Böröczki Mihály versei - 4

AZ ÖREGASSZONY ÉS AZ EURÓPAI HÁBORÚK

Az utca őrült robogása,

egy zajt öklendő kamion

rossz dobhártyás fülembe rázza,

ez századvégünk miatyánkja,

itt élek - ez az én sorom.

Hazaérek. A lépcsőházon

még össze-vissza jár a fény,

egy öregasszony vár a vámon,

s míg kulcsaimat kotorgálom,

szelíden beereszt szegény.

Kis támasztékát tolja-vonja,

ki nem hagyná az egy mosolyt,

a benti kilinccsel föloldja

a kulcsos rabságot ragyogva,

és fénylik, mint a nyári hold.

Szatyrot meg táskát nyögve lépek,

hálás szavakat mormolok,

- ha már az Isten idetévedt,

hadd fogjam úgy föl az egészet,

mint bűnt az irgalmatlanok.

Szeptember hűsöl. Leng a város,

törvényt feszül egy drótkötél.

Ki tartja, fogja? Az világos,

hogy pattanásig is szabályos,

és rajta laffog, ami él.

Az öregasszony nyit, zár. Nézi,

hogyan történik a világ,

s a zajba mártott csöndben érzi,

a fű zöldje már nem a régi,

de égig érnek még a fák.

Ő is történik. Tágra rémül,

de nem borzolják föl hírek,

csak arra futja az egészből,

hogy minden drágul, s a kenyérből

már szűken törhet, s nincs kinek.

El-elcsodálom szép nyugalmát,

hogy mire vitte és hogyan,

ő bevégezte forradalmát,

s viseli maradék hatalmát

- kopott ruháját - boldogan.

Lift lódít. Csöndben tépelődöm,

a nagy békéért mit tegyek,

- elháborúzgatunk a földön,

és rám mért időm addig töltöm,

míg ajtót nyitni én megyek.

APÁM VIHARKABÁTJA

Súlykos, nehéz volt, konok, eső szítta,

a leghidegebb széldöfést is bírta,

s ha övvel húzta rá a derekára,

a vászon alatt megduzzadt a pára,

valami impregnáltság, vagy efféle

huncut dolog volt igazi erénye,

nagy barnás-szürke-zöldes-ronda rémség,

de apám óvta az a nyirkos vénség,

az én kedvemre didergett az este,

ha megtérvén a konyhán levetette,

és imbolygott a petróleumlámpa,

ha óvakodón száradóra rázta,

úgy sandultam rá, ha a szögön lógott,

hogy nagy kincs az az összehasználódott,

mert ott csillogott minden gyerekálom,

a gyöngyöződő vén viharkabáton.

KUKORICAFOSZTÁS

A hang sűrű volt, mint az óbor,

pár gyerek mert a kongó szóból,

hiszen a hosszú szálú esték

a nagyok közé eresztették,

s megfészkelődtek egymás mellett,

- mert mozgolódó kezük kellett -

a pelyhedt, meg a vén borostás,

s az őszi kukoricafosztás,

és elfért fönn,lenn, egyre jobban

a fél utca a két sarokban,

s ahogy a lámpabél viháncolt,

már nem munka, csak vigasság volt,

s hogy nőtt a csuhé, meg az alom,

úgy zsibbadt el a fáradalom,

a ritmust újrázták a karok,

az egybe rántást meg a marok,

a halom fogyott, s mint a percek,

úgy ereszkedtünk egyre lejjebb,

míg a csöveket már a másnap

bírta terítve száradásnak,

s végén nem volt csínom-bánom,

az ágyamig húzott az álom,

de új nap lódult, és az este

a megint túlélést kereste,

és mint kik vígból bálba járnak,

úgy fosztották az újabb házat,

átmentették a fényt a lángból,

s a harag kiment a világból,

az egész néhány napig tartott,

de most is látok minden arcot.

CSEREPEK

Öltözöm. Költözöm.

Nincs sötét öltönyöm,

megért a szégyen is,

s ha Isten nem ver is,

oda a büszkeség,

oda az épp elég.

Hitem van. Nem nevem.

Lélegzem. Vétkezem.

*

Százezer kilométer ér,

poklot lohol az erekben a vér,

piros a fal és piros rajt a kép,

s úgy pirosodik a világ beléd,

mint naplemente bársonyán az ég,

mint háztetőn az égetett cserép.

*

Jaj, világ! Istenem!

Lélegzem! Vétkezem!

De egyszer kitalál

kérdésnek a halál.

*

Még föl se fogtam – mennyi évet éltem,

de belül szinte mi sem változott,

a régi arcom visszahevenyésztem,

csak az tűnt föl, hogy énhozzám kopott.

*

Csodatévő istenem,

pusztul, törpül nemzetem,

egyesegyszer, ha lehet,

fújj rá új lélegzetet,

s engedd megteremtenem.

*

Egy cigarettán lógattam magam,

elfüstölögtem annyi rossz szavam,

bár eregettem bodros karikákat,

de húsba-vérbe bújt vigasztalan

hiányaimtól lettem nyugtalan,

mint verme alján keringő vadállat.

Ki lógat értem sárga szalmaszálat?

*

A nap kerek volt. Fényekkel teli,

piros felhőjű a keleti égbolt.

No! - Szép jó reggelt! - köszöntem neki,

s ő hunyorogva vigyorogta - Rég volt!

*

Édes tiszteletlenség,

számozhatatlan szentség,

lesznek-é, kik világom

a bűnökből kimentsék?

*

Hegyes ceruzám tompára gyötörtem,

a bal fotelem ölében ülök,

gyerekkoromban jegenyéket öltem,

most hallgatok és dallá pöndülök.