A reneszánsz szobrászat problematikája a különböző mesterek, főleg Michelangelo alkotásaiban teljesen kimerült. A csodáló vagy féltékeny utódok számára nem maradt más hátra, mint a kiváló előképeket saját eszközeikkel felülmúlni. Szabadjára engedni a technikai virtuozitást, fokozni a külső és belső mozgás jelenségeit, növelni a méreteket és elfinomítani az arányokat, kikeresni az alakok vagy csoportok szinte lehetetlenek tűnő egyensúlyi helyzetének megoldásait. Mindez a külsőségek ragyogásához és belső értékek elsekélyesedéséhez vezetett. Egyéniség helyett a típus, mozdulat helyett a szabvány, érzés helyett pedig a szenvelgés vált uralkodóvá.
Forrás: a győri Széchenyi István Egyetem művészettörténeti honlapja: >>>
A kor alkotásaira a reneszánsz plasztikáival szemben nem a mértéktartás, a kiegyensúlyozottság és a nyugalom a jellemző, hanem a lendület, a fennköltség és a méltóság.
Fontos technikai újításként meg kell említeni, hogy úgy a márványból faragott, mint a bronzból öntött szobrokat addig soha nem tapasztalt anyagszerűség jellemzi. A bőr, a ruhák szövete, a csipkék, a hajfürtök anyaga közti különbség érzékeltetése komoly feladat elé állította a kor szobrászait.
A barokk szobrok - akár oltárokról, akár díszítőelemekről van szó - szerves egységet képeznek az épület részeivel. A domborművek fontosabb alakjai gyakran a síkból kiemelkedve szoborként hatnak. A barokk szobrokat a művészek nem csupán egyetlen nézetből dolgozták ki: a szemlélő nyugodtan körüljárhatja őket, és bárhonnan szemügyre veheti.
A hangsúly a világi ábrázolásra került át; jellemző vonások a szenvedélyes mozgás, az alakok színpadias beállítása, a mélyen árnyékolt ruharedők, a pillanat varázsának megragadása, az ötletgazdagság, a portrészobrászat.
Az itáliai barokk szobrászat
Itáliában a barokk korszak szobrászai az ókori művészek művészek örököseinek érezték magukat, s alkotásaikat mindig az antik emlékekhez mérték. A klasszikus stílus hatását csak tovább növelte az a faragási gyakorlat és formai ismeretanyag, amelyet a legtöbb művész antik szobrok restaurálásával szerzett.
A barokk szobrászat előzményeit kutatva az antik mellett elsősorban Michelangelo hatására kell gondolnunk: miként az építészetben, a plasztikában is döntő szerepe volt az új stílus megteremtésében. Alakjait mozgás hatja át; szenvedély sugárzik az arcokról. A forma mögött megjelenik az ember, aki érzelmekkel kíséri élete, sorsa változásait. A mozgás, a nem klasszikus, hanem egyéni arányok, az alakok lelkivilágának érzékeltetése és a művész egyéniségének tükröződése a faragásban előkészíti a barokk szobrászat további fejlődését.
Az előzményekből, a sokféle új megoldásból egy zseniális művész, Giovanni Lorenzo Bernini formált igazi, érett barokk művészi stílust. Felfogását festőiség, mozgalmasság, drámaiság és pátosz jellemezte. Bravúros mintázása, virtuóz faragása addig elképzelhetetlen, a szobrászat lehetőségeit szinte meghaladó feladatok megoldására is alkalmassá tették. Műveinek elementáris ereje alól egyetlen kortársa sem tudta kivonni magát - még azok sem, akik lényegében ellentétes eszményeket követtek.
A francia barokk szobrászat
A Napkirály udvarának művészete végérvényesen meghatározta a francia fejlődés fő irányát a 17-18. században. A hangsúly a világi ábrázolásra került át, és e témakörön belül is elsősorban az uralkodót dicsőítő emlékművek, antikos idealizáló portrék és akadémikus klasszicizáló szobrok születtek.
A barokk kert szerves része az építészeti koncepciónak; formálásának elve megegyezik a kastélyéval. Szobordísze sem öncélú, hanem része az egész együttest átfogó programnak: ugyanazt a jelképes politikai-ideológiai mondanivalót hirdeti, mint az épület festett vagy plasztikus díszítményei. A kastélykertet már a 16. században allegorikus figurák, mitológiai jelenetek, héroszok, olimposzi istenek népesítették be, hogy a boldog "aranykort", az árkádiai idillek világát idézzék fel.
Az "elvágyódás" gondolatát a 17. században határozottabb politikai mondanivaló váltotta fel, s a mitológiai istenek alakjai már nem csupán egy elmúlt, gondtalan idill visszaálmodását segítették. A versailles-i rezidencia kertjének szobrai tanúskodnak arról, hogy a könnyed szórakoztatás vágyát hogyan váltotta fel a "komoly" szándék: az uralkodókultusz szolgálata.
