Seres László versei:
A versek feltöltése nem időrendi sorrendben történnek, a különböző
szerkesztő programok összeférhetetlensége miatt..
****
Egymásba dőltek a fellegek
Egymásba dőltek a fellegek,
valahol kivert kutya csaholt,
a hajnal is beleremegett,
karjaiban megfonnyadt a hold.
Szél zizzent, a fény bekönyökölt,
vér pezsdült hulló tűz aranyán.
Félig ébren párnáim fölött
őrzöm az éjt, aludj még anyám.
Leslek óvón, mikor megmozdulsz,
hallgatom lélegzetvételed,
ahogy hegycsúcsokról völgybe hullsz,
meglopom álmod, hogy veled legyek.
Messze jársz, visz hazáig a vágy,
három nap a világ, míg itt vagy,
neked idegen föld, ingovány,
-tudom- ölelő kar otthon ringat.
Hajnalra vársz csak nap-nap után,
míg velem vagy s gyermek leszek én
kamaszos hittel, félszegen, sután.
Az ifjúságom, ha jössz, visszatér .
A verset szerzői (Copyright) jogok védik. A továbbpublikálás, megosztás a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás: http://www.artpresszo.hu
2012.06.18.
Földbe gyökerezve
2012. június 16.
Hordtam neki ölben a fényt
mikor sötétség borult rá
s földbe gyökerezett vadvirág-illata
amit a vágy kisimult égre festett
gyógyír volt ez neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
ablakáig kúszó vad borostyán
hajnal-szaggatta leheletnyi csend
éltető remény
fájó kiábrándultság
Emléke
ma is űrt hagy bennem
betölt s elbűvöl ahogy fénye egyre jobban éget
magamat vádolom mindenért
ha fenn a mennyben járok
s kérdőre von Isten
megvakulok érte
S addig
addig hagyom hogy földbe gyökerezzen
mindegy ő éltet vagy én éltetem
tudom
mikor rám törnek a kisírt-szemű álmok
anyám sír bennem
s én könnyezem
Mementó
Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelíd csendben
harmatos dal fakad
megfáradt levelek közt
elalélt
a szél
titkon dédelgetett
vágyairól beszél
füstezüst hajára koronát von a Nap
játszanak szemében
villódzó
sugarak
Szívembe így került
fájón vérbe marva
mint cizellált betűk az ősi aranyba
így bukkan ma is fel
így marad meg nekem
mint fénylő égi jel mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa
amit a sors adott
bővizű forrás ma
felüdít
szomjat olt
Őrzöm féltett kincsként
míg a szívem dobban
szomorú
szép szemét
fenn a csillagokban
keres-édes szavát
viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon
Ő csak ül a kertben
égi hársak alatt
ajkán szelíd csendben mindig
hallom a dalt
mint örökké vált hang a szakadt
lemezen
mélyen sebet szántnak
testemen
lelkemen
s látom hogy integet
mint régen ugyanúgy
még a mennybolt felett millió
csillag gyúl
újra vele vagyok
már fogja a kezem
elment Ő
itt hagyott
miért
nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
megfürösztöm testét
az égi párnákon
s a fénylő messzeség
mély álomba repít
Összerakom mindég
széthullt
emlékeit
Kőbe zárt kesergő
(Halottak Napjára)
Kőpalástodon galambok ülnek,
mohazöld fátylat ereszt rá a köd.
Ma is hallom, hogy sír, hogy reszket
a kifeszített csont-fehér idő,
a félbemaradt csillagmozdulat,
kezed tört íve, ahogy aláhullt
fáradtan az örök csendre,
mikor magához hívott az Isten,
hogy arcába nézz a Napnak,
mielőtt halhatatlan leszel,
s ízekre szed a föld méhe.
Mert belőle vétettél,
-tudom már-
imára kulcsolt könnyek közt
rendezgetem márvány ruhád,
az összefércelt virág-pillanat
tétova gyengeségét,
hogy erősnek láss Anyám,
s porrá lészen minden,
ahogy az ige szól
midőn befejeztetett.
Látod, jéggé dermedtek a rózsák,
a csillagok megolvadtak.
