Clark Kenneth: Pompa és engedelmesség

A Szent Péter-bazilika utolsó kövét 1590-ben tették a helyére. A szigor és konszolidáció hosszú korszaka a vége felé közeledett; ebben az évtizedben született Bernini, Borromini és Pietro da Corona, az a három művész, aki később maradandó emléket állított a katolikus egyház diadalának.

Hogyan győzött a katolikus egyház? Minket, angolokat többségében úgy neveltek, hogy azt higgyük: az inkvizíció, a tiltott könyvek jegyzéke és a jezsuita rend révén. A magam részéről azonban nem tudom elhinni, hogy az alkotó energiáknak az a robbanásszerű áradása, amely 1620 és 1660 között támadt Rómában, negatív tényezőknek lenne az eredménye, annyit azonban elismerek, hogy ezeknek az esztendőknek a civilizációja olyan tényezőktől függött, amelyek manapság népszerűtlenek. Ezek közül is az első persze a tekintélybe, a katolikus egyház abszolút tekintélyébe vetett hit. Ez a hit a társadalomnak még azokra a rétegeire is kiterjedt, amelyeket ma természetüktől fogva forradalmiaknak hiszünk. Megdöbbentő tény, hogy a kor nagy művészei – egy kivétellel – mind őszinte és hitbuzgó keresztények voltak. Bernini gyakran vonult vissza, hogy Szent Ignác lelki gyakorlatait végezze; Rubens minden reggel misét hallgatott, s csak az után fogott munkához.

Ezt a konformizmust nem az inkvizíciótól való félelem gerjesztette, hanem az az igen egyszerű nézet, hogy az előző nemzedék nagy szentjeinek hite olyasmi, amihez az embernek érdemes hozzáigazítania az életét. A 16. század derekán szinte annyi szentje termett a katolikus egyháznak, mint a 12.-ben. Keresztes Szent János, a miszticizmus nagy költője; Loyolai Szent Ignác, a pszichológussá vedlett katona látnok; Ávilai Szent Teréz, a misztikus élményt a józan ésszel vegyítő, ellenállhatatlan nagyasszony; Borromei Szent Károly, a szikár szervező – nem kell gyakorló katolikusnak lennünk ahhoz, hogy tisztelettel adózzunk annak a fél évszázadnak, amelyik ilyen nagy lelkeket mutatott fel. Ignácot, Terézt, Néri Fülöpöt és Xavéri Ferencet egyazon napon, 1622. május 22-én avatták szentté. Mintha maga az új erőre kapott egyház tartotta volna keresztelőjét.

Mindezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy a civilizációtörténetnek ez a fejezete azért lett volna értékes, mert hatással volt a művészekre vagy a filozófusokra. Ellenkezőleg: a szellemi élet jobban fejlődött az északi országok szabadabb éghajlata alatt. A katolikus egyház nagy teljesítménye abban áll, hogy harmonizálta, humanizálta, civilizálta az egyszerű, tudatlan emberek legmélyebb érzéseit. […]

A katolikus restauráció irányítói ihletetten úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmilyen engedményt a protestantizmusnak, hanem éppen hogy azokban a doktrínákban fognak tobzódni, amelyeket a protestánsok a legelkeseredettebben, s tegyük hozzá, gyakran a leglogikusabban támadtak. Luther kétségbe vonta a pápa tekintélyét? Rendben, költséget és energiát nem kímélve, gigantikus léptékben kell bizonyítani, hogy Szent Pétert, az első római püspököt az Isten állította Krisztus földi helytartójául. Erasmus nyomdokain minden művelt északi ember megvetően vélekedik az ereklyékről? Rendben, csak azért is növelni kell az ereklyék jelentőségét. Az ereklyekultusz a szentek tiszteletével függ össze, s ha ezt szintén elítélik a reformátorok, ám tegyék; képmásaikat csak azért is még képzeletébresztőbbé kell tenni, s különösen elragadtatásaikat és szenvedéseiket kell elevenen ábrázolni.

Mindezekben mélyen gyökeredző emberi indíttatásoknak tett eleget az egyház. És volt még egy nagy erőssége, amelyről elmondhatjuk talán, hogy a mediterrán civilizáció része, vagy legalábbis a pogány reneszánsz öröksége: az egyház nem félt az emberi testtől.

Tiziano még a korai 16. században támogatta meg tekintélyével a dogma és az érzékiség egyesítését, és munkái készen várták, hogy megihlessék Rubenst és Berninit. E két művész alkotásaiban diadalmas megoldásra jutott test és lélek régi konfliktusa.

Ezekből az okokból mondható a barokknak nevezett stílus népszerű művészetnek. A reneszánsz művészete intellektuális eszközökkel fejtette ki hatását – geometriával, perspektívaábrázolással, antik utalásokkal –, s a humanisták szűk köréhez szólt. A barokk, érzelmessége révén, a lehető legszélesebb közönségre hatott. Az alkotások tárgya sokszor volt homályos (teológusok gondolták ki), a közlés eszköze azonban népszerű, könnyen érthető volt, mondhatni filmszerű hatásokkal élt. Caravaggio, a korszak első és egészében véve legnagyobb olasz festője olyan fényhatásokkal kísérletezett, amelyek az 1920-as évek értelmiségi filmjeiben lettek divatosak, s ezekkel ért el új drámai hatást. A későbbi barokk művészek kedvvel alkalmazták az érzelmes közelképeket, az elnyíló ajkakat, a könnyben úszó szemet. A nagy léptéket, a vehemens mozgást, a változó fényeket és áttűnéseket századunkban egytől egyig újra fölfedezte a filmművészet. A rendkívüli csak az a dologban, hogy a barokk művészek mindezt márványban és bronzban valósították meg, s nem celluloidszalagon.

Bernini igen nagy művész volt, s noha műveiből hiányzik Michelangelo végletes komolysága és összpontosítása, a maga századában az ő művészete volt átütőbb erejű és hatásosabb. Nem csak Rómában teremtette meg a város barokk arculatát: ő volt a legfőbb forrása az Európa-szerte elterjedő nemzetközi stílusnak, amilyen egykor a gótika volt, s amilyenné a reneszánsz soha nem tudott válni.

Bernini Szent Teréz elragadtatása című szobra az európai művészet egyik legmegindítóbb alkotása. Bernini empatikus képzelőereje, az a képessége, hogy belehelyezkedjék mások érzelmeibe – amelyet Szent Ignác lelki gyakorlatainak végzésével emelt tökélyre –, minden érzelmi állapotok legritkábbikát, a vallásos elragadtatást állítja elénk. Híven követi a szent naplójának azt a részletét, amelyben életének erről a csúcspontjáról számol be: az angyal tüzes arany nyílvesszővel ismételten szíven szúrta. „A fájdalom oly nagy volt, hogy hangosan felsikoltottam, de ugyanakkor olyan véghetetlen édességgel teltem el, hogy azt kívántam, bár örökké tartana ez a fájdalom. Maga az Isten dédelgette legédesebb ölelésével a lelkem.” Úgy lehet, hogy a mély érzésnek, az érzéki átélésnek és a technikai tökélynek erre az együttes megragadására nem is a vizuális művészetekben, hanem a muzsikában találhatjuk a legközelebbi példát; gondolok itt Monteverdinek, Bernini nagy zeneszerző kortársának a munkáira.

Falvay Mihály fordítása