OROSZ Adél, Egy igazi hős

Orosz Adél, Egy igazi hős,

Új Galaxis, 24, 2016. 68-77.

Orosz Adél novellájának legjellemzőbb vonása a gúny. A szatíra középpontjában az áll (ami egyben a mű mondanivalójaként is értelmezhető), hogy az emberiség egyetlen lehetősége, ha az örömökre összpontosít. E tézist explicit módon ki is mondja a szerző, ám az egész cselekmény alapja az irónia, így az értelmezés egészen más irányt is vehet, sőt, az olvasó leginkább ellentmondást érez e kijelentés, valamint a novella végkifejlete között.

Ezek tudatában nem meglepő, ha ilyen mondatokat olvasunk: „Toltam a cuccot vénásan, és jó napot”. Félreértés ne essék, a cucc ez esetben táplálékforrást jelent, főszereplő keresőpilótánk - akinek még csak a nevét sem tudjuk meg, talán azért, mert oly jelentéktelen - ugyanis a Great Research Group tagja, aki arra hivatott, hogy utazást tegyen az űrbe, annak reményében, hogy találjon valami szokatlant, valami újat. Tulajdonképpen az is csak a novella közepén derül ki, hogy férfiről van szó.

A novella hangneme nyers. Kicsit szleng, kicsit trágár, kicsit túlzó, de az irónia és a szarkazmus alkalmat ad a humorra is. Kifejezetten humoros a főszereplő azon gondolata, hogy mit tudna kezdeni a világgal a klónokból álló hadsereg, ha épp az emberiség ellen fordulna: „Mit csinálnának? Letépnék az összes virágot?” Emellett olyan kifejezéseket használ a szerző, mint „belőve” vagy „hurráoptimizmus”, s a káromkodást sem veti meg, nem egyszer használja a „szar” szót nemtetszésének kinyilvánítására. Ezen ösztönös, zsigerből jövő kifakadásokhoz az is párosul, hogy a férfi kifejezetten hozzánk beszél, megszólít bennünket, tőlünk kérdez, mintha egyetértést várna. Például a mű utolsó mondata: „Nem fogod kitalálni, mi a nevük”. Tehát elvárja az olvasó részvételét a cselekményben.

A cselekmény valahol az űrben játszódik egy űrhajón, nyolc hetet ölel fel, egy hosszú kaja-panasz után indul el a bonyodalom, amikor is a férfi hirtelen elkezd dagadni és dagadni. Eleinte csak kényelmetlen az űrruhája, aztán szorít, végül inkább meg sem próbálja felvenni. Aztán eltelik pár nap, és hopp, a túlsúly megszűnik, azaz átkerül máshová, ugyanis a férfi kettéosztódik, s az űrhajónak immáron a hasonmást is el kell látnia.

Szemben áll egymással optimizmus és pesszimizmus. A két fél ugyanúgy néz ki, s mindkettőnek természetes, hogy ő az „igazi”. Ugyanaz a múltjuk, ugyanúgy emlékeznek. De más a gondolkodásmódjuk. Végül rutinossága révén az „eredeti alany” nyerte el a főnök szerepét, melyet az első adódó alkalommal ki is használt, csúnyán átverve naiv, hurráoptimista mását, eltervezve s megvalósítva annak meggyilkolását.

Felmerül a kérdés nemcsak bennük, hanem bennünk is, hogy vajon mindez egy kísérlet, hogy megszabadítsák az embert a rosszabbik énüktől? Hiszen azt korábban megtudtuk, hogy olyanokkal akarják benépesíteni a Földet, akik nem teszik tönkre, akik a jó megoldásokat keresik, akik nem akarnak ártani másoknak. S a másolatok ilyenek, míg az ’eredetiek’ nem. Őket már megfertőzte a kényelem, a hatalom- és haszonvágy. A másolatok csak a pozitív tulajdonságokat vették át, így ők azok, akik alkalmasak a Föld benépesítésére.

Mindenesetre itt érvényesül leginkább az irónia, hiszen a mondanivaló, miszerint a jövő a jóságban és az örömökben rejlik, azzal a féllel valósulhatott volna meg, aki még aznap életét vesztette, hogy megszületett. Nyitva marad a kérdés, ki is az igazi hős? Szintén ironikus, s egyben komikus, hogy a mű végi „happy end”-ben a férfi megismerkedik élete szerelmével, s a mű tanulsága tulajdonképpen a nő szájából hangzik el. Ő szeretné bemutatni új párját családjának, ikertestvéreinek. Mindegyik testvért ugyanúgy hívják. Ezek szerint Krisztina mása, illetve másai túlélték az űrbéli utazást.

Pintér Dorina