Stiller Kriszta versei

Nulladik szonett

Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,

hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.

Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,

bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.

Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.

Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és

horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:

most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.

Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,

mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.

Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,

mely azért termékeny, mert megváltást ígér.

Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,

ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.

csendélet sörrel, ágival

elsuhan felettünk egy fényszárnyú gyerek

szőkébb lett a nap, mint a lengyel nyuggerek

elhagytam a tengert, olyan ősörök

asztalon napoznak az akciós sörök

lépcsőháznyi zaj van, húzós macskaszag

üres a lakásom, a lépcső gazdagabb

ági szendvics-angyal, szel rá sajtokat

amíg az úristen felhőt hajtogat

ajtó, fényhuzatban, vegyünk még cigit

indulnék, de nem megy a ctrl+alt+delete

rosszul indult reklám, elbaszott piár

tükörben két démon piál, csak piál

elindulni kéne, az utolsó fizet

a vállaidra kentem némi sós vizet

felvett már valami öregszínt a nap

nem akartam, baszdki, úgy lett színdarab

olyan jó vagy hozzám, én meg egy barom

de megbocsátok neked, mint a szánalom

a nefelejcs utcán lassan lépkedek

rád hagytam magam, itt egy üres képkeret

némafilm

sárga csillag vagyok, ami földet ér

magamnak idegen, másoknak rokon

szél-lyuggatta, sötét a lövölde tér

itt angyalok basznak virágszirmokon

elfordulok, de a szívem fénye láng

néha elsüvít egy lezárt drótvagon

lesz még időm nem gondolni ránk

szívdarab leszek egy örök színpadon

most ne mérlegelj, a lelkem súlytalan

vérfoltok közt lebeg egy pohár falán

már az lettél, aki. hozzád nincs szavam

ördög ver ritmust egy törött zongorán

romantikus vers

istenből lettem ember én

akin az élet átrobog

éles a szemed, döfd belém

ringass úgy, mint a lágydrogok

fogd meg a csuklóm véresen

táncolj, akár a házfalak

ne rejtsd a csontod édesem

a halál úgyis átfarag

külön sem volt túl szép utunk

együtt hogy mennénk többre mi

egymással élni nem tudunk

tanulj meg velem dögleni

nagyvérkör

tegnap éjjel megint elhagyott az isten

azt hazudta, azért ment el, hogy segítsen

valami feltörne tüdőmből egy szívig

üvöltenék. minek? itt süketség dívik

kettévágott nyakkal fénnyel telt a torkom

oda hullottam, hol nincs már semmi dolgom

minden könnycsepp pára, felhő lettem részben

két szárnyatlan angyal zúg a széltörésben

szépen kussolok, míg tépnek hajat, vállat

mivel ez nem mese, nem beszél az állat

kicsit még érdekes a megszokott virtus

ünnepi mulatság, hétköznapi cirkusz

íme, hölgyek, urak: megnézhetik ingyen

hová folyok lassan, hogy tűnik el minden

megszemlélhető a valóság torz mása

megnyitott mellkasom minden dobbanása

ami a szívemen, uram: nincs a számon

bár téged kereslek, magam nem találom

fals macabre

hová tűnt az én Párizsom?

a Bakony elég lesz-e?

gyomromban ráng néhány izom,

hánynék, futnék messze

oltottalak izzó ágyban,

sötét, hideg tűzzel.

azt mondtad, hogy itt csak vágy van.

mert szeretlek, űzz el.

játsszuk azt: már felriadtam,

mégsem vetted észre.

szívem felét nálad hagytam:

pótold ki egészre.

másnak dobd ki az ablakon

koldus üljön kincsen,

azt hittem, hogy álmod lakom,

hol volt, hol. most nincsen,

kezdjünk hazug, új mesébe?

reszketsz? nem kell paplan,

ne félj: mindjárt itt a vége.

csak elmondhatatlan.

gázláng

katonás rendben sötét házfalak

de démon pihen minden szvasztikán

beteggé anyu régi láz farag

most már magamért lehetek cigány

olyan mély a csend mint egy ősi tó

az égre köpve sárga csillagok

lassan ürül belőlem a zsidó

kopott vagonban egyedül vagyok

látod anyu, mindenki rád mutat

turisták jönnek sápadt lengyelek

hogy lerombolják képzelt házukat

ahol már többé nem lettem gyerek

kicsi a szívem, olyan régi-új

szögesdrót fedi, mégis szétreped

most kell valamit azért élni túl

hogy álmaimban anyát öljetek

Kislány a lépcsőn

Háztetők felett a sötétség rohan,

csillagokat mar szét, mint a vegyszerek,

azután átölel lassan, boldogan.

Kiismerhető már. Ez is egy szerep.

Bezárt ajtó előtt fáradt csend kopog,

nem engedi be, csak üvölt a hiány,

hogy megnyugtassam őt, ringatást lopok.

Imák lógnak rajtam, mint egy ács fián.

Esti mese nem hat. Üres mondatok.

Itt a vége, fuss el. Hová érek el?

Olyan, mintha szállnék. Angyalt vontatok.

Más úgy látja, zokog. Pedig énekel.

Félálom

Látod, köztünk már helye van az ősznek,

az asztalra dobva hűvös bőrdzseki,

itt pultosfiúk fényeket előznek,

egy mellém állt, hogy a lelkem töltse ki.

Valahol csendben átfordul egy naptár,

kemény egy év volt, most minden harc laza,

mellettem vagy, és magadra maradtál,

a szívemben laksz, de nem rohansz haza.

