Vallejó versei

(Megadott szavak: szűk, palást, segít, árva, zöldes, alattomos, szakadt, hegy, árok, kazán)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Sajnos a kód nem működik..

Tetszik a vers?

Szilágyi Kira emlékére

Mintha a világ esküdött volna ellened,

Bajoktól roppant fakadni kész életed,

Tolvaj a sors, mely jött mozdulatot lopni,

És csak kicsinyke szíved hagyta dobogni.

Pár felvétel őrzi még tegnap szeletét,

Bontakozó léted felhőtelen egét,

S az otthonná szelídült kórházi szobát,

És lelked elkobozhatatlan mosolyát.

Csodaszép ajándék volt a nevetésed,

S első szavaid is örökre bevésted,

Mily boldog, hálatelten csillogott szemed,

Midőn párnákról emelt fel a szeretet.

Ó, mennyien bízták a baj nem fog legyűrni,

Hisz tanulhatták tőled miként kell tűrni,

De az álnokul lopódzó véletlenek,

Nem hagyták, hogy szüntelen ölelhessenek.

Hittük szegényebb lett e sárgolyó,

Amikor mentél, mint röpke látogató,

Az angyalok nagyon szerethetnek Téged,

Ha ily` korán siettek illanni Véled.

(Tv2 Napló 2010. július 18. / YouTube: Szilágyi Kira/)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Tetszik a vers?

http://www.youtube.com/watch?v=aF6VbNWlFas

Névsorolvasás

Korán kezdte tanítani az élet,

Hogy a szerelem lassan ölő méreg,

Mely hályogot von, s nem látni a veszélyt,

Míg mohón emészti a férfi eszét.

Szerintem én mindig szerelmes voltam,

Mit tehet, ki már benne van a korban,

S az a sok lány is illegette magát,

S mindnek csengeni hallottam szavát.

Először Kati karjába omlottam,

Amim csak volt, azt véle megosztottam,

Persze, hogy tőlem mindent elfogadott,

Majd barátommal lazán elballagott.

Adrienn, mint a szép virágkoszorú,

Vigasztalgatott, szálljon el a ború,

Ezért nőtt ő a szememben oly nagyot,

Amint sikerrel járt, faképnél hagyott.

Sebaj! nékem igazán Dóra kellett,

Gyakran étkeztünk közös asztal mellett,

Bár kissé zavart a fitymálgatása,

Ebédturkáló kényes nyavalygása.

Jobbnak találtam, ha jobbat találok,

Csak ne lenne rajtam e szörnyű átok.

Zsuzsi szívesen vonult velem félre,

Azt mondta egyszer, legyek én a férje.

Mindig is tetszett homlokán a fürtje,

S midőn puszit adtam, csendesen tűrte,

Csak a piciny, helyes, pisze orrába,

Középső ujja oly gyakran ne mászna.

Az ilyen szerelem biz` gusztus dolga,

Talán ha földön más leány nem volna,

De szerencsére széles a paletta,

Így vetült igaz szerelmem Anettra.

Szülei szerint csóró a családom,

Hát vélem szóba nem állt - nem is bánom -,

Magam kihúzva büszkén adtam jelét,

Hogy Anettokból is van éppen elég.

De nem. Szívesebben néztem Marikát,

Adtam néki függő arany karikát,

Melyet pirulva a fülébe tett be,

Emlékszem, anyám de mennyit kereste.

Hamar világosult mennyire csalfa,

A galád némbert még az sem zavarta,

Hogy ajándékomat adta zálogul

Másnak, akiért a szíve úgy szorult.

Ne higgye senki, hogy feladtam volna,

A folytatásról másik vers dalolna,

Hisz máshogy nem láttam, csak szerelemmel,

S faltam a nőket mérhetetlen kedvvel.

Csak óvónéni nem nézte jó szemmel.

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A kód itt nem működik..

Nyílt levél a mai lányhoz

Ne hidd, büszkeség nem tölti szívemet,

Midőn egy levegőt szívhatok veled!

Hozzád szólok, kinek külcsín a lényeg,

S a sokat sejtető pénztárca méret.

