Hájas Csilla írásai

   A vizsgaidőszak hivatalosan véget ért. Kicsit még élvezem ezt az euforikus állapotot. Utána kedden újra bemegyek vizsgázni. Még egy utolsót. De tényleg utolsót. E nagy szabadság örömére ma kiköltöztem a koliból, málhás ló módjára, hogy még szépen fogalmazzak. Nagyon szépen. Az ukrán vonatok állapotát már részleteztem egy korábbi bejegyzésemben, tehát ettől most eltekintek, de a helyzet változatlan.

    A húgom úgy köszöntött, még a kapuban, hogy egyetlen röpke mozdulattal, lendületből ráugrott nyolc lábujjamra, valamint belekapaszkodott a szatyorba, amit a kezemben hoztam már az állomástól, és a füle már totál bevágott a bőrömbe. Ettől a kapaszkodástól a fül leszakadt természetesen, a tasak nagyot puffant a földön, az ujjaim pedig diszkréten belepotyogtak a nyitott szájába. Vérprofi.

    Még nem pakoltam ki, de a macska már belebújt a bőröndömbe. Csak az egyik tappancsa látszott. Én meg ahelyett, hogy ráhúztam volna cipzárt, csak megsimogattam a puha kis talpát. Szeret engem ez a macska, pedig én minden erőmmel gátolom, és védekezek ellene meg nem szeretem. De legyűr. Pedig csak egy állat. Odabújik az ölembe, és addig dörgölőzik, amíg meg nem simogatom. Azt hittem erős akaratom van, mekkorát tévedtem! Még egy macskánál sem tudom keresztülvinni, amit akarok. Hát milyen jövőm van így?

    A húgommal lementünk a kertbe megnézni, van-e még szamóca, illetve a barack jó-e már. Se barack se szamóca. De azért a biztonság kedvéért megettünk egyet zölden. A szomszéd kertjéből trágyaszagot hozott a szél. Mondom a húgomnak, de szarszag van, aszongya: az mi? Kicsit meghökkentem a gyermek lelki tisztasága láttán, de aztán eszembe jutott, hogy most pár napig, - mielőtt elindulnánk Názárovits-csal a nagyvilágba - még itthon leszek, tanítok én neki egy-két új dolgot. Miközben ezeken méláztam,  egyszer csak elkezdett szaladni ész nélkül, közben hátrakiáltott, hogy aki másodikként ér a kert végére, az a záptojás!!! Na, mondom, mégsem olyan ártatlan ez a gyerek. Egy kis vihogás után megérdeklődtem, hogy az meg mi? Apáék rögtön rám kenték, hogy a gyerek tőlem tanulta ezt a hülyeséget, de szerencsére a ded emlékezett még, hogy NEM tőlem, hanem az iskolában tanulta. Nagyon helyes.

  Mennem kell, záptojást játszani, de most nem hagyom nyerni...

Karácsony nálunk

2011. május 27., péntek, 14:21

A karácsonyban a legjobb dolog az ajándékozás. Na nem az előtte lévő, két hétig tartó idegbaj, amíg az ember megtalálja a tökéletest, a felülmúlhatatlant, a lekörözhetetlent. Hanem amikor odaadja. Én már jó előre becsomagoltam mindent, még 22-én. Egy egész délutánt szenteltem annak, hogy minden masni, szalag a helyén legyen, és még mutasson is valahogy. De amint az később kiderült, teljesen hiába. Elegendő lett volna kétszer áttekerni újságpapírral, átkötni madzaggal, és kész.

A dinka öcsém, szokásához híven, az utolsó utáni pillanatban kezdett el vakarózni. Hibbant egy alak, az már egyszer biztos. Gyakran elmerengek, hogy miért pont az én öcsém. Amikor a fa alá kellett volna tenni a csomagokat, ő még akkor válogatta, hogy melyik kié. Na, miután végzett, kezdődhet az ajándékozás. Az én taktikám az, hogy összegyűjtöm egy kupacba, ami az enyém – biztos, ami biztos alapon – és azután várom, hogy  a többiek kibontsák a tőlem kapott ajándékokat. Ezt a részt szeretem a legjobban. Akinél nem ilyen a karácsony, az nem érti, hogy miért jelent ez olyan sokat, de akinél ilyen, az pontosan tudja miről beszélek.

