Kovács Sándor  versei:

Pisze Nyuszi és a tavasz

Történt egyszer, nem is régen...

Ejnye, hol is kezdjem el...

Március volt, nagy foltokban

olvadt már a hólepel.

Víztócsákban, nedves földön

fakó színű ég alatt,

Nyúlüregi Pisze Nyuszi

bundájára sár ragadt.

Ázott mancsát dörzsölgette,

talpa nagyon didergett,

felhő mögé bújt el a nap

és egyszerre hideg lett.

- Mos már aztán elegem van,

itt fagyok meg örökre,

tavasz legyen, nem kell a tél! -

s nyúlmancs szorult ökölbe.

- Elmegyek a tündérlányhoz,

varázsoljon tavaszt most!

Fázom nagyon, éhes vagyok,

nem ízlik a havas koszt.

Azzal fordult Pisze Nyuszi,

dombnak vette az irányt,

- Elmondom a tündérkének,

elmondom majd, hogy mi bánt!

Dombok mögött, odvas fában

volt a tündér otthona,

déli oldalt nyílt az ajtó,

az északin sok moha.

Nyuszi koma bekopogott,

egy cseppet sem vidáman,

papucs hangja csosszant bentről

kulcs fordult el a zárban.

Hálóingben jött a tündér

kócos haján tollpihe,

morcos volt, mert zargatásra

kellett megint kelnie.

Álmos szemmel végignézett

hótól ázott vendégen,

aki köszönt, erőt gyűjtött:

"Csak azért is megkérdem! "

- Mondd csak kedves Tavasztündér,

hol késik a kikelet?

Erdő alszik, rét is szunnyad

mondd, az oka mi lehet?

Nem sarjad fű, nincsen rügy se,

nem nyílik a tőzike,

fanyar ízű kérget rágcsál

nyuszi, szarvas, őzike!

Magához tért Tavasztündér

kioktatva válaszolt:

- Tél van most még, januárnak

első napja épp ma volt.

- Dehogy ma volt – szólt a nyuszi -

karmoljon meg száz cicus!

Január már régen elmúlt,

ami most van; március!

Elámult a tündérlányka

az igazság hallatán,

becsapta a vekkeróra

a nappali asztalán.

Térült-fordult, ruhát húzott,

fésűt látott a haja,

olyan szép lett, nyúl úrfinak

torkán akadt a szava.

Tündérkézben pálca villant,

bűbájhozó varázslat,

felébredt a fű, fa, bokor,

tölgyágon a darázslak.

Táncra kelt sok szőrmók állat

dúdolt erdő és mező,

láthatták, hogy a március

kikelethez kedvező.

Pisze Nyuszi megköszönte

Tavasztündér jóságát,

hálálkodott, kezet rázott,

mégpedig egy órán át.

Amikor ezt befejezte,

nekiszaladt a rétnek,

virágillat simogatta.

és erdei fa-ének.

Boldog volt már Pisze Nyuszi,

és vele a réti nép,

s eldalolták mindahányan:

"Hej, tavasszal élni szép! "

Télkín

Tél rohanása

hópihe vágta,

dérbe habarva

csipkebokor,

ág-boga fájva

nyikkan a tájra,

fagy fura szíve

benne dobol.

Varjai félnek

szénhamu égnek,

szárnysuhogásuk

kín-maraton,

szélbe sodorva

jaj teli horda,

halni szeretne

tiszta havon.

Zöld manó

Erdő mélyén, Gombaföldön,

Élt egy apró manónép,

Színük miatt rájuk ragadt:

Pirosmanó manónév.

Piros volt a pulóverük,

Karmazsin a papucsuk,

Piros volt a szájukban a

Rágógumi-kaucsuk.

Vörös füllel vörösbegyet

Hallgatóztak lelkesen,

Náthás orrtól nem romlott el

Egyikőjük kedve sem,

Meggyszínű volt zsebkendőjük,

Hasonlóképp zoknijuk,

Másféle színt nem is hordtak,

Meg sem kellett szokniuk.

