A római császárkor és a barokk Velence találkozása Monteverdi operájában

Tacitus Annalese az alapja az operatörténet első maradandó alkotója, Claudio Monteverdi utolsó remekművének, a Poppea megkoronázásának (L’incoronazione di Poppea). Az opera műfaja ekkor már nemcsak a Camerata kezdeti kísérleti fázisain jutott túl, de Monteverdi első dalművein is. Olyan szerzők jelentek meg a színen, mint az első német opera, a Dafné megalkotója, Heinrich Schütz, a római opera jeles képviselője, Stefano Landi és a velencei zenei élet vezéregyénisége, Francesco Cavalli. A főúri udvarok zárt, arisztokratikus világa mellett a nyilvános színházakban - fizetett jegy ellenében - a polgárság és a köznép is részesedhetett az új kulturális javakban. Az első ilyen operaház, a velencei Teatro San Cassiano Francesco Manelli Androméda című alkotásával nyitotta meg a kapuit, 1637-ben. A műfaj demokratizálódása Monteverdi „zenedrámai" művészetét is megtermékenyítette: az 1641-es Odüsszeusz hazatérése mellett az 1642-es Poppea megkoronázása is Velence számára készült (a San Giovanni e Paolo színház mutatta be).

Mirko Guadagnini (sz. 1969) és Danielle de Niese (sz. 1980)

Nerone és Poppea szerepében

A 75 éves mester halála előtt egy évvel komponálta a Poppea megkoronázását, ezt a minden részletében tökéletesen kidolgozott alkotást. A zenetörténet a korábbi mitológiai témájú dalművekkel szemben az első történelmi tárgyú, valódi eseményt feldolgozó operaként értékeli a művet, s ez nagyjából meg is felel a valóságnak, még ha az állítás árnyaltabb megközelítésre is szorul. A középkor antikvitásszemlélete (és ez vonatkozik a barokk korszakra is) ugyanis nem különítette el a mítoszt és a történelmet: a mítoszt is a valós történelem részének tekintették. Viszont az opera kezdeti stádiumában még nem kristályosodott ki a görög-római tárgyválasztás szinte egyedüli tendenciája, ez csak a későbbi fejlődés tükrében vált nyilvánvalóvá. Az első dalművek nemcsak a görög-római mitológiából merítették témájukat (Daphné, Orfeusz, Odüsszeusz, Dido stb.), hanem a kereszténység korai periódusából (Landi: Szent Elek, 1632), a Nagy Károly-mondakörhöz kapcsolódó Roland-énekből (Caccini: Ruggero kiszabadítása Alcina szigetéről, 1625) és a keresztes hadjáratokat feldolgozó Tasso-eposzból, a Megszabadított Jeruzsálemből is (Monteverdi: Tankréd és Clorinda párviadala, 1624; Michelangelo Rossi: Erminio a Jordánnál, 1633). Vitatható kérdés, mennyire tekinthető ez a három kategória történelminek, de még ha a Roland-éneket és Tassót fikciónak is értékeljük, az V. század Rómájában játszódó Szent Elek már aligha minősíthető annak. A Poppea mindenesetre az első, római történelmet és császárkort valós történelmi források alapján bemutató alkotás.

Tatiana Troyanos (1938-1993) Poppea szerepében

Gian Francesco Busenello ügyvéd és velencei dialektusban író költő librettója a korabeli Velencei Köztársaság elitje számára mutat tükröt, a hataloméhes Nero és Poppea jellemrajza aligha érthető Machiavelli A fejedelem c. munkája ismerete nélkül. Az erkölcsi értékrend nélküli világban végül a jók bűnhődnek, a rosszak diadalmaskodnak. A velencei patríciusok mértéktelen gazdagságának, élvhajhász mentalitásának és gőgös cinizmusának kritikája pszichológiai látásmóddal párosul: a zene - mindenkor a legszorosabban kapcsolódva a drámai cselekményhez - a modern lélekrajz alaposságával jellemzi az egyes szereplők egyéniségét és pillanatnyi lelkiállapotát. A modern, lélektani dráma előzményének lehetünk tanúi, ahol a szöveg irányítja a hangzásképet és a zene az érzelmeket kötetlen, szabad csapongásával hangsúlyozza ki. Busenello szójátékokkal teli, dagályos barokk stílusának túlzásait Monteverdi ragyogó dallamgazdaságban oldja fel. A recitativo közvetlenül megy át az áriába, a zenekar színt és mélységet ad, a ritmus és a dallam jellemzi a tragikus vagy komikus figurákat. Az érzéki, csábító Poppea és a szerelemtől megszédült zsarnok, Nero éles kontrasztban áll a patetikus hangvételt képviselő, száműzetésbe kényszerített Octaviával és az öngyilkosságba kergetett Senecával. Poppea elhagyott férje, Otho és annak szerelmese, Drusilla is ártatlanul szenvedő áldozatok, a komikus színt Poppea dajkája, Arnalta képviseli (gyakran tenorista személyesíti meg). A bemutatón a két férfiriválist, Nerót és Othót egyaránt kasztrált alakította. A történelmi hősök mellett a prológban istenek is színre lépnek: Fortuna, Virtus és Ámor vitájába kapcsolódunk be. Az utóbbi fölényesen zárja le a beszélgetést: az erény örök értékei és a forgandó szerencse semmisnek tűnik a szerelem mindent legyőző hatalmával szemben. Az opera csúcspontja, a művet lezáró Poppea-Nero-duett (Pur ti miro, pur ti godo) is ezt a szellemiséget tükrözi. A két vitathatatlanul hatalmas egyéniség, nem törődve az általuk ellehetetlenített áldozatokkal, a diadalmas élet, a mindent legyőző szerelem erejét hirdeti.

Poppea portréja (16. század)

Monteverdi utolsó operája, bár a bemutatón óriási sikert aratott, rövid időn belül feledésbe merült. Az újrafelfedezés a 20. század érdeme, manapság az egyik legtöbbet játszott barokk dalmű. Malipiero, Orff, Redlich, Dallapiccolla, Goehr, Hindemith és Raymond Leppard átdolgozásai után az utóbbi évtizedekben a historikus előadásmódnak köszönhetően egyre inkább az autentikus hangzásvilághoz térnek vissza.

forrás: >>>