Apa mosolyogva bontja fel az ajándékait és szoktam látni az arcán, hogyha örül. Az öcsém, az mint egy vadállat, én még nőt sem láttam így ajándékot felbontani, akik ugye, nem a türelmükről híresek, na de fiút aztán végképp. Tíz másodperc alatt leszaggatja az összes csomagolópapírt. Azt a csomagolópapírt, amit én két óra hosszáig hajtogattam. Aztán egy fél szempillantásnyi ideig csámcsogás hallatszik. Utána meg az, hogy nincs több? Ez elég idegrendszer-borzolóan hangzik, tudom, de idén még ezen a repertoáron is túltett. Nagyjából a lényeg ugyanaz maradt, csak az időtényezők változtak valamicskét. Csökkentek. Hát meghűlt a vér az ereimben, az biztos. Kénytelen voltam megkapaszkodni, hogy legalább a látszatát fenn tudjam tartani annak, hogy stabilan állok a lábaimon. Legalább a látszatát. A családom többi tagja is meg volt rökönyödve egy kicsit, de hogy ez ne szúrjon szemet az öcsémnek, a többi csomagot ők is úgy tépték szét. Állat módra. Még hörögtek is hozzá. Pillanatnyi elmezavarnak tudom be eme cselekedetüket. A másik fennálló lehetséges magyarázat nincs egészen ínyemre. Na, de jövőre teljesen új módszert választok. Körbeszigetelőszalagozom az egész csomagot, berakom az egészet egy vasdobozkába, rázárom a tetejét, a kulcsot meg eldobom. Hú, de fogom élvezni!

Karácsonyfa díszítés, a szó hétköznapi értelemben vett értelmezése, mint olyan, nálunk nem létezik. Egyszerre több dologra is figyelni kell. Máskor is, de olyankor még inkább. Először is arra, hogy ne rúgjuk fel a fát az első pillanatban, mikor nekilátunk. Utána elég bajossá válik a díszítés, nagyban nehezíti a dolgot az a tényező, hogy a fáról egyik oldalt letöredeztek az ágak. Ez pár éve volt nagy divat nálunk, azóta már kinőttük. Már nem veszünk három karácsonyfát még tartalékba. Csak egyet. Mert azért, bármikor beüthet a ménkű.

Ha az első lépés megvan, és nem borítottunk fel semmit, akkor szokott a vita kezdődni, hogy ki kösse össze a szaloncukrokat. Vannak jelentkezők bőségesen. Ebben a versenyben, én már huzamosabb ideje jelentős hátránnyal indulok, mert apáék szerint nem minden szaloncukor jut el a rendeltetési helyére, amikor én csomagolom őket. Kikérem magamnak. Amikor hagymaízű szaloncukrunk volt, egyet sem ettem belőle. Az őzikeémelygésest is meghagytam. Apáék szerint nem ér gusztustalan nevekkel felruházni a gesztenyeízű és rumos szaloncukrokat, hogy másnak ne kelljen. Nem értek egyet. Mindenki azzal küzd, amivel tud.

Aztán, mikor végeztünk, jönnek a díszek. Itt arra kell ügyelni főként, hogy oda ne tapossuk a húgomat valamerre, mert előszeretettel bújik be az aranyeső kupacok alá, és azt hiszi, hogy nem látjuk, hogy a sok végtagja közül egy vagy esetleg kettő, mindenképpen kilóg. Amikor hangosan kiabálunk utána, és fennhangon érdeklődünk egymástól, hogy nem tudod, hol van? te sem láttad? - akkor elégedetten kuncog az aranyesők alatt. Szerintem, ezt a részt élvezi a legjobban.

A díszek után már csak egy feladat marad, fel kell rakni az aranyesőket. Itt főleg arra kell ügyelni, hogy mire kell ügyelni, és ha ezekre a dolgokra még emlékszünk, akkor még arra is ügyeljünk, hogy ne szaggassuk el a gyenge minőségű aranyesőket, mert nem nyújt túl szívderítő látványt a kilencvenöt helyen szigetelőszalaggal megtámogatott aranyeső. Megjegyzem, az sem használ az állapotának, ha a gyereket ezzel tanítjuk galambot fogni.

