A barokk zenében is kimutathatók a barokk képzőművészet és irodalom stílusjegyei: ünnepélyes hangvétel, nagy, lenyűgöző arányok, ellentétek szembeállítása, hirtelen, váratlan tempómódosítások. A barokk zene feszültséget teremtő, mozgalmas, dinamikus, sűrűn alkalmaz díszítéseket.
A barokk zene talán legfontosabb stílusjegye, hogy a reneszánsz polifóniáját még jobban beteljesíti, a fényűzésig fokozza. A polifonikus szerkesztésen belül pedig kiemelkedő szerep jut a kontrapunkt (ellenpont) zeneszerzői technikának. Az adott szólamhoz képest a másik "pont ellen pontot", hang ellen hangot állít. A jó ellenpontban a szólamok egymás ellen dolgoznak, egymást kiegészítik, egyik a másikat kilendíti a helyzetéből. Az ellenpont a zeneszerzői íráskészség legjobb iskolája volt, mindmáig a zeneszerzés tantárgy fontos ágazata. Az énekestől, hangszerestől nagy figyelmet kíván, hogy szólamát összehangolja a másikkal, ugyanakkor a lehető legvilágosabban kiemelje saját szólamának sajátosságát.
A barokk zene stílusjegyei nemzetenként is mást jelentenek, eredményeznek. A zenében a barokk a legnagyobb formaalkotó korszak. Olyan zenei formák és műfajok alakulnak ki, amelyek ma is használatosak. Kezdik megkülönböztetni az énekes és a hangszeres muzsikát egymástól, s a vokális zenén belül szétválik a szólóének és a kórus. Létrejönnek a csak egyes hangszereket foglalkoztató kamaraegyüttesek, kialakul a több hangszercsoportot magába foglaló barokk zenekar, melynek felépítése a későbbi szimfonikus zenekarok máig érvényes modellje lett.
A barokk zenekar összeállítása
A barokk kor zenekarának nélkülözhetetlen szólama volt a continuó, melyet csembaló, orgona vagy lant játszott. Ez a szólam biztosította a tömörséget és a folyamatosságot (continuó = folyamatos). A continuón általában a zenekar vezetője játszott. A zenekar vonóskarból - első hegedűsök (6-8 fő), másodhegedűsök (5-6 fő), brácsások (3-4 fő), csellósok (2-3 fő) és bőgősök (1-2 fő) - fafúvósokból - 2-2 fő oboás, fuvolás és fagottos -, valamint rézfúvósokból - 2-2 fő kürtös és trombitás - állt. Ritkán használtak ütőhangszert, akkor is kizárólag üstdobokat.
A barokk zene műfajai
I. Énekes műfajok
1. Opera
Létrejöttének előzményei a pásztorjátékok, vásári komédiák. A szenvedélyes egyéni érzelmek kifejezésére a hangszerrel kísért szólóének, a szólómadrigál látszott a legmegfelelőbbnek. Ezt a görög drámák hangszerrel kísért szólóénekéről nevezték el monodiának, azaz énekbeszédnek. Firenzében létrejött egy zenei társaság "Camerata" néven, amely elsőként vezette be az akkordokkal kísért szólóének gyakorlatát, s meghirdette vezérgondolatát: a zenének mindenkor a szöveget kell szolgálnia. Zeneszerzői arra törekedtek, hogy dallamaik megközelítsék az élő beszéd kifejező erejét. A zeneszerzők műveiket már nem csupán kisebb körök, társaságok, rezidenciák (egyház, királyi, hercegi udvarok) számára írták, hanem a nagyközönség elé szánták a műveiket. 1637-ben Velencében megnyílt az első belépődíjas operaház, s 1662-ben Londonban már nyilvános hangversenyeket rendeztek. Mindezek a próbálkozások segítették egy új műfajnak az operának a megszületését.
Az opera egy adott dráma megzenésítése, melyben a szólóének, kórus, zenekari együttes és tánc egységes kompozícióba olvad össze. Szövegkönyvét idegen szóval librettónak nevezzük. A műfaj kialakulása idején a szerzők a zenedráma (dramma per musica) elnevezést használták, s a szövegkönyvek témáját főként a mitológia tárgyköréből válogatták.
Az opera, témája szerint lehet: opera seria (komolyopera), mely bonyolult lelki vívódásokról, hősökről, társadalmi problémákról szól, valamint opera buffa (vígopera). Ez utóbbinak szerkezete megegyezik a komolyoperáéval, témája azonban könnyed, szórakoztató.
