László Zoltán: Emelkedés

Galaktika 267-268 (2012. jún.-júl.).

László Zoltán 2005-ben elnyerte a legígéretesebb magyar szerző díját az Európai SF Szövetségtől, 2008-ban Keringés című regényéért pedig Zsoldos Péter-díjat kapott. A fentiek ismeretében az olvasó nagyobb elvárásokkal tekint a művére. László Zoltán kisregénye valóban nem okoz csalódást.

A címválasztás találó, és kellőképpen rejtélyes ahhoz, hogy felkeltse az olvasó figyelmét. Tulajdonképpen maga a cím értelmezhető egy szép metaforaként is, ám erre csak az alkotás végén derül fény.

A történet lényege röviden összefoglalva annyi, hogy egy szakértő keres egy MI-t, azaz mesterséges intelligenciát, két bontómunkás, Pavel és Donald egy űrhajó után kutatnak. A szálak természetesen összefutnak, és meglepetést is tartogat a cselekmény. A fő problematika csak a mű végén világlik ki, ám a téma igen eredeti és elgondolkoztató. A két bontómunkás megélhetésért folyó küzdelme mellett a fő probléma már jól ismert a science-fiction történelemből: képesek-e a gépek az ember fölé kerekedni, azokat manipulálni, illetve emberiek lenni? A novella MI-je is arra vágyik, hogy emberi legyen, s ennek érdekében meglepő tettre szánja el magát.

Az epikum bonyolításmódja érdekes, a cselekmény nem ül le, megfelelő tempóban halad a végkifejlet felé. Az előkészítő rész fokozatosan növekvő feszültségívét egyszer töri meg egy drámai mozzanat. A mű szerkezete arányos, kiegyensúlyozott, az epizódok egymásra épülnek, és nem elhagyhatók. A feszültségív viszont – a mai kor olvasói elvárásához illeszkedve – aszimmetrikus, a kisregény vége felé egyre erősebben fokozódik a drámaiság, amelyet gyors feloldás követ.

Az epikum és a fölvetett probléma jól kiegészítik egymást, és a cselekmény egyértelműen egy konkrét végkifejlet felé halad. Nincsenek mellékvágányok, felesleges kitérők és funkciótlan kalandok, a fő téma nem sikkad el a történések mellett. Az események logikus következményei egymásnak, így nincs szükség arra, hogy a szerző a véletlent használja mozgatóként.

Az események motiváltak a szereplők jellemében is. Mind a négy főszereplőnek konkrét célja van, s a célok elérése érdekében folytonos tetteket hajtanak végre. Az epikum kimenetele végül választ ad a fölvetett problémára.

A jellemzés hiteles. A szereplők jelleme viselkedésükből és megnyilatozásaikból derül ki. A történetnek négy főbb szereplője van. Mindannyiuk jelleme motivált, bár nem egyformán kidolgozottak, például a szakértő jóval mélyebben gondolkodó személyiség, mint Pavel és Donald, ám minden figura élő, egyik sem sematikus.

A szerző ügyesen festi le a környezetet, nagyon szemléletesen érzékelteti az atmoszférát, a szakértő idő– és téreltolódástól nyomott hangulatát. A szerző az általa teremtett világot érzékletes leírásokon keresztül tárja a befogadó elé.

A sok párbeszéd nem mindig viszi előre a cselekményt, viszont hozzásegít a hősök karakterének elmélyítéséhez, a hangulat megalapozásához, illetve a környezet bemutatásához. A dialógusok többsége valódi párbeszéd, ahol pedig nem, ott az egymás mellett elbeszélés szándékos, és funkcióval bír. Pozitív vonása az Emelkedésnek, hogy minden szereplőnek megvan a maga hangja, azaz a saját beszédstílusa. A szókincse gazdag, és mindig jellemző az adott megnyilatkozóra, ennek függvényében néhol hétköznapi, néhol durva kifejezéseket használ. A leíró részek nyelvezete pedig igényes, néhol már-már lírai, például már rögtön a mű elején: „fém csókol fémet ebben a pillanatban”.

Összefoglalva: László Zoltán alkotása jól megírt, élvezhető olvasmány. Nagy erénye, hogy az érdekes történések mellett fellelhető egy mélyebb, filozófikusabb réteg is, amely arról szól, hogy mi az ember, s még inkább arról, hogy mi tesz emberré bennünket.

Solty Flóra Karina