Lázas vacogást szül a lélek,
mikor égő fáklya a test,
önemésztő árnyalak csak.
Késő a jaj, a megbocsájtó ima,
gyertyalobbanás.
Hiába gyújt megbánó fényt a szem,
idegpályákat rángat, tévelyeg,
keresi bűntelen önmagát.
Nincs kezdete, nincs vége,
csak a szétzuhant pillanatot
hurcolja, őrzi itt kitartón
a széllel perlekedő morzsalét.
Parányi tűz, kristályvarázslat,
álomkép, gyászláng a csend.
Felsajdul bennem bárhová lépek
s megvakít a múlt, ha visszanézek.
Sejtelem, rejtély minden szó,
ami számvetésre késztet,
a sírhant, a tört koszorúk,
egy kézvonásnyi jel kőüzenete,
a pergő aranymázban,
megmásíthatatlan
és örök.
Mondd, mit ér a könny, a sírás,
holt virágok bánatüzenete mit ér?
Kérdésre sóhaj a válasz,
mozdulatra mozdulatlanság,
csendre jajkiáltás.
Életre halál.
Nem segít azon, aki nincs már,
rajtuk nem fog se áldás, se átok,
megbocsájtanak, hogy megbocsáss
némán mellükre szakadt földdel.
Ha fejet hajtasz s letérdepelsz
sebeidet sebeikkel gyógyítják,
mint összetört orgona
holttá vált hangját az éter
mennyekig szállva, szétszóródva
a lélek húrjain a trónusig fel...
A perselybe dobott fillérekért
nem jár több feloldozás,
hisz garasnyi tér csak az oltár
s minden kimért szerep.
Díszlet, áhítat,
mit a sors ad egy életért cserébe
kesergő hitben,
hisz gyarló az ember,
akár bűnös, akár bűntelen,
csak tévelyeg, útját veszti sorra.
Imát rebeg önmagáért, mert esendő.
Magát vádolja és magát menti fel,
mintha önön sírja előtt állna.
Túllép Istenén, s csak hiszi,
hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,
hadakozik élettel, halállal
s mindkettőtől fél
homokszemként lebeg nyitott tenyerén,
várja zuhanását.
Ítéletet mond mások felett,
lesi a bedőlt sírokat,
csupasz kereszteket,
s megjegyzi, hogy ki járt itt.
Mióta elmentél, nem eresztelek.
Elvittelek magammal téged,
csillagzatom tartópillérét,
kiömlött zúgását a harangoknak
emlékeim kegyhelyére,
hogy tovább éljek
és élővé faragjam szobrodat,
megtanítsalak újra járni,
ahogy te tetted ezt Anyám,
mintha halál sose lett volna,
csak a végtelen élet, amiről meséltél
s én elhittem minden szavad,
ahogy ma is, mert nem hinni vétek.
Mit számít, hogy megöregedtem,
hogy egyidős vagyok veled,
s elloptam arcod ráncait,
szemedből az ég tiszta kékjét,
hogy mosolyoddal mosolyogjak,
könnyeiddel sírjak,
s hangoddal kiáltsak. Ne még!
Hordom kettőnk sorsát, míg élek.
A tiédet már s még az enyémet,
mégis tőled kérek tanácsot
bolyongva erények és vétkek közt,
míg az éj sötétje hull s betemet,
hogy összezúzza üdvösségem.
Nézz le rám,
már hagynám, hogy korholj,
hogy minden percem számon kérd.
Eltűrném azt is, hogy megalázz,
hogy általad sújtson le rám az ég.
Lassan erősödik a hitem,
ahogy gyérül bennem a kétség,
mit kivárni nem volt erőd,
kiérlelte azt a hűvös messzeség,
belém marta a zord idő,
hogy tudjam, addig élhetek,
míg bennem létezel és befogadsz.
A rám ruházott juss jogán
viszem tovább békéd s haragod,
hogy halálos kínnal is tudjak élni
s mi eddig éltetve táplált,
-ösztön, kényszer, felismerés-
keserű nyugtot teremtsen
békémmel s haragommal
végig a feloldozásig.
Megyek veled.
Indul a Föld,
S hová szem nem ér fel,
megvakít az ég.