Nálunk a karácsonyeste mindig templombamenéssel kezdődik. Ez az igazán egyszerűnek tűnő családi program, elég nagy erőkifejtést és bonyolult előkészületeket igényel. Mindig elkésünk. Ennyit elöljáróban. Most rövid mondatok következnek. Kevés az idő. Kapkodunk. Ettől nem lesz több. Öltözés. Harisnya kifelejt. Öltözés elölről kezd. Ötéves alany nemtetszését fejezi ki. Sír. Igeként. Főnév helyett. Kakaóval fehéring leisz. Csere. Öltözés befejez. Fésülés. Indulás.

Röviden hangzik, de egy öttagú családnál elég hosszadalmas a kivitelezése. Baktatunk a zuhogó esőben, mert félúton eleredt. Persze az esernyő otthonmaradt, mert úgysem fog esni. Az ilyen alkalmakkor mindig esik, Murphy ide vagy oda. Az öcsém bíztatja a húgomat, hogy csak oda lépjen, ahol csillog. Apa felsóhajt, hogy így nem lehet gyereket nevelni. Teljesen igazat adok neki, és röhögök, mert ezek a gondok nem az én vállamat nyomják. Meghitt, családi idill. Ha nekem gyerekem lesz, majd én is fogom bolondítani mindenfélével, a fogtündérrel, a Mikulással, a húsvéti nyuszival, meg a többi mindennel sorban, ami még jön! 

Karácsonyeste nem veszekedünk a számítógépen, és nem kiabálunk egymásra olyan dolgokat az öcsémmel, amik miatt már mindkettőnknek garantáltan bérelt helye van a pokolban. Hagyom, hogy kisajátítsa. Ez a következőképpen néz ki. Ül a számítógép előtt, nyomogatja a billentyűket, válogat a CD-i között, és közben fülsértően énekel. Én meg válogatok a megfelelő vezényszavak között, hogy melyikkel állíthatnám le. Felváltva használom a hallgassel, fogdbe, fogdmárbe, pofabe és a mikorhallgatszmárel kulcsszavakat vajmi kevés sikerrel. És ami a legjobb, a végén leveszi a fülhallgatót és megkérdezi, hogy - kihallatszott? Á, dehogy. A szomszédban lakó hatvan éve süket Pista bácsi átjött megérdeklődni, hogy ez milyen banda, mert neki nincs meg ez a lemez. Hát, ha az istenek is úgy akarják, akkor nem is lesz meg. Hiába, vannak olyan emberek, akik ellen nincs gyógyszer, a dög sem viszi őket. Ha meg már a fokhagymafüzér sem használ, akkor kérem szépen, eljött az ideje annak, hogy elgondolkodjunk valamilyen radikálisabb megoldáson.

A karácsony többi napjára is jut bőven az érdekesebbnél érdekesebb programokból. Az egyik legmeghatározóbb program a fényképezkedés. Az öt családtag beáll hatvanféle kombinációba, ja és a húgom még háromezerbe. Minden egyes állatkájával külön-külön. Ha már végképp elfogytak, akkor helyenként velem is, és még a csoportos képeket nem is említettem. Ugyanazok a fényképek évről évre. Arra jók, hogy nyomon követhetőek legyenek a változások. Ki mennyit nőtt előző év óta, mikor vágatta le a haját, mióta szemüveges, miért van bepólyálva a keze. Mert a szomszéd dobermann nem evett egy hete - és embert eszik mostanában. Egyébként a kutya fajtája rotweiler, csak nem voltam biztos benne, hogy kell helyesen írni. Mindenesetre jókora harapó eszközökkel rendelkezik. Alvilági körökben csonkolónak hívják az ilyesmit. Nem teljesen alaptalanul. Na, mindegy. Azóta azt a dögöt rejtélyes baleset érte, béke poraira. Azt a rágalmat, hogy nekem bármi közöm lenne az elhalálozásához, teljesen a képzelet szülte. Magától is tud szép nagyot ugrani az a kutya, tehetek én róla, hogy pont a gödör mellett támadt ugrálhatnékja? Mindenki ott ugrál, ahol jólesik. A kutya mondjuk, elég jót esett. Hehe.

