Közzététel dátuma: Nov 10, 2016 6:18:11 PM
Katolikus restauráció
1545-ben a katolikus egyház vezetői zsinatra gyűltek össze Tridentben, hogy állást foglaljanak a reformáció egyre növekvő mozgalmával szemben. Ezzel a zsinattal, a Tridentinummal, megindul a reformációnál nem kisebb lendületű katolikus restauráció, amelyet megszokásból ellenreformációnak nevezünk, bár a kifejezés nem helyes, mert a mozgalomnak csak negatív oldalát, a reformáció ellen való küzdelmet fejezi ki. Holott sokkal több ennél, nem merő reakció, egyáltalán nem olyan mozgalom, amely visszafelé irányul: a katolikus restaurációval a dél-európai népek vallásossága éppúgy új korszakba lép, mint az északiaké a reformációval.
Társadalmi háttér
A reformáció mozgalma kispolgári eredetű, és bár később a körülmények nyomása alatt a protestáns egyházak is közelednek az Udvarhoz, mindig megőriznek valami demokráciát a szellemben; az ellenreformáció vallásossága viszont felülről jön, a katolikus egyház először fejében és főpapjaiban újul meg, és a vallásosság felfelé, az Udvar felé igazodik. A barokk kor nagy hitbuzgalmi írói és szónokai fejedelmi gyóntatók és udvari főpapok: Szalézi Szent Ferenc, Bossuet, Fénelon, Pázmány Péter; költői udvari költők, mint Tasso és Racine. A vallásháborúk protestáns hősei, Egmont, Coligny, Cromwell, sőt még Gusztáv Adolf is mindig valami nemesen republikánus közösség fejei gyanánt jelennek meg a képzeletben, a katolikum hőseit és mártírjait a végső előkelőség melankóliája és magányossága övezi: a Habsburgokat, a Guise-eket, Stuart Máriát és száműzött királyi ivadékait.
A Jézus-Társaság
Az ellenreformáció apostolai és harcosai a jezsuiták. A Jézus-Társaság új fejezet a szerzetesség történetében, mint a barokk katolicizmus a keresztényi áhítatosság történetében. A jezsuita atya nem világtól visszavonult remete, nem is „barát”, aki a nép között jár, mint a ferencesek – a jezsuita az udvari idők szerzetese, a fejedelmek és főurak mindentudó bizalmasa, a humanista egyenes utóda, nevelési programjukban is a humanista hagyományt viszik tovább. Minthogy a fejedelmek és az ifjúság lelke a kezükben van, hatásuk az irodalomra igen erős. A XVII. századot a jezsuiták korának is szokás nevezni, a barokkot jezsuita stílusnak. Az első barokk templom, a római Il Gesù az ő székesegyházuk, és az irodalmi barokk stílust erős szálak fűzik Loyola Szent Ignác Lelki gyakorlataihoz.
Loyola
Loyola Szent Ignácnak, a jezsuita rend megalapítójának (1491–1556) Exercitia Spirituáliája, amely 1541-ben jelent meg, irányítást ad vallási elmélkedések számára. Az ötödik elmélkedés a pokolról szól. „Az első pont: látni képzeletben a pokol nagy tüzeit és a lelkeket izzó testekbe, mintegy kemencékbe bezárva. Második: hallani képzeletben a panaszokat, jajveszékelést, szitkozódást, valamint Krisztusnak és szentjeinek káromlását, amely ott kitör. Harmadik: képzeletben szagolni a füst, kén, bélsár és rothadás bűzösségét. Negyedik: megízlelni a legkeserűbb dolgokat, a könnyeket, a rosszindulatot, a lelkiismeret férgét. Ötödször: megtapintani valamiképpen ama tüzeket, amelyek érintése által még a lelkek is égési sebeket kapnak.”
A példa rendkívül tanulságos. Látjuk, hogyan vonul fel a középkori áhítat értelmi (skolasztikus) és érzelmi (misztikus) formái mellé harmadikul a képzelet, a petrarcai, humanista örökség. Per imaginationem, imaginarie… Szent Ignác elmélkedése a képzelet állandó igénybevételéből és megfeszítéséből áll. Nemcsak látási és hallási képzetekre terjed ki; szagokat, ízeket és tapintási képzeteket is követel, tehát hogy úgy mondjuk, totális képzelet. Az elmélkedés annál sikeresebb, minél erősebben mozgósítja valamennyi érzékterületet. A középkorban az áhítat váltott ki a lélekből képzeteket, hallucinációkat – most a képzetek vannak arra hivatva, hogy áhítatot váltsanak ki. Szélsőséges megfogalmazásban: a középkori ember letérdelt, mert áhítatot érzett, a barokk ember letérdel, hogy áhítatot érezzen.
Vajon a jezsuita lelkigyakorlat befolyásolta a kor művészetét és irodalmát abban az irányban, hogy mindenáron keresse az érzékeket megindító, viharos, nagyfeszültségű, szuggesztív képeket, vagy pedig a művészet szelleme hozta létre a jezsuita lelkigyakorlatokat, nehéz megállapítani. De a barokk áhítat és a barokk kifejezés egygyökerűsége kétségtelen és nyilvánvaló.
Forrás:
Szerb Antal: A világirodalom története (1941). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 309-311. oldal
ez a részlet továbbá: in: Kelemen Hajna (összeállító): A barokk és rokokó irodalmából. Holnap Kiadó, Budapest, 1993. 7-9. oldal
vagy elektronikusan: Wikiforrás: >>>