Feltöltés dátuma: 2010-09-13

Ima a Holdon

Bús komor alkony, úgy nyúlik az árny,

Oly rideg, fáradt a holdbéli táj.

Járom az utam a Holdnak porán,

Süpped a lábam a léptem nyomán.

Száll, egyre száll a Nap lefelé,

Árnyékom siklik a léptem elé.

Kráternek mélyén szétnézek én,

Hasadó sziklák a tér peremén...

Ősi romoknak csak emléke él,

Összeomolva a hegy tetején.

Csillagot hordozó fekete éj,

Ezernyi rejtélyt, titkot mesél.

Tündöklő kék bolygó, Föld odafenn,

Nézzük irigyen -, mind idelenn.

Elmúlhat Holdon még százezer év,

Csak zordabb a táj, az ég feketébb.

Őseink hirdeték van mennyország.

És az az ország a Föld odaát.

Kék ege van és zöld mezeje,

Ott él az ember és sok gyereke.

Énekel sok madár harmóniát,

Harmatos hajnalon nyíl a virág.

Dús erdő ölén tisztásra lelsz,

Szerelmet érzel, forrón ölelsz.

Csobogó csermely folyammá vált,

Így érve majd el a nagy óceánt.

Esőknek vizétől lomb üde zöld,

Issza a mező és issza a föld.

Fönn van az égen a kék mennyország,

Csak igaz lélek jut oda át.

Tengerek mélyén is élet terem,

Van boldogság és van kegyelem!

Holtaknak holtja, síri verem,

Holdbéli mezőn csak árnyék terem...

Halotti csönd és kínzó magány,

Ezen a tájon a madár se jár!

Élő a Föld és zajos a lét,

Él ott a víz és él ott a lég.

Szólítunk téged menny ura fenn,

Hadd legyünk Földön emberi nem!

Debrecen, 2007. 02. 22.

A versfa árnyékában

alberth, szo, 2010-04-10 21:00

Hány költőt rejt a föld mélye,

ó hány poéta porlad lenn?

Ott van lelkük, nézz az égre,

míg fáradt testük lenn pihen...

Tollak, pennák nem sercegnek,

a tinta kiszáradt már rég.

Mégis lüktetnek a versek,

mily elevenen élnek még!

Messze zengő, régi strófák,

általuk poéták szólnak.

Nem hervadó rímük szórják,

azt hinnénk hogy holtak voltak.

Ámde élnek, elevenen,

verseik által örökkön.

Szépség, bánat a szerelem,

áttör ős-időkörökön.

Berzsenyi és Zrínyi lelke,

századokból kiált hozzánk.

Goethe, Petrarca szerelme,

a mennyet is földre hozzák.

Shekespeare álatal szonett-tenger

végtelenje tárul elénk.

Csodálja a mai ember,

lelkünk múltját így ismerénk.

Vörösmarty, Arany, Ady

nem hazudnak ősi álmok.

S Petőfi tud élményt adni,

ugye érzed, ugye látod?

Szétmállnak a poros sorok,

ám mi nemes kihajt, kinő.

Megérik az, mint óborok,

őrzőjük a múló idő!

Ím a költészet szent napján

versek fája ad hűs árnyat.

Küzdelemben a megfáradt,

szomjas lelkek rátalálnak...

Debrecen, 2010. 04. 10.