L'Incoronazione di Poppea
1642-ben, halála előtt egy évvel készült el Monteverdi a Poppea megkoronázása c. operájával. A hetvenöt éves mester ebben egész életművének betetőzését adja. Egy egész világ közelgő összeomlásának képe ez az opera, ugyanakkor a szerelem örök hatalmát hirdeti. Az egész operának egyetlen pozitív hőse van, és ez a szerelem maga. S bár a szereplők nem kifejezetten pozitív figurák, mégis mindegyikük rendelkezik nemes vonásokkal is. Nerót és Poppeát a szerelem emeli magasra; Octavia tragikus búcsúpillanata együttérzést sugall; Seneca alakját nemesíti a bátran vállalt halál; Arnalta hétköznapi filozófiáján derülünk, de el is kell rajta gondolkodnunk. Ez a teljesség a lényege Monteverdi operájának. A szereplőket ellentétes vonásokkal, az életet szépítés nélkül, jó és rossz oldalával együtt ábrázolja.
Giuseppina Bridelli - Nero császár (drámai tenor; eredetileg kasztrált szoprán)
Emanuela Galli - Poppea Sabina, patríciusnő (lírai szoprán)
Filippo Mineccia - Ottone, Poppea férje (bariton; eredetileg férfi alt)
Xenia Mejer - Octavia, Nero felesége (mezzoszoprán)
Salvo Vitale - Seneca (basszus)
Alberto Allegrezza - Arnalta, Poppea dajkája (alt, eredetileg férfi tenor szólam)
Luca Dordolo - Lucano
Alessio Tosi - Nutrice
Lucia Cortese - Amor; Valletto (koloratúrszoprán)
Vittoria Giacobazzi - Virtus; Damigella (drámai szoprán)
Riccardo Pisani - Soldato und Liberto
Massimo Altieri - Soldato coro familiari
Silvia Rosati - Fortuna; Drusilla, udvarhölgy (lírai mezzoszoprán)
Sophia Patsi - Cori
Davide Benetti - Mercurio und Littore
zeneszerző: Claudio Monteverdi
librettó: Giovanni Francesco Busenello
vezényel és csemballón játszik: Davide Pozzi
művészeti vezető: Claudio Cavina
színpadra állította: Francesco Puleo
A felvétel a Schwetzinger kastély rokokó színháztermében készült 2017. május 7-én
Az opera tartalma és szerkezete:
PROLÓGUS
Három allegorikus szereplő, a Szerencse, az Erény és a Szerelem istene vetélkedik egymással, hogy melyikük a hatalmasabb. Amor magának követeli a győzelmet, hiszen az ő ellenállhatatlan fölényét bizonyítja Nero és Poppea története is.
I. FELVONÁS
1. jelenet. a patrícius Ottone éppen hazatérne feleségéhez, Poppeához, ám rémülten megtorpan, mivel Nero őrségét látja a ház előtt. Bár látja, hogy Poppea elhagyta őt Neróért, Ottone mégis szereti őt. Közben Nero érzékeny búcsút vesz a házban Poppeától.
2. jelenet. Poppea dajkája, Arnalta figyelmezteti Poppeát, hogy veszélyes játékot űz, és jelzi, hogy Octavia császárné tud Nero hűtlenségéről.
3. jelenet. Octavia panaszkodik, hogy Nero rosszul bánik vele. Seneca, a tragédiaköltő vigasztalja.
4. jelenet. Nero megígéri Poppeának, hogy ő lesz a császárnő. Poppea rágalmazására Nero elrendeli Seneca halálát.
5. jelenet. Ottone bizonyossá válik benne, hogy Poppea már nem akarja őt, ezért elmondja érzéseit Drusillának, az udvarhölgynek, aki titokban szerelmes belé.
II. FELVONÁS
1. jelenet. Seneca Nero parancsára megöli magát.
2. jelenet. Nero egyszerre örül Seneca halálának és Poppea szépségének.
3. jelenet. Octavia megbízza Ottonét, hogy ölje meg Poppeát. Ottone bizalmába avatja Drusillát, és álruhaként kölcsönveszi annak köpenyét.
4. jelenet. Amor megakadályozza, hogy Ottone megölje Poppeát.
III. FELVONÁS
1. jelenet. Ottone beismeri bűnösségét. Nero hivatalosan is elismeri Ottone és Poppea válását és elrendeli Ottone és Octavia száműzetését.
2. jelenet. Arnalta örvendezik hatalmas szerencséjének. Poppeát császárnővé koronázzák.