A legjelentősebb szobrászati és dekorációs feladatok elvégzése a korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott művészére, Francois Girardonra várt.
A német barokk szobrászat
A 18. századi német szobrászat homlokegyenest ellenkező törekvésekből alakított ki színes, harmonikus összképet. A megrendítő, mély érzelmek és a játékos, felületes lélekábrázolás, a nyers, naturalista formálás és a dekoratív, stilizáló mintázás, a mozgalmas plasztikus tömeg és a vonalas felületalakítás, az élethű színezés és a figurát ornamenssé változtató aranyozás egyaránt megfigyelhető a korszak szobrászatában.
A század során két jelentős szobrászati irányzat jelentkezett, de ezek is több áramlatra bomlottak. Az egyik a 17. századi itáliai szobrászatból indult ki, és fejlesztette azt tovább önálló szellemben, míg a másik az európai (elsősorban a francia) rokokó udvari művészet egyéni változatát teremtette meg. Az itáliai, illetve a francia igazodás azonban nem jelentett többet puszta kiindulásnál, mert az alkotásokon mindenekelőtt az egyéni hang érződött.
Az első irányzatot az 1700-as évek elején olasz és Itáliában járt német mesterek népszerűsítették. Nem maradtak meg azonban azon a fokon, amelyre Bernini és követői eljutottak, hanem a barokk végső lehetőségeit, a formálás végleteit kutatták. Megszűnt a választóvonal a műalkotások világa és a néző között: a szobrok sokrétű, szoros formai és tartalmi kapcsolatának kialakulásával a szobrászi és az építészeti tér azonossá vált. A néző ugyanabban a szférában foglalt helyet, mint a bibliai alakok, és részese, szemtanúja lett az ábrázolt eseményeknek.
A korszak szobrászatának egyik alapvető törekvését a mozgásban, a mozgalmas formálásban látjuk. Az öltözékek kavargó, hullámzó redőkre bomlanak, a test heves csavarodása, a karok izgatott mozdulatai, az oldalra forduló fej sokszor tartalmilag is indokolatlannak s fizikailag is lehetetlennek, túlhajtottnak tűnik. A nyugodt, a biztos, az egységes, nagy forma kerülésével a részletgazdagság, a felület festői megbontása, a gazdag ornamentális jelleg jár együtt. A nagy kompozíciók az egyes elemek halmozását, zsúfolt összeállítását jelentik. A fafaragás és a stukkómintázás a virtuozitás fokára jut el.
A 18. századi német plasztika másik nagy áramlatának, a francia rokokóhoz közelítő irányzatnak is lényegéhez tartozott a mozgás. A kavargó, egymásra tornyosuló formák helyébe azonban finomabban megmozgatott, ide-oda hajladozó, hullámzó volumenek léptek. Az alakok szinte súlytalanul lebegnek, táncos mozdulattal lépnek, sőt állásukban is enyhe mozgás rejlik. Mindez nagyrészt a korabeli színjátszás hatásával magyarázható, amelyben nem átélték, csak jelezték az érzelmeket - jellegzetes, tehát sokszor túlzó, "irreális" mozdulatokkal. A testideál módosult: a figurák karcsúak, könnyedek, kézmozdulataik finomak. Az arcokról édeskés báj, finomság árad.
A német barokk szobrászat legkiemelkedőbb alakja Andreas Schlüter, aki építészként is komoly hírnevet szerzett magának.
A Spanyol barokk szobrászat
Spanyolországban a barokk stílus csupán rövid ideig éreztette hatását. Helyét egy helyi jellegzetességekkel felruházott, realisztikusabb szoboralakítási stílus vett át. A kor szobrászatának neves képviselője Juan Martinez Montanez, aki színezett faszobrainak köszönheti hírnevét.
A magyar barokk szobrászat
A barokk szobrászat Magyarországon is inkább az egyházi, mint a világi művészetet tekintve hagyott pazar műveket az utókorra. A stílusirányzatok tarkaságában hagyományos és korszerű itáliai törekvések s ezek helyi képviselői mellett ott vannak az osztrák barokk művészet önálló felfogást képviselő legjobb mesterei vagy követőik, s a hazai hagyományokra építő, jellegzetes, egyéni művészetet teremtő magyarországi mesterek is.
Az egyházi művészetet főként a díszes templombelsők és a szenteket ábrázoló plasztikák jellemzik, míg a jóval szegényebben jelen levő világi szobrászat alkotásai főként a kapuzatok, az épületornamentika és a stukkószobrászat terén jeleskedik.
A legszínvonalasabb művészek közül meg kell említeni a néhány évig Magyarországon is tevékenykedő osztrák Georg Raphael Donnert, Philipp Jakob Straubot és Franz Xaver Messerscchmidt mellett Marschal Antalt, valamint a magyar Ungleich Fülöp és Hörger Antal munkáit.
Forrás: Verslista: >>>