Cicomázott díszcsomag belbecs nélkül,

/ Tán egyszer e szót is megérted végül /.

Bosszúságom győz örömöm felett,

Ha festék díszíti az üres fejet.

Értelmetlen szavad sok "izé" között,

Édes anyanyelvünk hová költözött?

Bár idegen nyelved szól felső fokon,

Trágárul vitatkozol a dolgokon,

Hallgatom, tudásod milyen csenevész,

Tudd, Arany János nem sarki ékszerész,

Hol birtokolni hív piercingek hada,

Talmi csillogást ígérő garmada.

Mit ér ha riszálsz és mozgásod kéjes,

Miközben lelked sivár vagy sekélyes,

Makacsul hajszolsz aktuális trendet,

Foggal-körömmel gagyi értékrendet.

Életed része lett, olykor hevesen,

Az óránként cserélt igaz szerelem,

Hát ezért nyílik a dekoltázs mélyen,

Nehogy a barátnőd előtted lépjen!

Ó a jó bulik, hol a véred hevül,

Gátakat bont és bárki lehet felül,

Mert nem viseli azt az ember lánya,

Ha érintetlen lesz az éjszakája.

Fontosabb érdek a pasi vadászat,

Negyedik műszakba űznéd anyádat,

Csak tiéd legyen a jó cucc, a menő,

Mely húszezer felett már megvehető!

Gondoltad? Néked elég csak akarni,

Néki kell óraszám mocskot vakarni!

Mond! Eszedbe jut édesanyád cukra,

Míg konokul jársz butikról-butikra?

Nem osztozom véled olyan nézeten,

Hogyha már szült, hát szolgálni kénytelen.

Ma még csak a hiú csillogást látod,

S nem a mögötted ólálkodó ráncot,

Kopik a máz, az idő győz test felett,

Aszottra cseréled a babafejet,

Akkor büszkén szüléd helyére léphetsz,

S te leszel gyermeked számára érdek!

(Kinek nem inge ne öltözködjék, helyette becses felett őrködjék!)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A kód nem működik..

Tetszik a vers?

Siralomházban

Rácserdőbe burkolva kicsiny szobácska,

Sötét falán táncol a pislogó lámpa,

Ajtó előtt silbak álmosságtól szenved,

Felsandít néha, majd kísértésnek enged.

Szundít kicsit, az éjből van még néhány óra,

Míg szobavendége ballag a bitóra.

Zárkában a férfi már nem remél csodát,

Hisz elköltötte mind az utolsó vacsorát.

Nem bánta a kezén, lábán csörgő láncot,

Béke simított el arcán minden ráncot.

Beszélnünk kell Uram, míg forog a nyelvem,

Bár imazsámolyon rég nem térdepeltem,

Megszólítottalak, Te tudod hogy hányszor,

Tekints rám, kértelek százszor és még százszor.

Kérdésekre tőlem érkezett felelet,

Te még nem adtál se szót, se égi jelet.

Isten nem ver bottal! De nem ver hogyha kell?

A síró könyörgésre némaság felel?

El kellett végeznem mi a dolgod lenne,

Ha nem fordulnál el, ember ílyt` nem tenne!

Törékeny asszony amott a szomszéd házban,

Hófehér arca kékjét mily sokszor láttam.

Láttam szeméből mint párolog az élet,

Láttam bizonyságát rettegésének.

Nem múlt el úgy nap Uram az eged alatt,

Hogy borgőzös párja ne döngetne falat,

S falhoz csapott gyermek fájdalmán zokogott,

Mikor önnön vére vérére szomjazott.

Más is megbotlik, én botolni akartam,

Tettet várt az idő, nem fejem vakartam,

Védelmezni űzött engem a kényszer,

Mondták, ki óvni megy nem szúr harminchétszer.

Sodort az indulat, én meg nem nyugodtam,

De hidd el jó Uram, reád haragudtam!

Sorsomról döntött az ítélő tábla,

Földi igazság szerint törött a pálca.

Lassan pereg e hajnali végső óra,

Majd hurkos munka vár a rideg bakóra.