A Poppea megkoronázásának előadása
Az eredeti szereposztás három fontos érdekessége:
1) Nero szerepét kasztrált énekes énekelte (a kasztrált sztárok kultusza ebben az időben kezdett nagy divattá válni), vagyis a császár szólama szoprán. Bár ez egy kissé elrugaszkodik a realitástól, Nero egyéniségéhez mégis jól illik az olykor hisztérikus, magas hang, és jól érzékelteti a szerelmespár együvé tartozását, hangjaik szintbeli összefonódását, pl. az opera záró kettősében.
2) Arnalta, az öregasszony szólama tenor, ez abban az időben divat volt, hogy a komikus öregasszonyszerepeket férfi tenorista játszotta.
3) Otho szólama alt, ehhez nem volt szükség kasztrált énekesre.
Az énekszólamok komoly buktatója a díszítés. Az akkori énekművészet ennek rendkívül sok fajtáját ismerte, de a dallamdíszt nem volt szokás lejegyezni. Az énekes feladata volt a megfelelő pillanatban megfelelően improvizálni.
A színpadra állítással kapcsolatos legnagyobb gondot a hangszerek okozzák: hogyan, milyen módon lehet pótolni azoknak a régi hangszereknek a hangszínét, amiket ma már nem használnak. Igaz ugyan, hogy vannak régi zenét korabeli hangszereken játszó zenekarok, de a zenészek többsége nem ismeri ezeket a késő reneszánsz–kora barokk kori vonós, húros és billentyűs hangszereket.
A másik nagy probléma: hogyan értelmezzék a máig sem egyértelműen tisztázott, a korabeli kottaírásnak legjobban megfelelő hangzásképet. Ez esetben egy a korszakkal foglalkozó zenész, Raymond Leppard csembalista átdolgozása tűnik a leghitelesebbnek az 1950-es, 60-as évek kísérletei közül. A Magyar Állami Operaház is e változat mellett döntött, amikor 1968. január 19-én színre vitte az operát.
A Poppea megkoronázásának zenei jellemzői
A Poppea megkoronázásában a velencei patríciuscsalád gazdagsága, élvezeteket hajszoló életmódja, cinizmusa tükröződik. A történet sikamlós és erkölcstelen: a rosszak győzedelmeskednek, a jók pedig bűnhődnek.
De még ennél is merészebb a zene: Monteverdi ott is, ahol a szöveg dagályos és barokkosan túltengő, mindent ragyogó dallamosságban old fel. A Poppeával megszületett a lélektani cselekményes színház, ahol a zene az érzelmek kihangsúlyozását szolgálja. A recitativo közvetlenül megy át az ariosóba, a ritmus és dallam nagyon jól jellemzi a komikus és tragikus szereplőket.
A zene a legszorosabban kapcsolódik a cselekménysorhoz: a szereplőknek szinte még a pillanatnyi lélekállapotát is kitűnően jellemzi. Poppea alakját érzéki és csábító muzsika kíséri. Arnalta a rusztikus bölcsesség képviselője, az életet kissé a fonákjáról szemléli, a népi józanságot képviseli. Ennek köszönhető, hogy az ő ariosói állnak a legközelebb a népdalhoz. Octavia, a megcsalt császárnő hangja fenséges és kétségbeesésében is magasztos. Az idős mester még a kisebb mellékszereplőket is egészen egyéni színekkel jellemezte, legkonkrétabban Ottone, Poppea elhagyott férje esetében. Drusilla is összetett jellem: naiv, és az Ottone iránt érzett viszonzatlan szereleme is boldoggá teszi. A zenei csúcspontok közül kiemelkedő Seneca emberi gyengeségektől mentes, csak az általa igaznak gondolt eszmék mellett hitet tevő ariosója, Octavia nagy jelenete, Nero és Lucunus duettje, valamint Poppea-Nero záró duettje, a Pur ti miro.
A zene hangzásképét a szöveg irányítja. A secco recitativókat idéző parlandó dallamosabbá vált, a zárt zenei számok pedig egységes, nagyobb lélegzetű jelenetekké olvadtak össze. Az opera felépítésének fontos elemei azok a motívumok, amelyek az azonos lelkiállapotokat azonos vagy hasonló dallamokkal keltik életre. A bőven áradó dallaminvenció minden későbbi operaszerző ideálja lett, drámai ereje, harmóniagazdagsága és a zenekar árnyalt megszólaltatása sok tekintetben felülmúlja a Monteverdi korabeli zeneszerzők hasonló próbálkozásait. A recitativo és az arioso már világosan elkülönült, a záróduett már-már da capo formájú (emiatt vannak, akik vitatják, hogy Monteverdi írta-e, ő ugyanis máshol soha nem alkalmazta ezt a szerkezetet), a kórusnak csak csekély szerep jut.