Tóth János versei:

Nyár volt /Tíz éve árván/

2010-04-26 20:32

Nyár volt, az ég fakókékbe,

A föld üde zöldbe öltözött,

Lángolt a Nap izzott fénye,

Lépkedtem az út menti fák között.

Virágillat lelkem poros szobáját járta

S kitárta a rég bezárt maszatos ablakot,

Melynek üvegén száraz barna-sárga

Levél, majd áttetsző jégvirág lakott.

A jelen táncra perdült

S a múlt itt lejtett vele,

A fejem szinte beleszédült,

Remény fátylán át a jövő derengve,

Elmosódva bár, de ő is forogva ropta,

A boldogságnak csendült víg nevetése,

….De a rideg világ, ezt mind sárba dobta,

Édesapám keze hideg, s nincs szívverése.

Fekete este lett hirtelen

Lelkem csillagtalan sötét,

Könnyeim kezére pergettem,

Reszketve suttogtam nevét,

Ágya előtt térdre esve kitört a fájdalom,

S üvöltve kiáltottam a néma égre: Miért?

…Nem tudom, hogy, de mentem a lábamon,

Vánszorogva árván, indultam papért.

2006.

Régi nyár

2010-04-25 21:09

Apám tenyerében ott ült a nyár:

édes szemű szeder,

irigyen sárgult a kalász s a szár

a földre tett veder,

mert mézvére szétfolyt a nyelvemen

bódított a zamat,

azóta tán sohasem éreztem

ilyennek a nyarat

Túl késő

2010-04-09 21:36

Túl későn

talán már hiába érkeztél,

lelkem fagyba zárta

e hosszú Tél,

szívem dermedt üveg,

jégvirágot rajzolt rá a magány,

……töröld le lassan leheleteddel,

ha szeretsz úgy igazán,…..

ha nem, forró testtel ölelj, vadul, durván….

úgy mint mikor a gőzölgő rongyot,

a jeges ablaknak vágod

s én robbanok, hullok szanaszét,….

leszek örök, fájdalmas szúró szilánkod.

Ígéret nélkül

2009-10-11 19:01

Nem ígért nekem semmit az isten,

mikor születő testemhez a lelket adta,

fölsírva anyám karjában pihentem:

test a testtől, lélek az égtől elszakadva.

Elmúlt néhány évtized, időm fele oda

és az isten még mindig nem ígért,

létem alatt rengett ásítva a föld, rozoga

remények felett az elmúlás kísért.

Nem ígért nekem semmit az isten

mikor magához hívta szeretteim,

virágot, koszorút a sírjukhoz vittem

fejfán törtek szét kemény könnyeim.

De nem ígért nekem semmit az isten,

a felhők között elakadt gyér imám,

földre zuhant tekintettel fáradtan vittem

vézna hitem, megszédült a kereszt a kupolán.

Nem ígér semmit az isten, de egyre csak ad

szívembe szorítást, lelkembe szúró szeget,

fáradt alkonyom súlyát nyögi az útszéli pad,

hová pihenni vágyom, de talán halni megyek.

Leszakadt fényeket gyűjt az est az ég peremén

bágyadt tekintetem köztük eldobott ígéretet keres,

összekuporodva fázom a halál hideg tenyerén,

ne ígérj istenem semmit, semmit, csak szeress!

Hulló csillag /ilyen az ember/

janus, h, 2010-04-05 17:30

Zuhanó fénye ívet rajzol

átszúrva egy esti felleget,

mit a szél a Hold udvarából,

dühödt erővel kikergetett.

Bámulod múló ragyogását

közben földbe csapódik teste,

elfordulsz, vesztette varázsát

csak kő, mit leejtett az este.

Talán majd ma eldobom a tollam

janus, k, 2010-04-06 21:55

Talán majd ma eldobom a tollam,

keserű erővel kőhöz vágom,

hiszen nincs már semmi, hogy leírjam

víg kedvem sincs, vagy csak nem találom.

Ha tintája a földet kékre festi,

akár halott remény kicsordult vére,

talán majd agyam az írást felejti,

ihlettől, rímtől szabadulok végre.

Mára kín lett a vers, mi fejemben verdes

hisz már megszületése előtt rég halott,

lelkemnek szószele legyen nyugodt, csendes,

de ne fájjon, ha a költészet itt hagyott!

Talán sosem volt velem s az enyém

a líra tolla, a múzsák csókja?

