A stílusmegjelölések rendszerint gúnyos vagy rosszalló mellékértelmet tartalmaznak, mert egy-egy kor túlhaladott elveire, elavultnak ható művészetére utalva születtek meg. Az utókor értetlenül vagy ellenségesen tekintett az elődök "tudatlanságára", "szeszélyességére", műalkotásaik "kezdetlegességére", barbárságára". A barokk megjelölést is így alkalmazták a 18. század végén a 17-18. század stílusára: a klasszicizmus szemszögéből nézve Borromini és Guarini korát "a különlegesség" felső fokának, a "nevetségesség" csúcspontjának látta a korabeli kritikus.
A barokk kifejezés eredete máig vitatott; valószínűleg a portugál barrucával ('szabálytalan formájú gyöngy') és az olasz baroccóval ('szabálytalan, nyakatekert következtetés') áll összefüggésben. Már a 16. században ismerték, majd a 17-18. században melléknévként meglehetősen széles körben használták. Jelentéséhez mindig a 'szabálytalan', 'szokatlan', 'érthetetlen', 'bizarr', 'értelmetlen' fogalmak tapadtak, s így került be a korabeli enciklopédiákba, szótárakba, kritikákba is.
A barokk szó eredetének, egykori értelmének kutatása azonban nem visz közelebb a stíluskorszak lényegének megismeréséhez - azt csak a műalkotások és az elméleti írások világíthatják meg.
A 17-18. század a feudalizmus restaurációjának ellentmondásos korszaka. Az addig lendületesen kibontakozó polgári fejlődés üteme lelassult. A reformáció ellen harcba lépő katolikus egyház s vele szövetségben az abszolutisztikus államok nagybirtokos vezető rétege átmenetileg visszaszerezte régi befolyását. Az idejétmúlt feudális rend erőszakos fenntartása azonban nemcsak akadályozta, hanem egyúttal siettette is a fejlődést.
Az uralomból kiszorított, ám ugyanakkor a gazdasági életben mind jelentősebb szerepet játszó polgárság egyre inkább szembe került a hatalommal. A halmozódó elégedetlenség feszítőerővé vált. Az ellentétek ütközése forradalmakban robbant ki. Angliában ez - évtizedes küzdelem után - 1649-ben a polgárság győzelmével zárult. Hatására Európa szerte nagy horderejű társadalmi megmozdulások zajlottak, amelyeknek sorozata végül 1789-ben a francia forradalomba torkollott. A feudális és a polgári rend ütközésének ez a világtörténelmi változást hozó, ellentmondásokkal telített két évszázada a művészetekben a barokk korszaka.
Források:
Sulinet művészettörténeti felvételi felkészítő: >>>
A 16. sz. hetvenes éveiben Rómában egy új templom épült, az Il Gesú, a jezsuita rend főtemploma. A mai ember ebben a templomban első látásra semmi rendkívülit nem vesz észre, mivel hozzá hasonlóval gyakran találkozik. A maga korában azonban az épület újnak és szokatlannak hatott. Az Il Gesú ugyanis már a későbbiekben barokknak elnevezett stílusban épült. Tervezői, Vignola és Della Porta még nem adtak nevet újításuknak. A barokk elnevezést csak jóval később, 1750 után kezdték használni, mégpedig elítélő, gúnyos értelemben. Azokra a művészi alkotásokra, főleg épületekre alkalmazták, amelyeket mértékteleneknek, túldíszítettnek, bizarrnak tartottak. A stílusmegnevezés azonban hamarosan elvesztette gúnyos értelmű mellékízét. Ettől kezdve alkalmazták a reneszánszt követő korszak (17-18. sz.) művészetére, irodalmára, majd a korszak egészére. Az építészet jegyei a barokkban is, akár a reneszánszban, a zárt szerkezetű antik elemekből alakulnak ki. A barokkban azonban a fő cél az erő kifejezése. Hogy ezt elérjék, a burjánzó formák szeszélyesen hullámzanak, ritmusuk lendületes. A mozgás szétfeszíti a kereteket, és gyakran átlépi egyik művészet a másik határait, az építészet - a sok díszítés által - átcsap a szobrászat területére, a festészet az építészetére. Az épületek tagolásában gazdag fény-árnyék hatásokra törekszenek, mintegy szoborként mintázzák őket. A barokk alkotás célja a meghökkentés, gyönyörködtetés, lenyűgöző hatás keltése, misztikus révületbe emelés. Minden művészeti ágában jellemző vonás a festőiség, a kontraszt kihasználása, a dinamizmus, a mértéktelen díszítettség, az érzelmek ábrázolása a borzalmastól az extatikusig.
A barokk - szemben a manierizmus (azaz a késő reneszánsz) művészetével, amely kaotikusnak, labirintusszerűnek látja a világot - jól rendezettnek, hierarchikusan tagoltnak érzékeli azt. A világnak ezt az ellentétek küzdelmében létrejövő rendjét, az akadályok ellenére megvalósuló harmóniát sugározzák a barokk alkotások. A részletek viszonylagos önállósága a barokkban megszűnik: Rubens vagy Rembrandt képein, a hatalmas mennyezetfreskókon a részleteknek magukban véve már nincs jelentésük. A művész egységes szemlélettel közeledik tárgyához, látomásában eltűnik, ami elszigetelt, különálló. Arra törekszik, hogy minden elemet egy vezérmotívumnak rendeljen alá, és az alkotás egészét egyetlen hatásra koncentrálja.
A barokk kialakulásában és elterjedésében nagy szerepe volt az ellenreformációnak, s különösen a jezsuita rendnek. A festményekkel, aranyozott szobrokkal, a nyitott égbolt illúzióját keltő mennyezetfreskókkal díszített templomok a hívőkre gyakorolt érzelmi hatás révén segítették - az egyház hite és szándéka szerint - a protestánssá lett hívők rekatolizációját, a katolikus egyházba való visszatérését.