pirospipacs-hubart: Mocorog a fű

Bizsereg a szív és ragyog a derű,

zsendül már a tavasz, mocorog a fű,

két fura figura dugja ki fejét

keresi a párját, nem leli helyét.

Giliszta Gizike és Hernyó Hugó -

magányos kis lelkek, testükben rugó,

réges-rég szomszédok, nem is olyan jók,

hol egyik, hol másik keresi a szót.

Itt van már a tavasz, mondja Gizike,

férjhez kéne mennem, de most ízibe!

Én pedig nősülnék, így Hernyó Hugó,

ilyenkor tavasszal viszket a dugó.

Magamra kapnék egy vadi kis rucit,

kidobnám keblemnek lájtos dombjait,

hogyha vagány lenne, maga, ó Hugó,

sétálhatna vélem, míg szól a rigó!

Hugó megcsodálta Gizi kebelét:

- Mint a légy a tejbe, estem tebeléd!

Mindjárt séta után eljegyeznélek,

Gyűrűs férgek leszünk, egy test, egy lélek.

Messze elkószáltak, oly tág a határ,

Kifigyelte őket egy éhes madár.

Önfeledt játékban, mint férj-feleség,

Így lett mindkettőből rigóeleség.