Elibéd járulni emelt fővel fogok,

És ha ott leszek, véled is elszámolok!

(/ hófehér, zsámoly, sötét, szundít, párolog, botlik, élet,múlt, pereg, sandít, enged /)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Nem működik, sajnos..

Tetszik a vers?

Még hányszor...

Mit a sors adott mindig visszakérte.

Enyém volt igaz, de csak megőrzésre,

Hiába markoltam, mint drága rögöt,

Mégis elillant az ujjaim között.

A már nincsen, még hányszor lesz részem?

Kapok és vesztek pedig nem is kértem.

Útkeresztnél vajon még hányszor állok?

Amíg ott belül nincstelenné válok?

Mondják a lélek földre okulni tér,

S fontos tapasztalás mit útján megél.

Létemnek mi célja és mi készteti?

Csak tanuljak szépen búcsút inteni?

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Nem működik, sajnos..

Tetszik a vers?

Ars poetica

Ha úgy kell, hát összeszorított foggal,

Nem firtatom, jogtalan avagy joggal,

Ígérem tűrök, nem szórok szitkokat,

Őrzöm haragjaim mint szent titkokat,

Hisz nem az én tisztem bírónak lenni,

Jónak s rossznak jussát megfizetni,

Nem kívánhatom senkinek a kárát,

A sors majd úgyis benyújtja a számlát.

Megesküszöm mindig józan maradok,

Nem ragadhatnak el tajtékos habok,

Csak az állhat két lábon ki nem kába,

S nem ül a lét csalóka hintájába.

Amíg óvatos leszek, addig vagyok,

Nem veszhetek mint kőre hullott magok,

Nem vérezhet el felszakadó sebem,

Hiszem, túl kell élnem önnön életem!

Üzenem hát néktek régvolt szeretők,

Szirén énekű galádul ölelők,

Kik megtagadtatok megannyi percet,

S megloptatok, mint november a kertet.

Néktek is számító érdek barátok,

Kik jobbot nyújtva zsebben kotorásztok,

Bármiként is tesztek, üzenem vagyok,

Csalfaság súlyától meg nem roskadok.

Ha ismét arcul csaptok csak nevetek,

Nem leszek ellenetek, se veletek,

Mert hiszem a létben nékem dolgom van,

S e dologra meg kell őriznem magam.

Túl kell élnem!

A gondolat nem születhet hiába,

S az alkotás a munka koronája,

Örökül kell hagynom valami készet,

Mit nem marcangol szét idő s enyészet.

Utókor hogy leljen kezem nyomára,

Ha nem vések szót fényes kőtáblára?

Ha nem őrzi semmi lelkem dalait,

S nem lesz ki tudná valaha jártam itt.

(bírál, fizet, szirén, kert, zseb, dolog, munka, tábla, szitok,szakad, fog, firtat, óvatos)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Nem működik, sajnos..

Tetszik a vers?

A rebellis

Emlékeim közt halovány régi kép,

Fakón őrzi kertünk kicsiny szegletét,

Görcsös karú öreg barackfa állt ott,

Az Isten tudja tán, hány nyarat látott.

Emlékszem, ősz volt, lágyan simogató,

Bársonyos játszi fénnyel hívogató,

Gyümölcsei nem húzták ág kezeit,

Elengedte, mint anya gyermekeit.

S mint egy bolondos piktor a természet,

Ki vásznain megunta már a zöldet,

Ecsetjével szertelen táncot járva,

Okkert és vöröset fröcskölt a tájra.

Emlékszem, akkor tán néhány nap alatt

Szunnyadó rügyekből bontott szirmokat,

És tavaszt varázsolt az őszi tájba,

Kertünk éke volt ünneplő ruhája.

Izzó lomb között csillanó ékszerek,

Mint pünkösdi királyságú gyöngyszemek,

Hisz zordon óhajtotta szép bájait,

Már fagy mardosta észak határait.

Mint ki vezére a rebelliseknek,

Arcába köpött az elrendelt rendnek,

S mint ki a világnak is ellenállna,

Bizonygatva, nincs reménynek halála.