Hosszú az út, ne aludj még Anyám,
hisz eleven sírod vagyok,
magamban élőn beástalak.
Ma neked adom ezt a napot.
Így várja el illem és külcsín,
talmi tűz, pásztázó csalfa fény.
Megmutatom porszem önmagam,
s téged az én Istenemnek,
ahogy lelkemmé válva
látatlak ma is,
mikor felbukkansz bennem.
Lázadok csak, emésztem a lángot,
mely lobog s összeköt
a síron túl, s innen.
Ami volt, s ami lehet még.
Az élet.
Itt vagyok, s itt vagy te is,
elhoztalak téged, ideértem
egy szál virággal
ahogy minden évben,
hogy élőből itt kiterítve
újra lássalak.
Seres László
Minden a régi
2010. szeptember 11.
Ha a szemem lehunyom,
minden a régi,
amit bezár
s foglyaként őriz:
az emlékezet.
Köröttem hamvába dőlhet
a világ,
nekem így marad meg mind.
Dühöngj csak lakópark,
pláza-orkán, aqua-sikló,
toronyház, kristályég,
roncsderbin kicsorbult táj.
Ígérhetsz szebb jövőt,
nem érdekelsz.
A megcsapolt múlt
értéktelen felszín.
Ha lehunyom a szemem,
nekem ott a liget, a tó,
a pad, ahol vártál, ahol öleltelek.
Vakká válva ma is
vonzza a lelkem
az utca, a tér, a ház
s benne te, meg anyám
életre szépült vágyban
reménytelenül,
mert ki kell nyitni szemem,
akkor is, ha fáj, s félek,
hogy ott állok újra
majd magamban
egyes egyedül.
Nem kérdezek semmit
2011-01-10 19:49
Nem kérdezek semmit, mit is mondhatnál,
hisz gyolcsból szőtt szólepled az álca.
Ellobbant tarlótűz hamva a nyár,
avarba hullt álmaink románca.
És a kérdéseket se magyarázom.
Önző vagyok, hogy boldogabbnak láss
magadnál, akkor is, ha megalázol
s elemészti szívem a hallgatás.
Mit elvettél, már nem adhatod vissza.
Mélybe zuhantam, mint a kőszikla.
Még beléd kapaszkodom, mindhiába.
Nem kérdezek semmit, hogy visszakérdezz,
elsiratlak mielőtt...visszatérhetsz
újra társnak. A társtalanságba.
Apámról
2011-01-07 13:07
Apámról nem tudtam,
mikor szeret.
Engem.
Féltestvérét a fiának,
vér szerinti kölykét,
mert az voltam én.
Bátyám és húgom közt.
A középső gyerek.
Pedig szeretett,
visszafojtva érzelmeit,
hogy ne is lássam,
ahogy sorba vesz minket
és az időt, mely rangot adott.
Bátyámtól indult a húgom felé,
vagy tőle a bátyámig,
hogy megossza velünk magát.
Én mindig köztük voltam,
mint az átlag.
A se nem kicsi, se nem nagy,
az ebből még nem, abból már igen,
adok, kapok
tépelődő kis suhanc,
mint folyó partjai közt a híd.
Átcsapott rajtam a szeretet
iszapmély melege,
rám emelte borús felhőszemét
derengő napjáról
s átszökött a fény hatlámpás szembe.
Jött viharléptekkel,
mikor leállt a munka
s hozzánk sodorta a déli harangszó.
Anyám mindig ebéddel várta
kipirultan, hogy mit alkotott
reszkető varázsa a létnek
szinte a semmiből.
Apám szerint csak egy tál étel volt,
összeütött.
Ideje se volt, hogy tudja, mi az
és élvezze ízét a csodának,
mintha a mennyben járna.
Nem válogatott soha,
csendben félretolta, ha nem kellett,
vagy köztünk osztotta szét.
Mi hittük, nem ízlik neki
és sajnáltuk anyánkat.
Ma már tudom,
az éhség is szeretet,
ha mást éltet
és bűn ott a jóllakottság.
Így élt ő köztünk.
Megbúbolta fejem egy koccanásnyit,
kicsit elmosolyodott
s már ment is.
Tányérom gőzén át
formáltam tovább tűnő alakját,
amíg láttam.
