Böröczki Mihály versei - 4

CSALÁNSZEDŐ

Elkérgesedett kezem és a lábam,

a hónapokra kölcsönkapott nyárban,

bírt tarlót, bokrot, erdők alját, tüskét,

a lopva rakott tüzek alvó üszkét,

a csalánt pőre kézzel húzogattam

a térdig érő árokparti gazban,

csak veselkedtem, s alig maradt egy pár,

mi égetett, de többé nem csípett már,

az örömökbe majdnem belehaltam,

de Isten mindig megkönyörült rajtam,

s mert akkortájt más gondja-baja nem volt,

hát én diktáltam neki is a tempót,

a friss csalánt jól egybe markolásztam

a várakozó libagágogásban,

majd nyúzott késsel összeszeleteltem,

a kukorica darát rákevertem,

és ujjbögyeim bizseregve lesték,

hogy kislibáim mint élik az estét,

bár lábam szára pirosakat lángolt,

a nyugovása mozdulatlan tánc volt.

Mityka

2013. február 25.

AZ ÖREGASSZONY ÉS AZ EURÓPAI HÁBORÚK

Az utca őrült robogása,

egy zajt öklendő kamion

rossz dobhártyás fülembe rázza,

ez századvégünk miatyánkja,

itt élek - ez az én sorom.

Hazaérek. A lépcsőházon

még össze-vissza jár a fény,

egy öregasszony vár a vámon,

s míg kulcsaimat kotorgálom,

szelíden beereszt szegény.

Kis támasztékát tolja-vonja,

ki nem hagyná az egy mosolyt,

a benti kilinccsel föloldja

a kulcsos rabságot ragyogva,

és fénylik, mint a nyári hold.

Szatyrot meg táskát nyögve lépek,

hálás szavakat mormolok,

- ha már az Isten idetévedt,

hadd fogjam úgy föl az egészet,

mint bűnt az irgalmatlanok.

Szeptember hűsöl. Leng a város,

törvényt feszül egy drótkötél.

Ki tartja, fogja? Az világos,

hogy pattanásig is szabályos,

és rajta laffog, ami él.

Az öregasszony nyit, zár. Nézi,

hogyan történik a világ,

s a zajba mártott csöndben érzi,

a fű zöldje már nem a régi,

de égig érnek még a fák.

Ő is történik. Tágra rémül,

de nem borzolják föl hírek,

csak arra futja az egészből,

hogy minden drágul, s a kenyérből

már szűken törhet, s nincs kinek.

El-elcsodálom szép nyugalmát,

hogy mire vitte és hogyan,

ő bevégezte forradalmát,

s viseli maradék hatalmát

- kopott ruháját - boldogan.

Lift lódít. Csöndben tépelődöm,

a nagy békéért mit tegyek,

- elháborúzgatunk a földön,

és rám mért időm addig töltöm,

míg ajtót nyitni én megyek.

APÁM VIHARKABÁTJA

Súlykos, nehéz volt, konok, eső szítta,

a leghidegebb széldöfést is bírta,

s ha övvel húzta rá a derekára,

a vászon alatt megduzzadt a pára,

valami impregnáltság, vagy efféle

huncut dolog volt igazi erénye,

nagy barnás-szürke-zöldes-ronda rémség,

de apám óvta az a nyirkos vénség,

az én kedvemre didergett az este,

ha megtérvén a konyhán levetette,

és imbolygott a petróleumlámpa,

ha óvakodón száradóra rázta,

úgy sandultam rá, ha a szögön lógott,

hogy nagy kincs az az összehasználódott,

mert ott csillogott minden gyerekálom,

a gyöngyöződő vén viharkabáton.

KUKORICAFOSZTÁS

A hang sűrű volt, mint az óbor,

pár gyerek mert a kongó szóból,

hiszen a hosszú szálú esték

a nagyok közé eresztették,

s megfészkelődtek egymás mellett,

- mert mozgolódó kezük kellett -

a pelyhedt, meg a vén borostás,

s az őszi kukoricafosztás,

és elfért fönn,lenn, egyre jobban

a fél utca a két sarokban,

s ahogy a lámpabél viháncolt,

már nem munka, csak vigasság volt,

s hogy nőtt a csuhé, meg az alom,

úgy zsibbadt el a fáradalom,

a ritmust újrázták a karok,

az egybe rántást meg a marok,

a halom fogyott, s mint a percek,

úgy ereszkedtünk egyre lejjebb,

míg a csöveket már a másnap

bírta terítve száradásnak,

s végén nem volt csínom-bánom,

az ágyamig húzott az álom,

de új nap lódult, és az este

a megint túlélést kereste,

és mint kik vígból bálba járnak,

úgy fosztották az újabb házat,

átmentették a fényt a lángból,

s a harag kiment a világból,

az egész néhány napig tartott,

de most is látok minden arcot.

CSEREPEK

Öltözöm. Költözöm.

Nincs sötét öltönyöm,

megért a szégyen is,

s ha Isten nem ver is,

oda a büszkeség,

oda az épp elég.

Hitem van. Nem nevem.

Lélegzem. Vétkezem.

*

Százezer kilométer ér,

poklot lohol az erekben a vér,

piros a fal és piros rajt a kép,

s úgy pirosodik a világ beléd,

mint naplemente bársonyán az ég,

mint háztetőn az égetett cserép.

*

Jaj, világ! Istenem!

Lélegzem! Vétkezem!

De egyszer kitalál

kérdésnek a halál.

*

Még föl se fogtam – mennyi évet éltem,

de belül szinte mi sem változott,

a régi arcom visszahevenyésztem,

csak az tűnt föl, hogy énhozzám kopott.

*

Csodatévő istenem,

pusztul, törpül nemzetem,

egyesegyszer, ha lehet,

fújj rá új lélegzetet,

s engedd megteremtenem.

*

Egy cigarettán lógattam magam,

elfüstölögtem annyi rossz szavam,

bár eregettem bodros karikákat,

de húsba-vérbe bújt vigasztalan

hiányaimtól lettem nyugtalan,

mint verme alján keringő vadállat.

Ki lógat értem sárga szalmaszálat?

*

A nap kerek volt. Fényekkel teli,

piros felhőjű a keleti égbolt.

No! - Szép jó reggelt! - köszöntem neki,

s ő hunyorogva vigyorogta - Rég volt!

*

Édes tiszteletlenség,

számozhatatlan szentség,

lesznek-é, kik világom

a bűnökből kimentsék?

*

Hegyes ceruzám tompára gyötörtem,

a bal fotelem ölében ülök,

gyerekkoromban jegenyéket öltem,

most hallgatok és dallá pöndülök.