Üres arcomon táncot jár az árnyék,

nem én kesergek, a sötét énekel.

Húnyt szemmel hallgatsz, nem látod, hogy fáj még,

azt vetted észre, hogy most engedlek el.

romantikus vers

istenből lettem ember én

akin az élet átrobog

éles a szemed, döfd belém

ringass úgy, mint a lágydrogok

fogd meg a csuklóm véresen

táncolj, akár a házfalak

ne rejtsd a csontod édesem

a halál úgyis átfarag

külön sem volt túl szép utunk

együtt hogy mennénk többre mi

egymással élni nem tudunk

tanulj meg velem dögleni

Altató 

Nem pisilnék be, de félek,

anyu sikít, úgy nevet.

Anyu üres, mint az ágya,

hozzábújni nem lehet.

Sötét van, ha aput várja,

aki nem jön éjszaka.

Megint büdös vizet iszik,

anyunak nincs jó szaga.

Anyuval a szoba táncol,

szoba tánca jégbalett.

Apu lábán hétmérföldes

hegyet lépő csizma lett.

Anyu szája romlott befőtt,

nyúlós, szürke lepketest.

Remeg, mikor így tapad rám,

anyu szája kékre fest.

Anyu könnye jeges eső,

anyu karja nagykabát.

Mintha ő is gyerek lenne,

úgy öleli önmagát.

Társasjáték

Házikót rajzolok,

bele ágyat, széket.

Rajzolok egy fát és hintát,

rárajzollak téged.

Látod, ez meg anya,

ahogy velünk játszik.

Azt mondják, hogy apa is kell.

Nekem nem hiányzik.

Tripla hatost dobott.

Pohár hullt a kőre.

Anya olyan, mint egy bábu

ahogy lép előre.

Tudta, ez a dolga.

Mindig jó volt, nem csalt.

Unom már, hogy évek óta

azt játsszuk, hogy meghalt.

Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.

Látod, nem emlékszem.

Apu, mikor sír az utca,

úgy vagy itt, hogy mégsem.

Tenger helyett tócsa.

Guggolok a földön.

Apu, amit elvittél, most

mégis visszatöltöm.

Tiszta víz lehetne.

De csak cseppek mentek.

Nem látszol már a tükrében,

épp úgy, mint a szentek.

Apu, most vihar van.

Ki mondja meg, merre?

Ez izgat, mint részeget a

kamaszlányok melle.

Hazug minden meséd.

A földszint beissza.

Köntösödet, mint a bőgést,

úgy tartottam vissza.

Szárnyaid kitárva.

Ragyogsz, mint az ablak.

Apró dolog lehetsz fent, mert

néha visszakaplak.

Nem csak a szél ordít,

ha a képed kérdi.

Isten beszél angyalul, de

ezt még ő sem érti.

Bújócska

Hűs falakra lámpa olvad,

fut a sötét, elmaradtam.

Nem talállak, senki, hol vagy?

Túl nehéz a csend alattam.

Két tenyerem horpadt tölcsér,

cseppekben hull szét az arcom.

Szívemben egy halott bölcs él,

minden szavát visszatartom.

Szobám mállik, mint a vályog,

egyszer ez az otthonom volt.

Ki gyógyít meg engem? Fájok.

Rossz ing vagyok, félregombolt.

Mint a szobám, ez is ódon,

nyaknál szorít. Régi béklyó.

Kislány pihen szögesdróton.

Nem veszett el, keresd még, jó?

Ilyesmi

Tarts még egy kicsit, minden sejtem fárad,

nem kell túl soká, de pár percig igen,

ha vigyáznál, én úgy pihennék nálad,

mint az öngyújtód a doboz cigiden.

Aztán félórát olvasnál a vécén,

vörös kör lenne az egész feneked,

mosolyognál a versem néhány részén,

amit éjjel írnék, na persze, neked.

Nem kéne folyton romantikus reggel,

de az basszus, mindig derengve jön el,

kilépsz, valaki vár álmos szemekkel,

és hogy meglepődjél, így is megölel.

Közben nem bánnád, hogy erre nincs szavam,

mert tudnád: csak érted lennék önmagam.

Századik vers a szerelemről

Kint szerdai szél szava szisszen.

Árnyékban a fényteli termek.

Rád várva de messze az ablak.

Én állok, a fák menetelnek.

Tél köss neki holdlila sálat,

utcákon a jég citerázik.

Éj lágyan ölelve borítsd be

felhőtakaródba, ha fázik.

Nem tartozom ennyi sikolynak.

Széttépve a tegnapi számla.

Én vérzek - a fák feje gézben.

És hópuha csend ül a számra.

ennyire

ma fogalmam sincs, mitől vagyok részeg

egy utca mélyén állok megzavartan

mint fák fejében apró szélütések

pár vérrögöd a nyúltagyamba varrtam

kitépem onnan nem venném a véred

te se tégy sínre, szebb halál kell, másik

nem bírnám ki, ha elszórna az élet

szétroncsolódva sok-sok állomásig

hogy isten szeret, vagy pedig csak így ver

tök mindegy már, a józan észnek annyi

állj a hídra egy hozzádkötött szívvel

és majd ha intek, kezdj belémzuhanni

Társkeresõ hirdetés

Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.

Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.

Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.

Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.

Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.

Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.

Ébren is a párnán pihenjen az ökle.

Amikor nem zavar, maradjon örökre.

Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.

Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.

Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.

Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.