Anyám érezte szeretetét
és hiányát sokszor.
Ki tudja, honnan merített
hitet, erőt magába,
s adta át nekünk azt,
mikor neki is szűken jutott.
Látta rajtam, mi bánt,
ahányszor elment az apám
s magamra hagyott.
Kötényéhez szorította arcom,
hogy ne lássa könnyeim,
mintha ő hordaná bűneit a világnak,
úgy súgta fülembe,
látod fiam, szeret apád
s csontig hasított belém ölelése,
ahogy vigasztalt,
magát meg okolta.
S ami hiányzott nekem
gyerekként apámból...
ő csendben mindig
bepótolta.
Ősz felé
2010. október 4.
Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors is,
mintha itt hagynám.
Nem rég jött,
már megy.
Ígért
s elhagy, mint a többi.
Keresztre feszültem velük.
Nekem olyan
minden tavasz, nyár,
mintha ősz lenne
s én lennék a végzetük.
S mégis
kínlódva
vinnem kell tovább.
Magamat, meg őket.
Fel a vesztőhelyre.
Ágyunk a hold
2010.07.07.
Bíbor a mennybolt
már elalélt
árnyat akaszt rá
földig a fény
köd üli keblét
vak paripán
este van érett
csend a világ
harmatezüst tőr
döfte le őt
térden az éj most
fordul a Föld
Jöjj ide Drágám
bújj Gyönyörűm
üstökös űrláng
szomjas ölünk
ringat a felhő
csókol a szél
hogy ne legyen Ő
csak Te meg Én
Csillag a párnánk
ágyunk a Hold
Hajnalig...aztán
lesz...valahogy
A verset szerzői (Copyright) jogok védik. A továbbpublikálás, megosztás a szerző előzetes engedélyéhez kötött. Forrás: http://www.artpresszo.hu
Kidőlt a tó
(Egy festmény margójára)
2010-07-03
Kidőlt a tó
a part is ráhajolt
a vérző nádra
keserű-zöld
hegygerinc fut
sikong a szél
Istenig lát
ki azúrkék tüllruhát
öltött a tájra
lelkéből sarjad
itt minden virág
bodorfüst reszket
felhőfoszlány hull
kibomlik szürke arannyal
átszőtt teste
ecsetnyomok
színek
formák
akácsor tűzvörösben
felgyújtja síró
csillagát az ég
hogy lásd
kit itt hagytál
befogad
halk szelíden
ölmeleg csendben
örökre
mint aki végleg
hazaérkezett
(Kép: Horváth Piroska)
Senki fia
(Pedig és Mégse fiának dala)
Pedig
tenyérbe vett szívvel
jöttem a világra
Mégse
kellettem senkinek
ki szívesen látna
mint magzatát a diófa
ha telt rügye lobban
mindegy bölcső vagy bitófa
sarjad a lombokban
Pedig
anyaölre vágytam
féltsen aki kihord
Mégse
lehet az anyátlan
aki születni fog
legyen erőszak vagy gyönyör
gyümölcse a násznak
hogy létéért könyörögjön
a mag a kalászban
Pedig
dús nektárt ígértek
rám csordult mézben
Mégse
lettem más csak bélyeg
tört rész az egészben
levetett rongy akit elnyűtt
ösztön élet Isten
mintha csak vérpadra került
volna aki nincsen
(2010 június 08)
Mementó
2009-05-03 06:52
( Anyák-Napjára emlékezve)
Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelid csendben
harmatos dal fakad
megfáradt levelek közt
elalélt
a szél
titkon dédelgetett
vágyairól beszél
füstezüst hajára koronát von a Nap
játszanak szemében
villódzó
sugarak
Szívembe így került
fájón vérbe marva
mint cizellált betűk az ősi aranyba
így bukkan ma is fel
így marad meg nekem
Mint fénylő égi jel mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa
amit a sors adott
bőviző forrás ma
felüdít
szomjat olt
Őrzöm féltett kincsként míg a szívem dobban
Szomorú
szép szemét
fenn a csillagokban
keser-édes szavát
viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon
Ő csak ül a kertben
égi hársak alatt
ajkán szelíd csendben mindig
hallom a dalt
mint örökké vált hang a szakadt
lemezen
mélyen sebet szántnak
testemen
lelkemen
s látom hogy integet
mint régen ugyanúgy
még a mennybolt felett millió
csillag gyúl
újra vele vagyok
már fogja a kezem
elment Ő
itt hagyott
miért
nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
megfürösztöm testét
az égi párnákon
s a fénylő messzeség
mély álomba repít
Összerakom mindég
széthullt
emlékeit
Éjfél
2010-05-10 09:58
Percelget a ma, még ölbe vesz.