Engem otthon nem sokat engednek főzőcskézni, mert apáék szerint nem teljesen egyformák a sárgarépadarabok, amikor én vágom össze őket. Azt is szokták mondani, hogy nem lovak vagyunk. És hogy kisebbre kell a krumplit is összevágni. Sokkal, sokkal kisebbre. Azt hiszik, az ember hülye. De azért amit ők csinálnak, az kicsit túlzás. Olyan picire összevágják a hagymát, hogy alig látszik a vágódeszkán. A múltkor csakazértis úgy főztem meg a levest, Csilla-módra. Kicsit nagyobbak voltak benne a zöldségek, na igen, de az ember legalább érezte, hogy eszik valamit. A húgomnak egy krumplitól úgy kidudorodott az arca, hogy elkezdtem nevetni, csak az volt a gond, hogy közben a leves is a számban volt. Tudjátok, milyen rohadt nehéz a falról levakarni a zsírfoltokat? Dehogy, fogalmatok sincs. Nekem van. Egész este azt gyakoroltam. Hálás egy feladat.

Apáék szerint, az eset tanulsága az, hogy legközelebb kisebbekre kell felaprítani mindent. Pedig szerintem egyáltalán nem az. A tanulság az, hogy ha legközelebb a húgod egy krumplidarabbal küzd, és te meg a röhögéssel, először mindenképpen a levest küzdd le a szádból. Ez az első és legfőbb szabály. A második pedig hasonlatos ehhez: nevess szívből.

A húgom imád velem játszani, csak az a baj, hogy a világszemléletünk különbözik egy kicsit. Egészen más dolgokat tartunk érdekesnek és figyelemreméltónak. Határozott elképzelése van például arról, hogy milyen játékok érdekesek és milyenek nem. Szerinte például, nagyon vicces a házban fel-alá rohangálni rikoltozva, egyébként én ilyenkor ki szoktam ülni a kapu elé, hogy még az árnyéka is elkerüljön a gyanúnak, hogy gyerekveréssel foglalkozom szabadidőmben. De egyáltalán nem tartja viccesnek azt a játékot, amit úgy kell játszani, hogy az ember leül egy ülőalkalmatosságra, lihegve, vörös arccal, remegő térdekkel, ezzel is szimbolizálva azt az utolsó, kétségbeesett próbálkozást, hogy a szívverése legalább megközelítse a percenkénti normát. A húgom szerint ez a játék unalmas és hülyeség, és helyette inkább mehetnénk a kutyát köpdösni.

Kár, hogy amikor én gyerek voltam, nem állt rendelkezésemre egy idősebb nővér, akit az őrületbe kergethettem volna. Mennyivel másabb lenne most az életem.

Nevelem a húgomat

 2011. május 15., vasárnap, 18:57

A húgomnak annyian parancsolnak nevelés címszó alatt, hogy kénytelen voltam én is közéjük állni. Nehogy még a végén elzülljön.

Én csupa megbízható, jól bevált, radikális módszerrel dolgozom. Gyereket nevelni például úgy szoktam, hogy a vége mindig bőgés. Önhibámból kívül folyólag. Vagyishogy nekem semmi közöm hozzá. Ezt rajtam kívül senki nem gondolja így. Amikor a húgom bőgni kezd valamiért, igyekszem eltisztulni a közelből, lehetőleg még az aktuális karhatalom megjelenése előtt. Amennyiben ez nem kivitelezhető, mert a menekülés útja el lett zárva két, belém csimpaszkodó gyerekkar által, akkor csak úgy teszek, mint, aki meghalt. Ez esetenként némi komikumot idéz elő. Mert láttak már mosogató halottat? Vagy esetleg porszívózót? Nem? Egyszer okvetlenül meg kell nézniük, nagyszerűen alakítom mindkettőt.

Szóval, amikor a karhatalom előrohan, a szokásos „mit nyomorgatod azt a szerencsétlen gyereket már megint” kezdetű népdallal, akkor én reflexből válaszolok, hogy nem is láttam errefelé gyereket kódorogni már évek óta. Ami sajnos nem teljesen fedi a valóságot, mert a szóban forgó, évek óta nem látott kódorgó ott szipog mellettem, és pont most törli az orrát belém. Vér nem válik vízzé. Hiába.

Erre a karhatalom lemondóan sóhajt, megereszt még egy-két népi bölcsességet, többek között elhangzik a kedvencem is, „ez a gyerek minden rosszat tőled tanul”, ugyanez megtalálható még egy változatban is, „csak rosszat tanul tőled a gyerek”. Nem tudom, melyik árul el kevesebb negatívumot.

