Zrínyi Miklós (1620-1664)

Családja dalmát eredetű nemesi család, amely horvátországi birtokait Nagy Lajos királytól kapta, s híressé a költő dédapjának, a szigetvári hősnek tetteiért vált. A család a XVII. század elején rekatolizál, udvarhű politikát folytat, s mikor 1626-ban a családfő, György meghal, fiainak gyámja II. Ferdinánd és a magyarországi katolikus egyház feje, Pázmány Péter lesz. A Zrínyi-árvákat, Miklóst és Pétert Grazban, Bécsben és Nagyszombatban nevelik, szigorú katolikus szellemben, de mint a család rangja követeli: a legmagasabb szinten. Miklós tizenhat esztendős korában itáliai utat tesz, valószínűleg Velencében veti meg későbbi híres könyvtára alapjait; majd 1637-ben átveszi birtokai igazgatását. Ettől fogva szakadatlanul részt esz a török elleni harcokban – birtokainak fekvése is erre kényszeríti -, de részt kell vennie a harmincéves háborúban is I. Rákóczi György ellen. Ekkor kezd világossá válni előtte, hogy a testvérháború idegen érdekeknek kedvez, hazájának az összefogás, a török elleni hadviselés állna érdekében. 1646-ban tábornoki rangot nyer, majd egy év múlva horvát bán lesz, s ennek révén mind katonai, mind államigazgatási áttekintése megnő. Tapasztalatai rendre azt igazolják, hogy az udvar nem buzgólkodik a török hatalmának megtörésén, az ország újraegyesítésén, de ha egyszer mégis erre kényszerülne, a nemzeti királyság helyett a német befolyás érvényesítésére törekednék. Az erős nemzeti királyság érdekében igyekszik megszerezni a nádori megbízatást, majd amikor ehhez nem nyeri el az udvar jóváhagyását, az erdélyi fejedelmet támogatja, és saját várat (Új-Zerinvár) építtet. 1663-ban a török birodalom nyugati hadjáratba fog, célja Bécs elfoglalása. Érsekújvárt be is veszi, mire a megszeppent bécsi udvar Zrínyi Miklós horvát bánt a magyarországi hadak fővezérévé nevezi ki. 1664 elején a Dunántúl déli részeit felszabadítja, a téli hadjárat sikerét azonban már csak alacsonyabb beosztásban ünnepelheti: az udvar sürgősen leváltja, és az elért sikereket nem tudják az idegen tábornokok kamatoztatni. Sőt Zrínyi birtokait is feldúlja a Montecuccoli tábornok közönye folytán erőre kapó török. A hadjárat végén, 1664 őszén olyan silány békét köt Vasváron a bécsi udvar, hogy az addig még Habsburg-hű magyar főurak is szervezkedni kezdenek. Valószínű, hogy az ellenzéki mozgolódás középpontjában már korábban is Zrínyi Miklós állt, nyilván most is ő és hívei – Wesselényi Ferenc, Frangepán – állhattak, ám 1664. november 18-án egy Csáktornya környéki vadászaton a bán halálos balesetet szenved. Már kortársai is úgy vélték, hogy a baleset nem volt véletlen műve. A cui prodest [=kinek az érdeke?] elve alapján vélték, hogy a bécsi udvar veszejthette el Zrínyi Miklóst. Az államférfi és hadvezér életművének máig hatalmas részét jelenti írói termése. Valószínű, hogy már 1640 körül verselni kezdet, elsősorban klasszikus és kortárs – főként olasz – mintákat követve. Epigrammákat, rövidebb elbeszélő költeményeket írt. 1645-46 telén azonban hosszabb mű alkotására vállalkozott: dédapjának, a szigetvári Zrínyi Mikósnak hősi halálát örökítette meg hőskölteményben Szigeti veszedelem címen. Az eposz tizenöt énekben, rímes tizenkettesekben mondja el a hős előd helytállásának történetét, méghozzá úgy, hogy az esemény messze meghaladja a családi történet, sőt a magyar história kereteit is. A kereszténység történelmének fontos eseményévé válik: a végveszéllyel fenyegető pogány török támadása megtörik a maroknyi védőhelytállásán, a szultán is meghal, Isten a szigetiek halálát áldozatként fogadja el, s megkegyelmez a veszendőnek tartott magyarságnak. Rövidebb verseit és eposzát 1651-ben Bécsben adatta ki közös kötetben Adriai tengernek syrenaia címen. E kötet különösebb hatást kortársaira nem tett, csak százötven évvel később fedezik fel – Ráday Gedeon, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc -, hogy még később Vörösmarty szívesen hivatkozott olvasmánya legyen, Arany pedig tanulmányban is méltassa.

A török 1566. augusztus 5-től szeptember 8-ig tartó szigetvári ostroma – mint Istvánffy Miklós történeti munkájából is, de korabeli históriás énekekből is tudható volt – a védők hősiessége révén nagyszabású török hódító háborút akasztott meg. A költő tehát ebben politikai elképzelésének példaképét láttathatja. De az már alkotó képzeletének nagyságát mutatja, hogy az eseményt az egész kereszténység jelentős eseményévé avatja, s hogy a korabeli barokk minták – Tasso és Marino művei – fölé nőve, az epizódokat is a vezérfonálhoz tudta szőni: a szerelmi mozzanatok sem válnak betétekké, a hőskölteménytől elütő idillekké, hanem ahhoz tökéletesen ízesülnek. Ugyanígy: az iskolázott, a klasszikus tanulmányokból merítő nyelvet természetes könnyedséggel szövi át népnyelvi fordulatokkal, szólásokkal, képekkel.

Később ilyen terjedelmű és igényű költői munkára nem vállalkozott, de prózai művei (Tábori kis tracta, 16464 után; Vitéz hadnagy, 1650-53 között; Mátyás király életéről való elmélkedések, 1656-57 telén; Az török áfium ellen való orvosság, 1660-61) azt bizonyítják, hogy mint politikus is kitűnő szerkesztő és stiliszta volt.

Forrás:

Berkes Erzsébet ismertetője. Székely Éva (szerk.): 44 híres eposz Móra Könyvkiadó, Budapest, 2002., 299-301. old.

Elektronikus formában az Irodalom és művészetek blogon: >>>