Tasso hatása a Szigeti veszedelemre

Torquato Tasso (1544-1595) életműve, főleg pedig A megszabadított Jeruzsálem (Gerusalemme liberata, 1572-1577) című eposza minőségi fordulatot hoz az eposz műfaj történetében, s mivel ennek a fordulatnak a legszorosabb köze van a Szigeti veszedelem keletkezéséhez, valamivel részletesebben kell szólnunk róla és létrejöttének körülményeiről.

A 16. század második felében az olasz reneszánsz kultúrában – amely akkor az európai kultúrában modellértékű volt – új elem, új követelmény jelentkezett az író ember számára. Eddig, a humanizmus tanítása szerint, az antikvitás legnagyobbjait tekintették mesterüknek az írók, költők; a kiválóság elérésének legfontosabb feltétele a klasszikus műveltség volt, a latin és görög szövegek eredetiben való tanulmányozása, hogy a nemes eszmények, az ékes és emelkedett stílus utánzása (imitatio) révén a modernek is a régiekhez hasonlóan naggyá lehessenek. A 16. század közepén jelentkezik az igény, hogy az imitatio mellett szabályokat, normákat állapítsanak meg az egyes műfajok számára. Ehhez az abszolút tekintélyű antik filozófus, Arisztotelész hatalmas életművéből két alkotás szolgált alapul: a Poétika és a Retorika. Kiegészítésképpen felhasználták Platón egyes műveit, a szónoklattan latin klasszikusainak értekezéseit és Horatius Ars poetica néven ismert episztoláját is. A század második felében már nem számíthatott illusztris szerzőnek az, aki az imitatio mellett ne vette volna figyelembe a normát is.

Az antik eredetű normarendszerbe a lovagi epika, a romanzo nem fért, nem férhetett: olyan eszmerendszer és közösségi igény hozta létre, amelynek fogalma Arisztotelésznél természetesen még nem létezett. Eltekinteni tőlük viszont nem lehetett: rendkívül népszerűek és elterjedtek voltak, többszázados meggyökerezett hagyománnyal rendelkeztek, valamint – s ezt a Cinquecentóban Európa-szerte felismerték – születésük, fejlődésük a legszorosabban összefüggött a nemzeteszmének, sőt magának a nemzeti nyelvnek a születésével és fejlődésével, kivált francia földön. Csak a legdogmatikusabb elmék gondolhatták, hogy ki kell, ki lehet őket iktatni a megújuló hősköltészet modelljei közül.

Torquato Tassóé az érdem, hogy költői géniuszának és hatalmas műveltségének latba vetésével elméleti munkáiban és költői művében egyaránt magas fokon volt képes a hármas követelményt egyetlen rendszerré összeforrasztani, Tasso megteremtette a modern keresztény eposz őstípusát az imitatio, a norma és a romanzo-hagyomány szintézisével.

Ettől az őstípustól ezután a keresztény epika kortárs és későbbi alkotói nem tekinthetnek el. Sok epigon alkotás születik; elmondhatjuk azonban, hogy Zrínyi eredeti alkotást hoz létre, amelyről Arany megállapította: „cselekménye, ha gépeit* kivesszük, mit sem hasonlít az olaszéra”. Ezt csak annyiban kell kiegészíteni – s ezt Arany nagyrészt meg is tette –, hogy „gépek” nélkül nincs eposz, imitatio és szabálykövetés nélkül nincs illusztris költészet, nekünk tehát már nem kell a romantikus gondolkodásmód szerinti „eredetiséget” bizonyítanunk; célunk, hogy Zrínyi értékét ne csak a spontán olvasó szemével nézzük (ami persze nélkülözhetetlen, mert minden műalkotásnak van az olvasó és kora számára „személyes” üzenete és öröme), hanem a maga korának mércéje, szabályrendje, költői gyakorlata összefüggéseiben is elhelyezzük őt és művét.

Tasso vívmányait, műfajmegújító eredményeit a klasszikus retorika által megfogalmazott kidolgozási fokozatok szerint vesszük sorra.

1. Feltalálás, inventio

E körbe tartozik az elbeszélés anyagának és az elbeszélt dolognak a megválasztása; ez magával hozza az ügy, az eszme, a személyek, az idő és a hely meghatározását is.

