Purzsás Attila versei:
Felhőjáték
Ülök a parton, a fehér felhőket nézem,
némelyik, mint tejszínhab folyik szét az égen,
fodrozódik bele egyik a másikba,
ráfolyva a fákra, a Napra ásítva.
Már káprázik a szemem oly sokáig nézem,
s gondolataimban mind formákba képzem:
egyik, mint vitorláshajó úszik az égen,
lobog a fehér vitorla a tengernyi kékben,
a másik cigarettafüstként száll ide-oda,
majd egy repülő szárnyán foszladozik tova.
De lám, mi az a feketeség amott az ég alján?
Benne cikázó villámok, mint millió talján
ördög, gonoszkodik a nyári napsütéssel,
borítva rá fekete paplant dörgedező kéjjel,
s lesz a nyári napból csúf fekete éjjel,
öntve szakadó esőt szerte-szanaszéjjel.
De mily` gyorsan jött, úgy süvít is tova,
mint nyugodt prérik megbokrosodott lova,
s vágtat el messzire a végtelen égen
fekete maszatként a tiszta kékségben.
Készül már a Nap is, elköszön a mától,
színezve az ég alját egyre lejjebb táncol,
s a tűzvörös korong eltűnik komótosan,
magára húzva éjpaplanát, lepihen lassan...
Ébredj kicsim
A hajnali pára még
az erdőszélen lebegett,
elnyúlt az éjszaka,
a pirkadat keresett új teret,
percről-percre változott,
formálódott a táj,
az éj utolsó fekete csíkja is
felszívódott már.
Lassan láthatóvá váltak
a természet gyűrött szövetei,
ébredezett a környék,
lágyan kisimultak vonásai.
Millió tarka pillangó
rebbent fel a szélben,
mint szárnyra kélt virágszirmok
tűntek el a messzeségben.
Apró katicabogárka
egy fűszálon ringatózván
gyöngyöző harmatcseppekkel
küzdött némán,
a kicsiny vízcseppekben
mint millió tükörben
nézegette pöttyeit
büszkén merengően.
A fák ágai közt lassan
átsurrant a nap sugara,
mint jó anya gyermekét,
a tájat simogatta.
Felpezsdült az élet,
mozgásba jött a láthatár,
milliónyi élet tudta
- mintegy jelre -
mozdulni kell már.
Felébredt az erdő,
s a kis folyó hűs vizében
megmártózott a napsugár is
azon melegében.
Ébredj hát, kicsim, te is, vár egy új reggel
és szerető ölelésem, mi már sosem enged el.
(2010. május)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Sorstalan
Kopott cipőben lépdel a magány
sötét sikátorok rejtekén,
koszos szatyrokba csomagolt élet,
újságpapírba rejtett remény...
Hideg, kemény pad, te drága otthon,
agyongyűrött kartonlapvilág,
kukák mélyére bújó túlélés,
s már senki sem kíváncsi rád...
Mint kutyapiszkot járda szegletén,
undorral lépnek át emberek,
csak filléreket kérsz és kis reményt,
árulod sorstalan életed...
Egy vagyok csak...
Egy vagyok csak én is a sokból,
mint megkergült hangya a bolyból
kavargok szüntelen...
Percről - percre, óráról - órára
teszem magam egyre próbára,
tán megtalálom önmagam...
Mint megbolydult kasban a méhek,
bennem úgy zsong, kavarog a lélek,
tán már csak hálni jár belém...
Szedett - vetett kusza érzéseket
kopott zsákomba rendezgetek
gyűrött életem mellé...