Mint barrikád ifja dacoló gőggel

És szent hittel szállt szembe az idővel,

Nem bánta, miként lesz sorsa mostoha,

Akkor övé volt a lázadás joga.

Hogy mi végre e tagadott alázat,

Tán negyven évet várt a magyarázat,

Mintha mása lennék az öreg fának,

S virágai most bennem fakadnának!

(Íratta vélem a visszanyert hit és remény.)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Nem működik, sajnos..

Tetszik a vers?

Túrós tészta

Ez az est sem más és újat sem adna,

Az ember bizony a szokása rabja,

Tálcára halmozok sok finomságot,

Gőzölgő kakaót, foszlós kalácsot,

Szalámik, sajtok, ma minden kell nekem,

Sietek mert vár a kedvenc fotelem.

Együtt majszolok híradót, vacsorát,

Két harapás közt várom a hírcsodát.

Riport közepébe csöppenek éppen,

Dőlt falú viskó látszódik a képen,

Fénytelen mélyén mint az apró szentek,

Ágy szélén kucorog csapatnyi gyermek.

Csillogó szemmel néznek kamerába,

Izgalmat ad a vendég masinája.

Egyikük bátrabb a többi még félszeg,

Vallja rögvest, a nénit látja szépnek,

Maszatos arcán ártatlanság bája,

Szennyesen lóg rajta elnyűtt ruhája.

Büszkén mutatja létük szutyok hegyen,

Miként alszanak egy szobában heten,

Hogy lavór a család fürdőszobája,

Ott zajlik este a vízi csatája,

De kár, hogy hamar kiürül a lámpa,

Csak beszél, beszél, be nem áll a szája,

Mintha mesevár volna e menedék,

S közben fazékban rotyog a főzelék.

Kis csend, a riporter alkalmat ragad,

Egyszerű kérdés mely hirtelen fakad:

"Közeleg karácsony, te mire vágynál,

Mi lenne legszebb ajándék a háznál?"

Széles mosollyal nyílt a szeme tágra,

"Túrós tészta!" - szólt az emberpalánta.

Túrós tészta?!

Csak bambán nézek mint kit arcul csaptak,

Elhagytam örömét kéjes falatnak,

Mi előbb kalács volt most kővé dermedt,

S már a kakaó is marja a nyelvet.

Hiába rágom a finom étkeket,

Nem hagyja nyelni a lelkiismeret.

Túrós tészta! Mintha életre kelne,

Helyet követel a zsibongó fejben,

S felsejlik a való világossága,

E szóban feszül a kor igazsága.

A nyomra lelt képzelet tovább repít,

Buzgó emberségünk struccot szégyenít,

Egyiknek tonna, a másiknak marék,

Hidat hiszünk de tátong a szakadék.

Míg sokan habzsolják a lét kényeit,

Van kis emberke ki némán éhezik,

Néki ott van a minden, oda vár csodát,

S oda álmodja az álomvacsorát!

Nem lehet méltó az ember világa,

Hol egy kicsiny gyermek legnagyobb vágya,

Hogy ünnepre kelve legszentebb napon,

Túrós tészta gőzöljön az asztalon.

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

Sajnos a link itt nem működik.

Tetszik a vers?

Hűség

Buszmegálló koszos porában láttam,

Ott feküdt a roskadt, csapzott szőrű eb,

Feküdt erőtlen mozdulatlanságban,

Mint kiről a világ megfeledkezett.

Mondják harmadszor virradt rá a hajnal,

Azóta ott volt, s gazdájára várt,

Ki csatát vesztett e századi bajjal,

S fekete fóliát vont rá a halál.

Hiába kutatták párás szemei,

Buszlépcsőn nem dobbant két nehéz bakancs,

Már nem érinthették kérges kezei,

Nem paroláz vélük többé kutyamancs.

A délután úgy még el nem múlhatott,

E megállóban ne leste volna szavát,

Mindig érkezett, ha reggel búcsúzott,

És magával hozta a város szagát.

