen megírt történet a jövő nyugdíjasairól.

Mindenkinek: a látszódik ige sikertelen új készítmény, ennek régóta használt megfelelője a látszik.