Pedig itt eléggé nyilvánvaló félreértések forognak fenn. Én nagyon jól tudom kezelni a gyereket, csak időnként elegem van az azon pillanatban kitalált játékokból, amikre rá vagyok kényszerítve, mert ha nem, akkor jön a „miért nem foglalkozol ezzel a gyerekkel” című lelkiismeret-ébresztgetés. Azért mindennek van határa. Nem hinném, hogy van az univerzumban olyan nép, amelyik ismerné a fenékforgó iskola nevű agyér-elmeszesedéstokozó időtöltést. A követendő recept a következőképpen hangzik: végy egy majdnem két méter magas idiótát, aki hajlandó a földre ülni törökülésben és forogni a fenekén, hibbant módra. Amíg ezeket az önbecsülés romboló cselekedeteket véghezviszi, te röhögj, ameddig bírod cérnával. Napi háromszor egy kiskanállal bevenni, és a tüdőgyulladást meg a korai elhalálozást valamint az aranyeret garantáltan távol tartja a háztól. Az épeszű embereket is, mellesleg.

A föntebb említett zsarolásokkal rá vagyok kényszerítve bizonyos méltóságomon alulinak tartott cselekedetekre, ámde nem csekély büszkeségemre kijelenthetem, hogy eme recept alanya még sohasem voltam én. Ami köszönhető a határozottságomnak, az erélyes fellépésemnek és nem utolsósorban a cséphadarónak, amivel közlekedem az utóbbi időkben. Ez megnyugtatja egy kissé zilált idegrendszeremet, és elegendő tekintélyt biztosít számomra céljaim eléréséhez. De időnként előfordul, hogy már nem nyújt megfelelő védelmet egy ilyen, kávédarálónak is beillő, nyolc napon túl gyógyuló sérülések okozására alkalmas eszköz és ilyenkor megfelelő mennyiségű határozottságot érzek magamban arra, hogy apró darabkákra szaggassak valami emberfélét. Akárkit.

Azért szokott értelmes megnyilvánulásokat is produkálni ez az időnként idegesítő, máskülönben aranyos kis emberszabású. A múltkor például stratégiai szemszögből felosztotta a házat különböző uralkodási területekre. Apa uralkodik a szobában, anya a konyhában, én a gyerekszobában, és mivel az öcsémnek és neki nem jutott uralkodási terület, ők lesznek az alattvalók. Ezzel a gondolatsorral mélységesen egyetértettem, csak szerettem volna kapni egy írásbeli nyilatkozatot mindezekről, lehetőleg, még mielőtt az öcsém hazaér. Mivel a húgom életéveinek száma mindösszesen öt, és az írástudománya kissé hiányos, ezért ettől a művelettől fájó szívvel, de eltekintettem.

Tudtam én, hogy mégiscsak ki kellett volna csikarni azt a bizonylatot. Az öcsém már nem volt annyira elragadtatva attól, hogy ő is alattvaló és pár keresetlen szóval kifejezte véleményét mindezekről. Mondandójának tömörsége - az öt nyarat megért fityfiritty számára - spanyol nyelven elhadart mézeskalácsreceptnek tűnt, később siettem őt megerősíteni mindezekben.

Az öcsémmel, ritkán veszekszünk, mert már civilizálódott annyira, hogy lehet vele értelmes emberi nyelven kommunikálni, és már megért más vezényszavakat is a „tedd le és a ne edd meg”-en kívül. Legutóbb már egész kulturáltan veszekedtünk, a tükörnek csak a fele hasadt be, a polcot és a szekrényajtót egész jól meg lehetett ragasztani.

De szoktunk mi együtt is működni, a jó cél érdekében. Egyszer például nekiálltunk és kimostuk a szennyest. Apa nem hitte el, hogy mi voltunk. Csak amikor bement a fürdőszobába és a cipője rögtön átázott, látta, hogy a centrifuga teteje letört, a csempe néhány darabja hiányzik a falról, és a villanykörtét rejtélyes okokból kifolyólag valaki körbetekerte WC-papírral, akkor hitte el. És hirtelen olyan barátságosan kezdett el mosolyogni, hogy ijedtemben hátraléptem.