Vörös kézzel parolázott

Ezerkettő kismanó,

Köszöntésük így hangzott, hogy:

A piros szín, hű de jó!

Ám egy napon csoda történt,

Fura gyerek született,

Mókus húzta kiskocsival

Jött az Orvos-ügyelet.

Orvos Manó tanácstalan

Szemüvegét babrálta,

- Ez a manó defektussal

Jött a Gombás világra!

Mert a baba - ó irgalom! -

Zöld volt fejtől... egészen!

Némán nézte Piros Anyu,

S megszólalt nagy merészen:

- Ha már zöld lett, üsse kavics,

Ő az enyém, nevelem,

Ha valaki csúfolódna,

Baja támad, de velem!

Neve is lett, színe miatt

Zöldikének nevezték,

Ám hogy nem volt piros bőre,

Nem is nagyon szerették.

Iskolában leghátul ült,

Nem játszottak ővele,

Nem vágyott rá, nyárfa-lombban

Nem zavarta senki se.

Magányos lett, remeteként

Sétálgatott fák között,

Míg egy szép nap, fogta magát,

Az erdőbe költözött.

Bükkfaodú-tágasságban

Berendezte kis lakát,

Szép kilátás nyílt belőle,

Szemben volt egy nagy plakát,

Azt hirdette rőt betűkkel:

"Hej, az élet csudaszép,

Mosson Piros mosóporral,

Nem mállik a ruha szét!"

Ahogy ezt így böngészgette,

Nagy vihar gyűlt keletről,

Felkapott sok manóházat

Gombaföldi telekről.

Dühöngött az égi csapás,

Pusztított is rendesen,

Zöldike az odújában

Didergett, sírt csendesen.

Három éjjel, három nappal

Háborgott az ég vize,

Negyedik nap vége szakadt,

Eldübörgött messzire.

Futott Zöldi Gombaföldre!

- Mi történt a faluban?!

Odaérve azt látta, ott

Sár, romok, és hamu van...

Pityeregve, tántorogva,

Szólongatta társait,

- Ez itt épp a Gömbi háza!

Nem fő többé kása itt...

Leroskadt egy romkupacra,

Eltakarta az arcát,

- Nincs már Szakács, nincsen Kertész,

Nem csenhetem barackját!

Fűszál moccant, levél zizzent,

Vékony hang is cincogott,

Zöldi manó felkiáltott:

- Ki mocorog, ki van ott?!

- Manó vagyok, nevem Rózsa,

Rőtszakállú az apám,

Vagyis csak volt... - szólt a leány,

Szomorúan, és sután.

- Nincs itt senki, magam vagyok,

Nem találtam társakat,

Vártam sokat házunk mellett,

Nem volt, aki rám akadt.

- Gyere velem - szólt Zöldike -

Házam itt van nem messze,

Siessünk, már esteledik,

Hideg lábunk ne metssze!

Telt az idő, múlt az idő.

A leányka ott ragadt,

Zöldike is megszerette,

Szívén ő volt a lakat,

Telt az idő, múlt az idő,

Tél kergette a nyarat,

Tavasz jött el, ősz köszönt el,

Hó váltotta a sarat.

Énekeltek, nevetgéltek,

Két utolsó manócska,

Olyan sokat együtt voltak,

Kellett nekik hét pólya.

Hetes ikrek gőgicséltek,

Egyik sem volt kék, lila,

Három piros, három zöld és

A hetedik pepita.

Rózsa, Zöldi szépen éltek,

És velük a gyerekek,

Hét szólamban surrogtak a

Kisbicikli-kerekek.

Ha erdőben hangot hallasz,

Ne törjön hát ki a frász,

Bokrok alatt, vizes fűben,

Manó család karikáz.

Szerelmes ősember monológ

Tetszik nekem az a nő,

a kócos-combos szép ünő,

amelyik épp bőrt kapar,

s törzséből úgy áll ki a kar

mint méretes vadkanláb.

Ő kell, nem adnám alább!

De mondd csak, hogy közeledjek,

hogy’ mondjam el leendő nejemnek:

ő lesz hatodik, meghitt társam

barlangunk szebbik balsarkában?