Rám veti elnyűtt köntösét.
Lassan hunyorít fáradt szemem,
függönyt ereszt rá a sötét.
Széthullt könyveim az asztalon.
Tollak, elsárgult füzetem
felett magába fordult a csend,
összezuhant lélegzetem.
Elnyúlnak a betűk a kézben,
szétfolyik minden gondolat,
lassul, akár a szívverésem,
eltemetem a gondokat.
Félbe vágott szavak egymáson,
ütközőre vont vagonok.
Várják a hajnali indulást
füstös pályaudvarokon.
Csak az óra surrog szüntelen,
léptei neszét hallgatom,
szűzi táncát fénnyel és árnnyal
szekrényen, ágyon, falakon,
ahogy ölelkeznek egymással
szótlanul magamra hagyva,
mintha én sürgetném az éjfélt,
hogy menjen.Ő meg maradna.
Záporban
Dobol az eső a bádog ereszen,
gőzölögnek a macskakövek.
Rőt bokrok közt meghúzódva számolom
a füzérben hulló gyöngyöket,
a körberingó víztócsák habfodrát,
záporfüggöny susogó neszét,
ahogy a felbukkanó fényeken át
könnycseppként szitál, fut szerteszét.
Így peregnek éveink, évek után,
sóhajtásnyi öröm csak a lét.
Ellobban bennünk, mint csillagragyogás
minden nap önzőn a holnapért
s elárasztja szívemet, mint vezeklőt
a csendes templomi áhítat.
Most érzem csak, hogy mily parányi vagyok,
egy csepp a tengernyi ég alatt.
Hordozlak
2010-05-06 13:12
Magamban hordozlak mióta élek.
Ha elátkozol, akkor is áldalak.
Éveim fogynak, mint égő gyertyaszál
s látod egyre több leszek általad.
Te adsz erőt, mikor gyengül a karom.
Hited lobogása éltet, táplál.
Óvjuk már a hulló homokszemeket,
hol a hajnaltűz ébren talál ránk.
Földre borult arccal gyónom meg neked
a be nem vallott férfi bűnöket,
egy élet árán feloldozást adhatsz,
ha kísért még emléknyi bűvölet.
Hisz úgy fáj nekem, ha nem vagy itt velem,
mintha lángok közt parázson járnék.
Nem sóvárogtam talmi kincsek után,
hogy vagy, az a legnagyobb ajándék.
Köröttünk világrendszerek estek szét,
én őrzöm égre karcolt névjegyed
földi csillagmását s úgy várom csendben,
veled az utolsó ítéletet.
...és
(Horváth Piroska
festőművésznek)
...és leborulnak eléd a színek
ölelnek fénybe csókolt árnyak
szerelem ez mit megfest a szíved
hódolat a nyíló virágnak
kibomlott szirmok parányi csodák
mikor ujjaid hozzáérnek
feltárják titkukat úgy hozod át
a semmiből a mindenségnek
...és kész a mű Isten is megcsodálja
örökké él harmatnévjegyed
míg lehajol s leszakít magának
mint akit virágnak teremtett
(2010 május 04)
/A kép Horváth Piroska alkotása/
Bűnhődés
Lehoznám neked
még egyszer a Holdat
részeg éjen, ha gyötör a láz.
Csillagrendszered
ájult foglya voltam,
elvakított káprázat, varázs.
Mert hittem vakon
a mézédes szóknak
s megőrjített karodban a vágy.
A ringó tavon
jaj az elalvóknak,
vonz a mélység, vonz a magasság.
Te megtagadtál
az első kakasszóra,
mikor még alig hajnalodott.