Az operában a történetet énekelve adják elő. Ez kétféleképpen lehetséges: az egyik az eseményt továbblendítő, a beszéd lejtését követő énekbeszéd, idegen szóval recitativo, amelyet csembaló vagy orgona akkordjai kísérnek. Az ilyen éneklési móddal a szereplők rövid idő alatt sokat mondhatnak el a történetből. Az éneklés másik formája a hangszerrel kísért szólóének, az ária, mely rendszerint érzelmes, lírai tartalmú. Ebben nem is annyira a történet, inkább a szép ének, az érzelmekre, szívre ható dallamosság a fontos.
Az operában azonos időben egyszerre többen is énekelhetnek. Az együtténeklők számától függően beszélhetünk duettről, tercettről, kvartettről és kvintettről, attól függően, hogy ketten, hárman, négyen vagy öten énekelnek egyszerre. Ha egy prózai műben négyen-öten egyszerre beszélnének, abból zűrzavar támadna. Csodálatos módon az operában ez nem zavaró körülmény, mert a zenében éppen a többszólamúság teremt harmonikus egységet.
Az ókori drámában a kórusnak rendkívül fontos szerepe volt. Dicsért, elmarasztalt, lelkesített, tanácsolt, vigasztalt, egyszóval mindvégig kapcsolatban állt a szereplőkkel. Ezt a hagyományt a kórus az operában is megtartotta.
Az operazenekar általában szimfonikus összetételű, de a legkülönfélébb hangszerek is helyet kaphattak benne. A zenekar szerepe a kezdéstől a zárásig, azaz a nyitánytól a fináléig tart. A nyitány hangulatteremtő bevezető zene, a finálé az egyes felvonások látványos, színes zárójelenete.
Az operaszínpadon a változatosságot és a látványosságot fokozzák a kóruson kívül a balett- és a különböző táncjelenetek.
Henry Purcell nevéhez fűződik az angol opera virágkora.
2. Oratórium
Az előadásokat kezdetben, a 16. században a templomhoz tartozó imateremben, az úgynevezett oratóriumban tartották, innen ered az zenei műfaj elnevezése. Szólóénekre, kórusra és nagyzenekarra komponált mű, mely jellegét tekintve epikus, drámai, elbeszélő. Abban különbözik az operától, hogy az előadás, színpad és díszletek nélkül történik, a szereplők nem játsszák el a történetet, hanem hangversenyszerűen, énekelve adják elő. Az, hogy nincs díszlet, jelmez, mozgás, többszörös előnyt is jelenthet, ugyanis a fantázia alkalmanként fölülmúlhatja a korlátozott színpadi megoldásokat.
Az oratórium témája többnyire vallásos, bibliai eredetű. Az összekötőszöveget az elbeszélő, olasz szóval a testo recitálva énekli. Az események kommentálása, összefoglalása a szólisták (áriák), az együttesek (duett, tercett), valamint a népet megjelenítő kórus feladata.
Az operához hasonlóan az oratórium is bevezető zenével, nyitánnyal kezdődik, helyenként önálló zenekari közjátékok is szerepelnek benne.
Az első nagy oratóriumokat Giacomo Carissimi írta, ő a latin nyelvű oratórium legjelentősebb mestere. E műfaj betetőzője: Georg Friedrich Händel.
3. Passió
A passió olyan sajátos tárgyú oratórium, amely Krisztus szenvedésének és keresztre feszítésének a történetét beszéli el, evangéliumi szöveggel. Első mestere Heinrich Schütz, betetőzője e műfajnak: Johann Sebastian Bach.
4. Kantáta
A kantáta ('énekelt') rövidebb lélegzetű oratórikus kompozíció. Abban különbözik az oratóriumtól, hogy inkább lírai jellegű, szemlélődőbb műfaj, az események sokszor teljesen hiányoznak belőle. Méreteiben is jóval kisebb. Tárgya szintén lehet vallásos vagy világi. E műfaj Bach munkásságának egyik legjelentősebb területe.
II. Hangszeres műfajok
A barokk zenére jellemző, hogy HANGSZERES zenekultúra. A hangszerek játékában kialakul a szóló és zenekari játék megkülönböztetése. Szólóhangszerek: csembaló, klavichord, orgona és a hegedű. Ekkor élnek és munkájukkal inspirálnak a nagy hegedűkészítő mesterek: Stradivari, Amati. A barokk zene hangszeres műfajaira jellemző, hogy valamennyi több tételből álló, ciklikus műfaj. Legtöbbször három-, illetve négytételesek. A háromtételesek tételrendje a következő: gyors - lassú - gyors; a négytételeseknél harmadik tételként beékelődik egy hármas lüktetésű tánctétel: gyors - lassú - menüett (vegy scherzo) - gyors.
