Vallejo versei -2-
ElNYÚLva
El kell oszlatnom minden tévhitet,
Furcsa dolgok nem csak Emberrel esnek,
Ha nem óvják kellőn őket égiek,
Láthatjuk, állatok sem olyan szentek.
Lázas izgalomtól zsongott a határ,
Banzájra gyűltek az erdei népek,
Süldő nyúlfiúnak ünnep volt e bál,
Pár nappal korábban lett ivarérett.
Hangulatfény özön a rekettyésen,
Szentjános bogár, ezernyi szép lámpa,
S míg zengett kabócák retro zenéje,
Kéjjel szürcsöltek nektársör habjába.
Szédült a nagy fülű mohón piálva,
Hamar homályosult a kép és a hang,
Így jár, ki mértéket veszít ivásban,
Hazatessékelték a rutintalant.
Kótyagos fejjel imbolyogva lépett,
Néha rázendített valami dalra,
Ó de fárasztók a kalandos éjek,
Szundítani rogyott töltésoldalba.
Pont arra vezetett két sovány ordas
Éhséget enyhítő éji portyája,
Imával áldották az öreg holdat,
Fényénél találtak nyúlvacsorára.
Csont részeg tapsi, míg békésen hortyogott,
Mindenik hitte zsákmány a sajátja,
Ki kellett vívni a harapásjogot,
Halálos seb tett pontot a vitára.
Már pitymallott, hűs harmat szállt a rétre,
Nyújtózva ébredt a kába nyúlgyerek,
Résen pislantva rémülettel nézte,
A vérbe dermedt két farkas tetemet.
Döbbenve tágultak a csipás szemek,
Eszmélésre jut a tisztult állapot:
"Lám, ha kicsit iszok, nem fékezhetem
A bennem bújó vérengző állatot!"
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:
A kód itt sajnos nem működik.
Tetszik a vers?
Vallejo
Levél odaátról
Nyugodj meg apám! Már nem fáj az élet,
Mióta álomba szöktem előled,
Hogy végül kezed közt nem volt kegyelmem,
Félelmeimtől is szabadult lelkem.
Ne bánd, hogy többé nem látod gondomat,
Úgysem voltam más, mint nyűgös gondolat!
Már nem hasít belém a véres szeretet,
S nem fesli bőröm kegyetlen szívedet!
Itt jó nekem! Örök béke a részem,
Gyötört test nélkül lebegek a fényben,
És túl vagyok vad ütések kínjain,
Néked hagytam hátra széttört csontjaim!
Nyugodj meg apám! Már nem neheztelek,
Mert oly nagyon akartad, rettegjelek!
Tudom, hogy tettedet tévedés szülte,
A kis embert az Úr gyermeknek küldte,
Akire fényesebb jövő is várhat,
Csak te hittél engem szabad prédának!
Nyugodj meg apám! Most én vigyázok rád!
Ott leszek mikor hozzák vacsorád,
Én leszek az árnyék szűk cellád falán,
S első sugár minden napod hajnalán.
Hangom füledbe kúszik szakadatlan,
S benne leszek összes mozdulatodban,
Ha hunyod szemed, pillád mögé bújok,
A szél helyett majd én arcodba fújok,
Ajtón nyikorgok, padlóban reccsenek,
Bármit is teszel, - én ott leszek veled!
(A Dunaharasztiban történt tragikus események hatására írodott e vers. 2010. július 11.)
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:
A kód itt nem érhető el.
Tetszik a vers?
Hogyha hagytam volna...
Hogyha hagytam volna, más ember lennék!
Folytonos vonalba zárt kicsinyke pont,
Kit szűkülő tér szürke lepelbe vont,
S monoton robotom lenne az emlék.
Nékem is megvolt a bevésődésem.
A kapott minta rányomta bélyegét,
De lázas hangom tagadta lényegét,
Félelmem kért, legyek szüntelen résen.
Nem akartam lenni hitvány töredék,
Ki örül, ha gyűlt tömegbe tömörül,
S boldog, ha tudja sohasem lesz felül,
Az elégtelen cél nékem nem elég!
Nem voltam több mint gyúrható nyersanyag,
Melyből önnön kezem formált új testet,
Bensőjére más motívumot festett,
Magam találtam ki saját arcomat.
Tudom, én nem vagyok teremtő Isten!
A lét rajzolja színnel kontúrjaim,
S radíroz, ha kell, kósza vonalain,
Vagy tán még hagy élni álmodott hitben.
Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,
non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:
A kód itt nem érhető el.