A húgom kíváncsi természet. Korántsem annyira izgalmas ez a környezetének, mint amilyen jól hangzik. Főleg amikor megtalálja a karácsonyi ajándékokat a szekrényben, vagy amikor felborítja a párologtatómat és a benne lévő olaj, ömlik belőle nyolcvankét irányba. A sokadik „mi ez” kérdésre már csak azt válaszolom, hogy az vagy valami, vagy megy valahová, de mindenképpen hagyd békén. Mindezek után barátságosan érdeklődök afelől, hogy egészen biztosan nincs valaki más, akit lehetne idegesíteni rajtam kívül? Erre az ötévesek nyugalmával feleli, hogy „téged a legérdekesebb”. Most erre mit mondjak? A hiúságomon keresztül fogott meg a kis csibész, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

Időnként ugyan be kell vetnem némi testi fenyítésre utaló ígéretet, azért, hogy a tekintélyemet fenntartsam. Kilátásba helyezek egy-két könnyfakasztó orrcsavarást, fülszaggatást, és a szemgolyók hüvelykujjal való kitolását, erre a húgom azt feleli, hogy hagyjam békén az üregeit. És tovább ugrál a mellkasomon. Ennyit a gyerekkel szembeni józan viselkedésről.

Minekutána kijelentette, hogy a barátomat jobban szereti, mint engem, végképp letettem arról a szándékomról, hogy a jövőben bárkit is hazahozzak, az arra érdemesnek tartottak közül. Még a végén végleg kitúrnak a helyemről. Pedig az egy fontos pozíció: én vagyok a világ legviccesebb, legokosabb és legbefolyásosabb nővére. Egyvalaki számára mindenképpen. Akkor is, ha időnként csúnyán nézek, türelmetlen vagyok, különböző testi fenyegetéseket helyezek kilátásba, és bizonyos mézeskalácsrecepteket mormolok idegen nyelveken...

Ezt a novellát ajánlom bizonyos lassan gépelő ismerősömnek, aki gyerekterrorizálással gyanúsít állandóan és teljesen alaptalanul.

Egy hétköznapi ház

2011. május 14., szombat, 18:00

A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méretű. Ha egy hangyával többen lennénk, már szűk lenne.

Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak, - ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk, - a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös előszeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora.

Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcsőhöz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az előszoba, ilyen sorrendben. Az az előszoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon levegőt.

A következő állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem tőle. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban műveli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfögő vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el.

Apa itt tartja a festőállványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Időnként előfordul, hogy acetontól bűzölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus előtti időkből maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsófőzeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ülőhelyem a villamoson.

Aztán található még a konyhában hűtő is. Első pillantásra teljesen szokványos darabnak tűnik. Második pillantásra is. A belső felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három fő részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfelső polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbentő.

Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kettő. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti.

Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. Előítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek tűnik tőle. Ez sem megvetendő szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdeklődnek, - emeltebb tónusban – hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket.

Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos nővére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az űrkaftánomat magamról, az első kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta kőszívű ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörgő gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.

No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürdőszoba? A spájzról az embernek a nagyi befőttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürdő, ahol még befőttek sincsenek.

Szóval itt ketten lakunk, de a főnök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül. Habár az öcsém időnként megkérdőjelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon.

Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek előtt hangosan kérdezősködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már kőarccal csinálok hülyét mindenkiből, főképp magamból.

Egyik fő jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány baba végtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünneplőjének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem.

Régen az öcsémmel gyűlöltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli előtt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménkű. Túlzásba vittük, és a cipőt is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának feltűnik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyből a szép időknek.

Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszínűek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik belőle, ez itt a fejemben.

Jó volt gyereknek lenni. Időnként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezelőtti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki belőlem vagy a környezetemből. És kicsit úgy érzem, hogy sikerült megmentenem egy darabkát abból az időből, ami rég elmúlt, ami csak foltokban az enyém már, és amire egyre kevésbé emlékszem. De az ilyen pillanatok mutatják meg, hogy az emlékeim között hűségesen őrzöm azokat az élményeket, amelyek talán felnőttként veszítettek értékükből, de gyerekként nagyon sokat jelentettek…

Néhány lépésnyire a tökéletességtől

2011. május 10., kedd, 12:50

fotó: Apa, a húgom és én

Egy korábbi írásomban említettem, hogy lett egy macskánk. Ez a továbbiakban annyival bővíthető, hogy még él a macskánk. Azóta a húgom olyannyira a nyomdokaimba lépett nyúzás terén, hogy már nekem kell rászólni, hogy ne nyomorgassa annyit, elpusztul az magától is. Annyit rángatja - csupa szeretetből -, hogy grimaszokat vág, és szerintem nem örömében. Előttem ismeretlen okokból egy ideje Pipukának hívja a macskát, amit én idegen emberek előtt, azért egy kicsit restellek. Ezekkel a nevekkel, amúgy, nem szoktam sokat törődni, mert a húgom hetente újratelepíti az egész adatbázist.