1. Concerto (versenymű)
A szólóének kiemelésén alapuló monódia a barokk zenén belül nemcsak az operára, hanem a zenélés más területeire is hatott. Így alakultak ki a versenyművek is. Ezekben egy vagy néhány szólóhangszer concertál, azaz felelget, versenyez a teljes zenekarral. A concerto tehát szólóhangszerre, illetve hangszerekre és nagyzenekarra íródott több (általában három-) tételes. Két típusát különböztetjük meg a barokk zenében:
a) concerto grosso - egy kisebb szólóegyüttes, hangszercsoport verseng a teljes zenekarral. E műfajváltozat legnagyobb mestere Arcangelo Corelli.
b) szólókoncert - egy hangszer áll szemben és versenyez a zenekarral. A versenymű további fejlődése során ez a típus bizonyult jelentősebbnek. A szólista itt már nem a zenekar tagja, kiválik az együttesből, mivel az általa megszólaltatott zenei anyag, a soli lényegesen nagyobb felkészültséget igényel, mint a zenekari tagok szólama, a tutti. A kizárólag zenekari részek, a tutti megszólaltatásában azonban a szólista is részt vesz. A szólókoncert legnagyobb és legtermékenyebb zeneszerzője: Antonio Vivaldi.
2. Szonáta
A műfaj elnevezése a sonara ('hangszeren játszani') szóból ered. Egy vagy két hangszerre íródott, három- vagy négytételes mű.
3.Szvit
A concerto mellett a barokk zene másik legjelentősebb műfaja - több eltérő jellegű tételekből álló hangszeres művet jelent, voltaképpen tánczenék összefüggő sorozatát. E stilizált táncoknak a száma meghatározhatatlan. A szvitben a tételek a gyors - lassú - gyors táncpárosítás hagyományait követik. Európában a 17-18. században a tételek száma 4 és 9 között váltakozott, kialakult egy kötelező sorrend is. Négy alapvető tánctípust különböztetek meg, mely négy nemzetet képvisel, de elnevezésük egységesen francia. Az allemande (ejtsd: álman) közepes tempójú, páros ütemű német tánc. Ezt követte a mozgalmasabb, gyors, páratlan ütemű francia courante (ejtsd: kurant), majd egy lassúbb tempójú páratlan ütemű spanyol tánc következett, a saraband, végül a sort ismét egy élénk, gyors, 6/8-os ütemű angol tánc, a gigue (ejtsd: zsig) zárta. Szerepelhetnek még egyéb stilizált táncok is a szvitben, pl.: menüett, bourrée (ejtsd: burré), rondeau (ejtsd: rondó), gavotte (ejtsd: gávott). A szvit francia földről átkerült Németországba, és kiteljesedését ott érte meg, elsősorban J. S. Bach munkásságában.
4. Rondó
A barokk zene jellegzetes műfaja, élénk ritmusú, vidám hangulatú zene, melynek egy középkori francia körtánc a névadója. A rondóban a refrénszerűen, legalább kétszer visszatérő kezdő téma, a fődallam (A) váltakozik másodlagos dallamokkal, ún. epizódokkal. Az epizód szó a zenében közjátékot jelent. A rondó formaképlete tehát: ABACAD...A. A francia rondó legnagyobb mestere Francois Couperin.
5. Prelúdium és fúga
A hangszeres műfajok között meg kell még említeni a barokk zene jellegzetes formapárját, melyet elsősorban billentyűs hangszerekre alkalmaztak. A prelúdium ('előjáték') a kor rögtönző művészetét tükröző, többnyire szabad forma. A fúga szigorúan szerkesztett polifón kompozíció, amely egy adott témára épül, és a reneszánsz vokális polifóniához hasonlóan a szólamok egyenrangúságát valósítja meg. Lényeges stílusjegye, hogy a téma lépcsőzetesen minden szólamban megszólal. Ez a szerkesztés a kánonszerű imitációs elven alapul, abban különbözik a kánontól, hogy az egymást utánzó szólamok nem azonosak, csak hasonlóak. A fúga szó 'futás'-t, 'kergetőzés'-t jelent, a zenei műfajban a téma átfutását egyik szólamból a másikba. Fő részei: a témabemutatás vagy expozíció, a feldolgozás és a visszatérés. Ezt rövid záró rész, a kóda követi. A fúgaírás kiemelkedően legnagyobb mestere J. S. Bach.