Csahos boldogság volt az, örömünnep,

Lehetett nyár heve, vagy zord hideg tél,

Kedves szitkai a semmibe tűntek:

"- Ejnye te Kópé, hát megint kiszöktél?"

***

Volt már ő kitagadott, kitaszított,

Száműzött a sors kegyelmére bízva,

Robogó autóból kihajított,

Feledve lesz-e szenvedése, kínja.

Mi válthat ki oly kegyetlen haragot?

Tán nyerte a papuccsal vívott csatát?

Védtelent eldobnak mint egy vacakot,

Elrabolva tőle házat és hazát.

Mikor csak hálni tért belé a lélek,

Ott lelt rá Márton, hol bodzák hajlottak,

Érces szavai édesen zenéltek:

"- Hát téged kópé honnan szalajtottak?"

Férfi, kinek gyász volt addig a társa,

Mely zúzós deresre festette fejét,

Hogy magány sötétjét kelő nap váltsa,

Reménnyel fogadta e bús remetét.

***

S csak várt. Nem engedte bánat, fájdalom,

Őrködött akár a pompeji strázsa,

Nem csalhatta étket nyújtó szánalom,

Nem űzhette kőhajítók gazsága.

Mondják, sokszor vontak rá az éjek

Párás lepelt, hűs, kristályos ég alatt,

Mire szeméből kihunytak a fények,

És hőn szerető szíve megszakadt.

(2000. november 19.)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A link sajnos itt nem működik..

Tetszik a vers?

Embernek maradni

Folyton haladtunk, s lám idáig értünk,

Magunkkal hozva, mit hagytak őseink,

S hogy ne nyomja nagyon vállunk és létünk,

Elhullattuk az úton értékeit.

Tisztesség s becsület, mint holmi kacat

Hajítottuk a feledés porába,

Hisz annak gyomra, zsebe üres marad,

Ki ily vacakot cipel tarsolyába.

Mi maradt, abból új világ született,

Új rend tanít nékünk új fogalmakat,

Új vallás, hol pénzisten gyűjt híveket,

S remél önként imát mormoló hadat.

Új világ ez és benne új a mérték,

Hol pénz mondja meg ki vagy és ki leszel,

A kapzsi görcsös telt marok az érték,

És számon nem kéri senki mit teszel.

Okosak lettünk és kitágul terünk,

Nagyobb lett birtokunk mi rabolható,

Pörölyként lecsapunk ha hasznot nyerünk,

Mert a büszke bölcs ember mindenható!

Szánalomból senki nem adja vérét,

A kinyújtott kézre ököl válaszol,

A segítő szándék megkéri bérét,

S a jótett ha van bizton meglakol.

Szeret! A szó az de már más a tartam,

Hamisság, ha diktálja önző érdek,

Lelkünk elnyeli feneketlen katlan,

Gyengének látszani hátrány és vétek.

Ó egek hát mily világ ez?

Hogy ne legyen erény a fásult közöny,

Győzni kell rosszat, bírni az igazat,

Hiszem hogy szégyen az, ha szégyen a könny,

Embernek maradni a nagy feladat!

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A link sajnos itt nem működik..

Tetszik a vers?

Egy reggelen

E korai órán illant az álom,

Hogy rám talált a való mégse bánom,

Mi szükség van az éji képzeletre,

Ha kutattalak de nem voltál benne.

Még tétován matat minden mozdulat,

Mint lassított felvétel a pillanat,

Még szenvtelen hagy a teendők hada,

Majd ébresztőt fúj a kávé illata.

Csörömpöl csészém, a csendet megtöröm,

S a forró italt didergőn szürcsölöm,

Fázósan nézek ki a fagyos tájra,

A deres kertre, a zúzmarás fákra.

Kandallón a lassan hevülő cserép,

Idézi fel nékem tested melegét,

S milyen mikor együtt lélegzem veled

Milyen jó mikor melletted ébredek.

Vágyaimra talált e szép alkalom,

És tudat formáltan ébren álmodom,

Mintha újra belengenéd a szobát,

S képzeletemben a film pereg tovább.

(2009. január 14.)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A link sajnos itt nem működik..

Tetszik a vers?