Aztán időközben kiderült, hogy Pipuka a múlt héten Macsek Peti volt, azelőtt meg egyszerűen csak büdös dög, mert mintásra karmolta a húgom kezét. Ha messzebbről néztem és hunyorítottam mellé, tisztára olyan volt, mint egy optikai csalódás, összefolytak a vonalak.

Ezektől a - rendszeres menetrend szerint érkező - karmolásoktól eltekintve, a húgom egész jól kijön a macskával. Abajgatja reggeltől-estig, arra kelek, hogy Pipuka ne harapj, és azzal fekszek, hogy Pipuka ne rágd le a ruhát magadról. Időnként megszánom a macskát. A húgom énekel neki, de olyan rohadt erősen szorítja közben magához, hogy nem lehet kicsavarni a kezéből, még véletlenül se. Vagyis, lehetne, ha nagyon akarnám, de kinek kell egy háromlábú macska? Ja, és miközben énekel, forog körbe-körbe. Én meg, amikor látom a macska elkínzott ábrázatát, azt sem tudom, hogy ríjak, vagy nevessek. Sírjak, mert egy szikrányi emberség belém is szorult (na, nem több), vagy pedig nevessek, mert a nagy forgásban a húgom elszédült és fejjel beleborult a homokba. Nehéz a választás.

Apáék szerint úgy röhögök, mint egy ló. És ha már itt tartunk, akkor mit vihogok, mint egy eszelős, mi? Ugye, hogy nem tudom megmagyarázni? Húszéves létemre, már igazán összeszedhetném magam és tanulhatnék egy kis jó modort. Ennyi eszem van csak? Egy gyereken röhögni? Mi? Ennyi? Hát, nagyon szép.

Néha elgondolkodom, hogy vajon ugyanazt látjuk-e? Mert én azt látom, hogy a húgom feje tiszta homok, de azért közben erősen tenyerel a macskán, nehogy megszökjön. Az meg mint egy béka, fekszik megadóan, a négy lábát a négy égtáj felé nyújtva. Talán azért tűri a megpróbáltatásokat ilyen hangtalanul, mert a húgom a gerincén térdel, és a tüdején már rég lyukat szúrt egy borda. És ami a legviccesebb, hogy a húgom feláll, szintén némán - az Isten tartsa meg a jó szokását -, leporolja magát és megnyomkodja Pipukát, hogy nem fáj-e valamije. Mondanom sem kell, hogy Pipuka már csak erre vágyott, másra nem.

Azért van olyan, hogy a macskánál is elszakad a cérna, ilyenkor nem nézi hová harap, csak beleengedi a tűhegyes fogait a húgomba, azután meg nem bírja kihúzni, mert beleakad a pulcsijába. A húgom meg sikoltozik, hogy szedjük le róla Pipukát, mert egy: letörik a foga, és kettő: mert nagyon fáj. Megmagyaráztam Pipukának, hogy úgy próbálkozzon nálam hasonló akciókkal, hogy én visszaharapok, és megvárom míg a két fogsorom összecsattan. Azóta a húgom nagyon vigyáz, hogy mindig jelen legyen, amikor interakcióba lépek a macskával.