Megvan! Ajándék kell, cimbora!

Kő! Az lesz mázsás hímpora

szerelmem lepkeszárnyának.

Hogy? A nők nem erre vágynának?

Hát majd kap tőlem... mamuttrágyát!

Megörvendezteti szívem tárgyát

egy főzetre való, száraz tüzelő!

Hogy lássa az a nő, a szerelmet üzenő,

mily igaz érzés fűt,

adok néki két marék tetűt,

saját nevelésű, izgága csemegét,

cserébe szüljön nyolc-tíz csemetét!

Nászút? Hogyne, arra elviszem.

Hosszú haját tartja majd kezem,

erősen, ki ne csússzon ujjaim közül,

ha kalandos útra húzom táborunk körül.

Ha ráérek, majd néha megverem.

Érezze, még mindig tart a szerelem.

De még nem enyém a nő,

bátorság szívemben alig-alig nő.

Nincs bennem, csak józanság csupán...

Kérlek, bunkóddal vágjál jól kupán,

hogy édes kábulatban, részegen,

rugdossam meg jövendő, szép nejem,

ahogy az illem megkívánja.

S ő majd visszavinnyog... hátha.

Mert reménykedem - ez ős tény -

hogy tulajdonom lesz e nőstény!

A szerelem halála

Hanyatt feküdt

a csend egy

cifra szőnyegen,

zöld szemébe nézett

a sárgaszín,

lámpafény-jelen,

s a fehér plafonról

csók cuppant, mit

vigyázva lógatott

s a csend fülére

suttogva átadott

egy pók, elmondva azt,

hogy a csillár üzent;

jó volna, ha

nem létezne

se lent, se fent,

s a szerelemhez

postás sem kellene.

Halkan állt fel

a gyönyörű némaság,

s a fal tövében

megnyikkant a

cinkos, vén faágy

ahogy mozdult

a fény, a csendet csókoló.

De közbeszólt a

villanykapcsoló.

Kovács Sándor

Vízpart

Alkonyi tó vize kérve kacsint oda vadkacsa rajra,

békafiú pici szívzaja békaleány szeme rabja.

Nádbuga barna hajú húga táncol az esteli csendnek,

álmokat árul a Hold, noha hajnali semmibe vesznek.

Kovács Sándor

Ébredéskor

Csak szemem van

nyitva, lelkem alszik

még nagyon. Bújj

hozzám kedves, ezen

a hajnalon, csókold

arcomra újra az

életet! "Jó reggelt"

mondod s tudod,

hogy féltelek, mert

veszély a fény s

biztonság a paplan.

Nappalok lesnek

ránk ezer alakban.

Kovács Sándor

Pisze Nyuszi és a hőség

Erdő szélén, rétnek sarkán,

Pisze Nyuszi heverész,

Nagy meleg van, kánikula,

Elviselni de nehéz!

Nyuszi kománk próbálgatott

Mindenféle praktikát,

Hideg vízbe mártogatta

Napsütötte pracliját,

Fülét fújta ventilátor,

Orrát lepke legyezte,

Farka végén, egy jégkockán

Potyázott egy legyecske.

Hiába volt a sok hűtés,

Egy sem tartott sokáig,

Melege volt Nyúl úrfinak,

Fejtetőtől bokáig.

Szenvedett hát Pisze Nyuszi,

Nem talált már hideget,

Meglátta őt Dongó Döme,

És feléje lebegett.

- Gyere Nyuszi! - szólt rá Döme,

- Menjünk el a patakhoz,

Nem várhatjuk, hogy majd a Tél,

Hűvöset és havat hoz!

Így is tettek, elindultak,

Várták őket hűs habok,

De amikor odaértek

Csodálkoztak jó nagyot.

Nem volt víz a kis patakban,

Nem hogy egy csepp, semennyi,

- Ki tette ezt? - kérdi Döme,

- S merre menjünk keresni?

Nyuszi fülek hallgatóztak,

Gyanús hangot kerestek,

Kicsit messzebb, fűrész zajra

Munkadallal feleltek.