Giccses badarság minden költemény,

s csak a betűknek voltam bolondja?

….tudom, gyémántok között, voltam én a szén.

Még ott is, akkor is

janus, sze, 2010-03-24 09:03

Nem tudom

alkony lesz-e majd

vagy nyújtózó hajnal,

mikor testem börtönéből

lelkem tovanyargal,

zörgő avart zavaró szél

űzi a poklok kapuján

vagy virágporos szellő

fényes égi útján

…nem, nem tudom….

… a doboló rabszolga

a bordarácsok alatt,

ha elveszti ritmusát

s az ütem félbeszakad,

lesz-e majd ki könnyeit

mellkas cellájára szórja,

ököllel görcsösen üti a rácsot,

hogy újra ritmusba hívja

….nem, nem tudom…

…fénytelen pillantásom

mi semmibe vesző

mikor véget ér

visszavonhatatlanul

e földi útvesztő,

lesz-e ki

tenyerével lecsukja,

s ki fejfámat

hideg síromba szúrja…

…nem, nem tudom….

De legyen hajnal,

ragyogó éjszaka

mikor mellkasom ernyedt

szívemre zuhan,

azt tudom, hogy írnék még ott is,

akkor is, mikor a halál

kaszája hangtalan suhan…

…tudom, ezt tudom.

Félhomályban

janus, szo, 2010-04-03 08:40

A félhomály ágyából

lebben az álom

nyújtózó csendünk

búcsúzni készül,

könnyem csordul

puha pilládon

ébredő arcod

napfénytől szépül.

Szemed réséből

tekintet kúszik

büszkeség szárítja

eltitkolt könnyem,

szívem bár szíveden,

de közelebb bújik,

érzem, hogy a világ

nélküled nincsen.

Még nem tudom

janus, cs, 2010-04-01 09:52

Ha majd nélküled

érkezik az est,

s vendégül a

magányt láthatom,

ha lelkembe a múlt

keserű emlékeket fest,

ecsetéből lecseppen

a szétfolyó fájdalom,

ha hideg földön ülve

álomba zuhanva,

ujjam görcsösen

markolva magamba

neved mormolom,

ha ébreszt a hajnal

pacsirta hanggal

s élni hív,

hogy megyek-e nélküled?

Még nem tudom.

Verset írok én is

Szavakon agyalok:

legyenek magyarok

s ha összeáll a sor

végén rím zakatol,

lüktet vagy andalít

néha tán felvonít,

bár ez nem kő-szabály

de írnom, így muszáj.

Petőfi, nos igen

ő írt ó (!), rímesen

mily kőkori séma

mondhatni tök béna.

Gondolja az, ki ír

csak úgy, mert karja bír

tollat vagy ceruzát

dobja a szót, lazát.

Nem baj,ha épp obcén

különb van a WC-n,

újszerű közli ő

a nagy modern költő,

hisz bátor a tette

biz’ papírra kente

mi másoknak szégyen

s feszít, mily vitézen.

De van ám más költő

olyan ö.. lődörgő,

ki csak szavakat hány

a hó-lapra, silány

szókupac szerűen,

nulla - mondom szűken.

Nincs benne hasonlat

nincs kép, mi megmozgat,

sem egy metafora,

de az agyam forr a

gondolattól: ez vers?

Próza, annak is nyers.

És ő okít írni

„ezt így csináld, így ni”

Mert ő nagy poéta

alatta ranglétra,

lenn mindenki kezdő,

szó-koldus tepertő.

Írj verset, de az legyen!

Büszkeség képeden

magában oly kevés,

a vershez révedés,

álom, kín, szenvedés

kell és csók, ölelés.

De nem, ez sem elég

ha benned csupán ég

a költői véna,

légy kitörő Etna,

olvadjon a lapra

lelked minden hangja,

de úgy, hogy ki olvas

üvöltsön, mint ordas

ha fagyos télről írsz,

hát így írj TE, ha bírsz!

Nem kell rím sem, biz’ nem

csak mit írsz, vers legyen!

Szabályos szó-tagszám

táncoljak ritmusán,

vagy csak legyen szabad,

mint szűz havon a vad

ott hagyott lábnyoma,

de meséljen, hogy a

szem ne betűt lásson,

te- lényedbe rántson

versed minden sora,

érezzem, ha fúj a szél

s égesse szemem pora!