Aztán van olyan is - ritkán, de előfordul -, hogy Pipuka egy kis magányra vágyik, ilyenkor elkeseredetten veszi tudomásul, hogy egy olyan háztartásban, amelyiknek a húgom is tagja, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ha bebújik az ágy alá, a húgom rekedtre kiabálja magát rémületében, hogy „apa, gyere, szedd ki Pipukát, mert beszorult”, „apa gyere, de gyorsan gyere, mert megdöglik! Hallod, apa? GYERE!” Ez nekem ismét óriási kihívás, hogy csendben maradjak, de a szám széle az remeg, így is, meg úgy is. Ez csak szakavatott szemnek tűnne fel, de a szakavatott szem tulajdonosa el van foglalva azzal, hogy megakadályozza, hogy valaki tényleg beszoruljon az ágy alá. És mire rám téved a tekintete, addigra én már ismét ura vagyok a helyzetnek, és olyan ártatlan tekintettel nézek ki a fejemből, hogy épphogy csak nem bégetek mellé. Azért, aki már felnevelt két és fél gyereket (a fél a húgom), azt nehéz átverni, én meg amúgy is elég béna vagyok, úgyhogy amikor apa rámnéz az egyik speciális tekintetével, akkor gyorsan kivonulok röhögni a kertbe. Ott még szabad nekem is. És amikor jön a húgom, hogy min nevetek, akkor nem akarja elhinni, hogy a sárgarépa mondott egy jó viccet.

Régen, amikor még kicsi volt, megtanítottam egy játékra (ez is az én intelligencia-szintemet hivatott alátámasztani, igen), aminek az a lényege, hogy az egyik faltól a másik falig fut, fut, fut, rácsap, és fut, fut, fut vissza. Két évesen - egy boci szintjén -, ez nagyon tetszett neki, csak néha volt egy kis módosítás is benne, amikor nem érkezett lefékezni. Fut, fut, fut, csap, fut fut, fut, kopp. Ilyenkor nagyon gyorsan kellett vigasztalni, mert ha neadjisten, kitudódott, hogy mit játszottunk, volt nekem nemulass. De hát, még két évesen nem tudott annyira beszélni, úgyhogy mindig azt mondtam, hogy elesett, azért sír. Hitték is meg nem is.

Időnként úgy érzem, a húgom emlékszik ezekre, mert a macska feltűnően gyakran harap, és nekem az a sanda gyanúm, hogy valami illegálisat játszhatott vele a gyerek. Mondom is, hogy amennyi megpróbáltatáson keresztülmegy ez az állat, bármelyik percben várható a hirtelen elhalálozása. Sok beszédnek sok az alja, mióta a macska nálunk van, a használati tárgyaink megcsappantak, mert a macska mindenhová felmászik, lesodorja őket, eltörnek. Majd összeestem ijedtemben, mikor tegnap este, egy sárga szempár meredt rám a könyvespolc legtetejéről.

A székek lábai már jobban hasonlítanak gyufaszálakra, mint széklábakra, mert a macska azon élezi a karmait, gyakorol a húgomra. A múltkor megosztottam ezt a nézetemet a gyerekkel is, hogy kezdje szokni a gondolatot, de olyan baljóslatú arcot vágott, hogy nem mertem folytatni a gondolatsort. Teljesen kivehetően tükröződött a pofalemezén egy súlyosabb testi sértés ígérete. Kénytelen voltam felkeresni újból a sárgarépákat egy kis eszmecsere végett. Csak az a baj, hogy a húgom elég gyorsan fut, én meg már útközben elkezdtem az eszmét cserélni, így rájött, hogy röhögök, de kivágtam magam, hogy a sárgarépák jobban nőnek, ha valaki nevet mellettük. Később apa odajött hozzám érdeklődni, hogy vajon nem tudom, hogy miért vihog a gyerek egy cserép homok fölé hajolva? Érdekes, de nem tudtam.

Jó dolog az ilyen állat, ha az ember meg akar szabadulni a szőnyegtől. Azon lett rosszul a macska a múltkor, én meg mondtam, hogy ajtót-ablakot kinyitni, szőnyeget felszedni, mostantól élvezzük a hűs padló nyújtotta lehetőségeket. Apáék szerint nem nagy ügy, ki kell szedni a foltot a szőnyegből, és kész. Hát, mondom, jól van, szedjük ki - vágtatok az ollóval -, de hogy fogjuk a vendégek előtt a lyukat megmagyarázni? A tudatomig már nem jut el, hogy az egy drága szőnyeg, kár tönkretenni. Én csak azt látom, hogy a macska nyomott rá egy adagot, és így már nem olyan vonzó. Szóval a fentieket egybevetve, megalapozottnak vélem a macskákkal szembeni - hogy is fogalmazzak? - mérsékelt szeretetemet.

Zárómondatként hozzáfűznék még annyit, hogy a fentebb leírtakból mindössze annyi igaz, hogy van egy macskánk, aki karmol, és időnként megharapja a húgomat, a többit a képzelet szülte.