Kántor Gyöngyi  versei:

Szonett a magányos cédrushoz

Elhagyott szirtek méhében fogant

sorsod, óidők titkait ringatod

léted bölcsőjén, csendjükbe fonnak

magányod sóhaját őrző csillagok.

Gyökereidbe elhullt korok vére

égett, lombjaidban ott suttog a múlt,

íriszeden emlékezetté réved

a hajnali fény, hisz kérgeidbe gyúlt

az egyedüllét alkony-íze. Arcod

ráncaiba zárta évezredek

hamvadó parazsát. Meztelen dacolsz

az enyészet rítusán, szélbe rejtve

könnyeid sajgó reményét, így porlad

imáddá az ajkadon virrasztó holnap.

Lobbanás

Horizontba hulló fénytörés vagyok,

szemed életet lehel sóhajomba,

Hold-tükör íriszedbe olvadok,

rád fonódom néma óhajommal...

Derengő, lágy őszi alkony árnya

testem, betakarlak suttogó csendben...

Lélek-vánkosod hajnali lángja

megérint, sors-párnám ölébe teszem,

köd-szirteken gyúlt remény-fáklya minden

szavad, meztelen szívemen tűzvirág.

Lélegzeted táplálja fáradt hitem,

Belőled lobban halk gyönyörbe a világ.