Döme, Nyuszi futni kezdtek,

Vajon ki dalolgat ott?

Észrevették Hód Balambért,

Éppen fát pakolgatott.

- Mit csinálsz te, Hód Balambér? -

Kérdi Nyuszi mérgesen,

- Nincs vize a réti népnek,

Nem hogy egy csepp, annyi sem!

- Gátat húzok, tavat töltök,

az lesz az én lakásom. -

S tekintete megpihent egy

Hatalmas farakáson.

- Amint kész lesz, megígérem,

Kicsit nyitok gátamon,

S a tóparti erdész állást

Örömmel elvállalom.

Erre aztán kezet ráztak,

Pisze Nyuszi s Balambér,

Lassan megtelt a kis patak,

Más nevén a Galamb ér.

Együtt pancsolt nyuszi és hód,

S egy csíkos hasú dongó,

Tőlük lettem én is vizes,

Az ázott mesemondó.

Kovács Sándor

Szerelem, válság idején

Ugye, ma újra

nyakamnak adod

csendesen puha

könyökhajlatod

és feléled a

„hátha”, és „lehet”

s legyintve nézünk

sárga csekkeket?

Mert csak a csók, mi

tényleg érdekes,

s test-zongoránkon

játszott négykezes

dallamunk édes

titokhangjain

álomba esnek

pengő-gondjaim.

Tudom, ma újra

nyakamnak adod

csendesen puha

könyökhajlatod,

s tudom, ma újra

s talán örökre

bújunk pénztelen,

gazdag örömbe.

Kovács Sándor

Olyankor

Ha bántanak a nélküled-ébredések,

olyankor mogorván, félve félrenézek,

ne lássam, ne is érezzem, mit itt hagyott

édes álmú, bozontos párnaillatod.

Ha néha sajognak az egyedül-percek

s fülembe süvöltnek duók és tercek,

mit magányom kórusa bennem énekel,

olyankor fáj, hogy messze vagy, nem érlek el.

Ha magamra húzom türelmes csendemet

s a kintmaradt világ gyengéden eltemet,

olyankor titokban emlékkel vétkezek.

Olyankor szorítom simító két kezed…

Kovács Sándor

Csókod

Nézd csak, még most is lökdösődnek

atomjai a szobányi időnek,

s egymást is taszítva mind azon ügyködik,

hogy eljusson barna fürtödig,

s lépted nyomában a régi szőnyegen

egy szösz irigyli, hogy jó nekem,

mert nem ő csiklandja rángó orromat,

pilládtól tüsszögök borsosat.

Nézd csak hogy figyel a falon az óra,

megnyikkan meglepett rugója,

szégyenlős tikket elfojtott tak követ,

fordulna, a falban a szöget

ha megtehetné görbére hajtaná,

ne lássa, hogy szám a szád alá

hogy csusszan, csillogó édes-nedvesen,

ha csókos jussomat elveszem.

Kovács Sándor

Fóbiák

...és félek is nagyon,

hogy egyszer a

WC ablakon

belő egy gaz lövész,

mikor sliccem

gombolom,

és nem jó a gondolat,

ha a nagy tehervonat

épp felém tolat,

s utálom én

a pókokat,

tudom hogy mind

csak bólogat,

jelezve, testem

nedve kellene,

hogy durva torkuk

nyelje le,

és gyűlölöm a

tűket, orvos-gépeket,

lehunyt szemem

látja, mind akar,

mind felém lépeget,

és sötétben rettegek,

tudom, hogy élnek ott

szellem-fellegek,

jajongó hangjuk

lassan elhaló

s nem segít a

villanykapcsoló,

s kezem ezerszer

megmosom,

mert a vírus, jaj,

mögém oson,

s undorít a béka is,

a kígyó, hogyha

mondja - szisz,

s karmolnám

a falakat,

ha rám kattanna

a lakat,

s nem lenne egy

ablakom.

Az jó lenne...

Mert nem

lőne rajt’ be

gaz lövész,

ha épp a sliccem

gombolom.