A vallási világkép túlsúlya nem jelentett esztétikai megújulást: a reneszánsz idején kialakuló esztétikai-poétikai rendszert a barokk is elfogadja - azzal a megszorítással, hogy mindazt kiiktatja belőle, ami a vallásos világképpel ellenkezik. Tehát a horatiusi közvetítésű arisztotelészi elmélet irányítja a szerzőket és a kritikusokat - az utóbbiak kezdetben azzal bajlódnak, hogy a reneszánszban elvilágiasodott rendszert hogyan hajlítsák a teológiához, később pedig azzal küszködnek, hogy mit kezdjenek a megerősödő és mindenre kiterjedő természettudományos világképpel. Az antik elemek beépülnek a formanyelvbe, de elvesztik humanista tartalmukat. Marad a didaktikusság és a tekintélyelvűség. A szerzők enciklopédikus ismeretek rögzítésére törekednek - ezek immár nem a tudósok szűk köréhez szólnak, de még mindig elitműveltség ez - az isteni világrend megismerése jegyében. A barokk irodalom stílusjegyeit már azért is könnyebb volt megállapítani, mint a korábbi korstílusokéit, mert elsősorban írásos irodalomról van szó. Az iskoláztatás fejlődése és a nyomdai kapacitás növekedése lehetővé tette a nagyságrendi növekedést.
A barokk az irodalomban is új műfajokat teremtett, fellazította a hagyományos műformák kereteit, új kompozíciós formákat hozott létre: a sok részletből, epizódból felépülő, poklot, földet, mennyet egybeölelő, monumentális szerkezetet, s ez főképp a barokk eposzban érvényesült. A szerkezeti harmónia megszűnik: a kompozíció is, a mondatszerkezet is fellazul, részekre szakad, hullámzóvá válik. A szerteágazó kompozícióban sok a mellékepizód, a betét és a példa. A logikusság helyébe az illogikusság, a szimmetria helyére az aszimmetria, a racionális kiszámíthatóság helyébe az irracionális illúzióra törekvés lép. Képalkotása merész, de ennek értékét kétségessé teszi, hogy a díszítésre szánták. Jellemzi a csodálkoztatás, a meghökkentési szándék, a lendületesség és a feszültség - hiányzik belőle a moralizáló vég, viszont átüt rajta a vallásosság új hevülete: misztikus borzongás, rettenet, heroizmus.
Tasso szerint a barokk író "válassza a szép dolgokból a legszebbet, a nagyobból a legnagyobbat, a csodálatosakból a legcsodálatosabbat, s igyekezzék e lehető legcsodálatosabbat még újdonsággal és méltósággal párosítani." Az irodalmi szövegekben a gyakran öncélú, bravúroskodó technikáról árulkodó díszítőelemek bősége lepi meg az olvasót: érzéki hatású és keresett metaforák, pompázó jelzők, bizarr akusztikájú verselési formák. Halmozódó mondatrészeket a csattanók és a retorikából eltanult hatáskeltő kérdések, felkiáltások, késleltetések, megtorpanások tették még hatásosabbá. A barokk alkotásban szétválaszthatatlanul keveredik a természetesség (esetenként erotikával érintkező) követelménye a misztikus, sejtelmes látomások szimbolikus világának ábrázolási kényszerével. Általánossá válik a halmozásos szerkezetre épülő körmondat, az embléma és az allegória; mindent meghatároz a pátosz és a vallásos szemlélet uralma. Barokk jellegzetességek Pázmánynál az írói magatartásban, Zrínyinél az alkotói módszerben jelentkeznek; az első igazi barokk mester Gyöngyösi István. A barokk irodalom először hozza közel egymáshoz a művelt körök és a nép nyelvét. A magyar barokk jellemző műfajai: eposz, imakönyv, vitairat, hitvitázó dialógus és emlékirat.