Mindenekelőtt emlékeztetünk arra, hogy Arisztotelész meghatározása szerint a költő nem a valót írja meg (ez a történetíró feladata), hanem a valószínűt teremti meg. Tasso megállapítja, hogy az eposzköltő a valószínűt kétféleképpen teremtheti meg: vagy úgy, hogy anyagát képzeletéből meríti, vagy úgy, hogy a történelmet veszi alapul. Tasso ez utóbbit javasolja, mert a történelmi valóság tekintélye a költői valószínűt hitelesebbé avatja az olvasó szemében.

A történelmi esemény valamely vallás eszmerendszerén belül zajlik. Válassza a költő a kereszténységet, mert ez az igaz hit, és a költő, az olvasó is annak tartja, ezért a keresztény ügyet tudja a magáénak érezni. A csodás eseményeket Istennek, az angyaloknak, szenteknek, a démonoknak, a jó és gonosz varázslatoknak kell tulajdonítani (ezek mind részei az olvasó hiedelemvilágának, tehát valószínűnek fogja őket tartani). A pogány, antik mitológiai-irodalmi hagyomány csodás lényei szerepeltethetők, mintegy a keresztény hit és túlvilág törvényeinek alávetve.

A választott történelmi esemény ne legyen nagyon távoli, mert a régi szokások, öltözékek, viselkedés hű bemutatása unalmas lenne, a régi idők és emberek modern köntösbe öltöztetése pedig nevetséges. Nagyon közeli se legyen az esemény, mert azokat mindenki ismeri, s így a költő nem végezheti el rajta alakító munkáját a valószínű megteremtésére: aki közismert dolgokat megváltoztat, hazugnak fogják tartani, s így elvész a történelmi tárgy által biztosított hitelesség. Válasszon tehát a költő „félig közeli” történelmi eseményt: így mind a hitelesség, mind pedig a költői átalakítási lehetőség biztosított.

Az elbeszélt dolog a cselekmény. Az eposzi cselekménynek Arisztotelész szerint is kiváló, jeles tetteket kell tartalmaznia; Tasso szerint a hősi cselekvés egyúttal példaképet (exemplum) is teremt, mert így valósíthatja meg a kettős költői célkitűzés (a gyönyörködtetés és a tanítás – dolcere et delectare) közül a tanító célzatot (ez Arisztotelésznél nem szerepelt).

2. Elrendezés, dispositio

A feltalálás során kiválasztott anyagot, dolgokat úgy kell megszerkeszteni, hogy a költő említett kettős céljának megfeleljenek. A történelmi tárgyú eposz költőjének tehát esztétikai és eszmei követelmény szerint kell elrendeznie és alakítania a történeti „nyersanyagot”, ismét csak a valószínű (versimilis) megteremtése érdekében. Változtatni az események rendjén; egyeseket kiemelni, másokat elhagyni; jelentéktelent jelentősként bemutatni és fordítva; a valót képzelttel kiegészíteni: ezeket és ezekhez hasonlókat tehet a költő, s kell is tennie.

Arisztotelész szerint a cselekménynek egységesnek és teljesnek kell lennie. E követelménnyel kapcsolatban foglalkozik Tasso a szerteágazó cselekményű, epizodikus szerkesztésű lovageposz kérdésével. Vívmányit megőrzendőnek, szépnek, jelesnek mondja, mert azok felhasználása biztosítja az eposzban a változatosságot (varietas). Ezt az „egységben megvalósuló változatosság” jegyében kell véghezvinni: annak munkája lesz érdemes a dicséretre, akinél „az események sokfélesége egyetlen cselekmény során jön létre”. A változatosságot biztosító egyik legfontosabb motívum a szerelem: ábrázolását az eposzban Tasso helyénvalónak ítéli, mert a hősre két szenvedély jellemző: a harag és a szerelem, „s ha az egyiket bemutatjuk, a másik bemutatása sem kifogásolható”.

3. Kifejezés, elocutio

A harmadik szakasz a feltalált és elrendezett dolgok nyelvi kifejezése. „A stílus a hősköltemény része; a stílus tehát ugyanarra a célra irányul, mint a hősköltemény, amelynek, mint már mondottuk, a csodálatkeltés a célja, ami csupán fennkölt és nagyszerű dolgokból születhet.” Tassónál tehát az arisztotelészi gyönyörködtetés csodálatkeltéssé (meraviglia) változik: ez már 16-17. századi fogalom, ez az első lépés, ami a barokk esztétikája felé vezet. Hogy ennek a továbblépésnek a következő szakaszát érzékeltessük, Tasso eposzelméletének jóval később, 1594-ben megjelent, átdolgozott változatából idézünk néhány gondolatot.