A vérző Napnál
várok rád azóta,
hogy ajkam Judás-csókot lopott.
Itt vagyok, látod
lábad elé hulltam,
eljátszom az okos ostobát
és megbocsájtok
jövőnek és múltnak...
Csak hagyjál még aludni tovább...
Érccé kövült...
Érccé kövült napjaid egymás után
formálta vaksors, hűs mesterkezek .
Nem életmű ez még, de felsejlik már
a távol, ahová megérkezel.
Aranyban fürdesz a férfi delelőn,
emlékeid féltőn rakosgatod.
Nem kívánod az éji tivornyákat,
lázas vitát, huszáros attakot.
A széllel se fordulsz szembe, mint régen.
Hol vad csörtet, nem törsz már új utat.
Elhulltak mind a dédelgetett álmok,
nem dönget öklöd bezárt kapukat.
Égi táltosod bölcsen visszafogod,
tűz feszít belül, nem vad lobogás.
Nyár öle ringat még a felhőtlen égen,
nem mondod azt se, hogy volt szebb, hogy volt más.
Szavad megcsendesült és tisztábban szól,
mint kősziklán zúgó hullámverés.
Vízbe dobott kőként elmélyültté vált
minden gondolat, minden érvelés.
A napokat már nem kell számolgatnod
hulló esőcseppként, aszályt ver el.
Füröszd meg szíved, ha rád tör a hajnal,
mikor Isten karjaiba emel.
Szállnak az évek, már észre se veszed,
körötted szél fúj, vagy hóvihar dúl.
Repít földi utad a végtelenbe,
hogy megpihenj a csillagokon túl.
Hordom a keresztet
Még befonja testem ág-boglyas cserjéd,
mályvaillattal ölel lombkarod,
várom a vágyak kristálytűz csendjét
mint hálaimát esti harangok.
Tobzódok csak, kéjes, vad unalomig,
magamba olvadva, mint az ostya.
A völgy tüzétől hólepte csúcsokig
az utat veled rég kitapostam.
Úgy élek itt, mint a földbe zárt mag,
megbújva, hogy ne halljak, ne lássak.
Árnyat bontó szövétnek gyenge lángnak
hamvadt tüzem meg égi varázsnak.
Még se vonz az öröklét, elveszthet,
te adj menlevelet évről-évre.
Megvallom bűnöm, hordom a keresztet,
hogy felérjek arcodhoz a fényre.
Öles szóval
(József Attilára emlékezve)
Mikor elment, még akkor se kellett.
Az tagadta meg, akit szeretett.
Mintha egy eltévedt gyerek volna,
játszik a sírból visszahajolva.
Gúzsba kötve nyirkos boltív alatt
szivárványt álmodik. Azt, hogy szabad.
S rendet itt e csupacsősz világban,
hol a szívben ostorcsordítás van.
Öles szóval, hogy hallják élők, holtak,
üdvözültek és elkárhozottak.
Csak annyit kért, kik olvassák a versét,
ha hazudják is, kicsit szeressék
Szívtelenül
ma már a pohár hív meg
egy-egy koccintásra
magammal magamért
mikor a szívem
érted kiteszem
s meghalok egy kicsit
itt legbelül
s várom hogy hozzám
visszatalálj
ülök révetegen
úgy nézem csendben
hogy folyik szét
bíborvörös vérem
s hogy válik bennem
a bor újra vérré
míg megérkezel
és átesek néhány
vérátömlesztésen
Fohász az esőért
2011. március 16.