„A hősköltemény dicső, nagy befejezett (teljes) cselekmény elbeszélése fennkölt versezetben azzal a céllal, hogy gyönyörködtetve tanítson.”

„Az eposz sajátos gyönyörűséget sajátos eljárással ébreszt: ez az eljárás a csodálatkeltés.”

„A hősköltészet magasrendűségének alapjai a kiváló harci erény, a halálra való nagylelkű elszántság, a jámborság, a vallásosság, s mindazok a cselekedetek, amelyekben az említett erények tündökölnek.”

„A szerelem és a barátság kiválóan illeszkedik a hőskölteménybe, mert kiváltképpen illik a hősi tulajdonságokhoz.”

„Fordítson a költő különös figyelmet a nemzet dicsőségére, az országok fejedelmeire, a kiváló családokra… Ne engedjen túl nagy teret a lehetetlenségnek, a szörnyeknek, a csodáknak…”

„A tanácskozások és a seregszemlék leírásánál nyugodtan időzhet… csak az unalmat kerülje, amit a túlzott hosszadalmasság okozna.”

„A halál leírása legyen változatos, hatásos, érzelmekre ható… A fenyegetés legyen büszke, kemény; a sirám, a panasz rövid, szívre ható.”

A Zrínyi eposzához fűzött jegyzetekben igyekszünk megvilágítani, a szöveggel összefüggésben, azokat az epikai ügyre és a hősre vonatkozó sajátosságokat, amelyeket már a barokk hősi életérzés hozott létre, és a 17. századi esztétikai törekvések szerint nyernek költői kifejezést. E helyen röviden összefoglaljuk, melyek azok a lényeges pontok és költői eljárások, amelyek a modern keresztény eposz megteremtőjénél, Tassónál és Zrínyinél azonosak vagy hasonlók. Nem azt állítjuk, hogy Zrínyi ismerte Tasso elméleti írásait, mert nincs adatunk róla. Az azonban bizonyos, hogy a magyar költő rendelkezett költészetelméleti műveltséggel, s a modern eposz vonatkozásában ennek legfőbb mestere és forrása Tasso volt, bármilyen közvetítéssel jutott is el ez a tudás Zrínyihez.

A magyar költő történelmi és „félközeli” tárgyat választ; a kereszténység nem csupán eszmekör és kultúra, hanem egyént, nemzetet és eposzi ügyet a legmélyebben motiváló meggyőződés. A cselekmény fennkölt és heves, szerzőt és olvasót a legközelebbről érintheti, az eseményeknek a történelmi tárgy hitelességet ad. A cselekmény egységes, ugyanakkor eleget tesz az egységen belüli változatosság követelményének is, mert „fabulákkal keveri az historiát”. Teljességre törekszik, az ún. természetes rendet (ordo naturalis) követi (kronológiai és egyben oksági sorrend). „Szól szerelemrül is”, mert „nem egyenetlen az szerelem az vitézséggel”: vagyis ő is hősi sajátosságnak tekinti. A nyelvi kifejezés a tárgy fenségének megfelel.

A mű keletkezéstörténete szól majd a forrásokról és mintákról; itt elméleti szinten csak azt szögezzük le, hogy Zrínyi az imitatio hagyományos gyakorlatát is követi, és az olasz epikusok néhány romanzo-motívumát is átveszi az epizódokban és egyes hősfigurákban (pl. Delimán esetében).

Az elméleti tudás olyan eszmerendszerben valósul meg, amelynek alapjait Tasso vetette meg. Ennek lényege: az eposzi ügyek sarkítottak, kompromisszum nem lehetséges; a keresztény ügy erkölcsileg magasrendű és igazságos; alapfeltétel a keresztény tábor egysége, a keresztény fővezér ideális gondolkodásmódja és példaszerű cselekvése.

Forrás: Király Erzsébet Röviden a műfaj történetéből című kísérő tanulmánya a Szigeti veszedelem Matúra Klasszikusok sorozatbeli kiadásához. Ikon Kiadó, Budapest, 1993. 7-9. oldal