hadd hulljon az eső ázzon a rét
add vissza Uram az élet hitét
csobban a reketyés úgy könnyezik
imára emeli gyöngykezeit
lilára fonnyadt a bodza fürtje
csókot lehel rá a víz ezüstje
kamilla szürcsöl bomlik a kontya
görcsökben nyújtózik minden kortyra
zizzenő fényostor erdőn mezőn
záportus kelti az éledezőt
búzatábla ring ring vele a táj
felhőn legel az úszó birkanyáj
szomjazó tó Istenhez esengve
hálaimát rebeg minden cseppre
milliónyit kit az égi kegy ért
csendben a megmentett életekért
hadd hulljon az eső ázzon a rét
add vissza Uram az élet hitét
tócsák köré gyűlve hangyabolyok
akár az emberek most boldogok
kis halak békák és vizipók
ébrednek zümmögőn a vérszívók
szitakötők, legyek, szúnyogcsapat
lárvákat raknak ringó nád alatt
suhogó füzesek ízlelgetik
a széthulló áldás hűs cseppjeit
hadd essen még Uram éget a könny
ha nem vagy itt velünk csak szomj gyötör
magunkra hagysz mi meg visszasírunk
te vagy a bölcsőnk és te a sírunk
minden cseppben te vagy és te éltetsz
veled a halál is semmivé lesz
hadd hulljon az eső ázzon a rét
add vissza Uram az ember hitét
Tépelődő csendben
2011. március 19.
Csitt,
hallgasd a csendet.
Most bontja ricsajok hálóját,
s reccsenti ágait a fáknak,
megbújva zümmögőn,
mint aki bűntelen
vihart kiált.
Hallgatsz,
már nem kérded tőle,
- mondd, mikor indulsz s merre.
Magadba fojtod mindazt, ami fáj.
Könnyek morzsolják fel a szerelmet,
mely a tiéd és az övé.
Mégis te fizetsz most érte,
Kilincsen hagyott kézmeleg
simogatna még
tépelődő csendben,
ha utána mennél...
Így múlik el
|2011.03.20.
Púposodik már a mézízű avar
rozsdáll a gally
letört ág visszabeszél
csontsárga kezek
borzolják a fákat
könnyittas levelekből
kicsordul a szél
gyümölcsálmát
vajúdja vissza
aki féltőn lombkart
föléje kitárt
Most földbe szúrt
lándzsa-jegenyék
kéklő hegyén dér ül
holt gyermekeit
siratja a világ
Vágott rendek sorban
a ledőlt fények
az árnyak is lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja éhe
a kifosztott földnek
dermedt tűz ölébe
belehal a nap
Így múlik el
felettünk az élet
mint aki szerelmét
szélbe kiáltja
mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
ifjan
az örökkévalósággal
Szívemben tisztaság van
2011. április 4.
Szelek fürdetik a hullámokat,
fenn vizipókok, lenn aranyhalak.
Fénykötélen hintáznak az árnyak,
dél van, rákondít a templomharang.
Tejfehér fodrot fest most a Körös,
öleli a kéket a mézsárga,
mélyízű zölddel csobban az arany
s hull az ezüstszürke a barnára.
Indát vet víz alatt rám a hínár,
mennybolt kering fenn, türkiz fényt ereszt.
Szétnyílt tűzgömbből zuhan rám a Nap,
kőteste márvány, mint a sírkereszt.
Csobajos csend lett mélyben a fohász,
óbor éget így szikkadt garaton,
lemosom magamról bűneimet,
iszap hull kristálynyi zuhatagon.
Itthon vagyok, testemre tetovált
tájként lüktet a múlt szívem felett,
őrzöm láthatatlan emlékeit,
mint aki végleg hazaérkezett.
Hűvös ölelésben bölcs mélység vonz,
vízre hajlok, mint a fűz, s holt ágam
érzem, megered e szent folyónál,
s a szívemben újra tisztaság van.
Egy megsárgult kép
Seres László, 2011. szeptember 9.
(Adrienn unokámnak)
Egy megsárgult kép...
hogyan fessem meg
égi szépségét
a kis cserfesnek,
kopott cellulóz
tündér-varázsát,
- ha festeni se tudok -
hogy lássák
szeplőcskéit
a pisze orr körül
és hajtincseit,
ahogy göndörül
kékes-szürkén fenn
szeme csillagát,
mely rózsaarcán
szendén csillan át,
mosolyát apró
pórusok között,
hová istenarcú
angyal költözött
s ajkait, mely nyit
és sohase zár,
és hull a szó,
mint mézédes nektár,
ahogy e pöttöm
a Napra felkacag,
zizzenő fények
elvakítanak,
kihull a kép
kezem közül sután,
hogy fessem le
ennyi idő után.
Akit ma látok,
rá se ismerek,
hisz felnőtt lett ő...
és én lettem gyerek.