Fövényi Sándor versei -3
Hogy mondjam el
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint gyümölcsön a pír,
szád lágy íve boromban mámoros zamat.
Dobbanásoktól lüktető szív,
álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.
A könyved leszek, amelyből olvasol,
sárguló lapjaimra vésett, gyűrött imád.
Befagyott tó tükrén eged, hol lángoló
szememtől megolvad minden jégszilánk.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,
úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.
Így leszel a belőle részegen ki-be lebegő
lélegzetem, ami megfagy a rideg vason.
Késő aszú-magányom vagy, érlelő derem,
szíjas szőlővenyigék lilás tüze.
Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,
röpke életem, mely érted küzdene.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint égnek az őszi est,
mikor a pillanat hideg lobbanás.
Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,
buja bűnöm, ha éhesen rámtalálsz.
És fekete mosolyom cserepes ajkamon,
a semmit csókoló édes gyűlölet.
Feledett ébredések hűvös hajnalokon,
halálom, a leszálló ólmos szürkület.
Főnys
2011. július 07.
Vagyok aki vagyok
Régen szóltam, nem tudom, miért,
különben is kinek, minek,
tegnap, mikor cigányok húzták az ingemért,
meghaltak bennem az istenek
Úgy kezdődött, hogy mindennek vége volt,
mert rozsdásak lettek a cseresznyevirágok,
a ribanc szél számra vörös szirmokat csókolt,
és átöleltek a megalvadt alkonyi lángok.
Vonó, bor, nő, no meg az a rohadt hegedű,
esküszöm, egyszer felülök a háztetőre,
mindig menni, menni, mikor minden út keserű,
de mit tehet az ilyen bitang, ha temető a szeretője.
Ott legalább rámborulnak a vadgesztenye lombok,
dombok, dombok, hol vagy, szegény apám,
lassan napról napra lebomlok,
csontomból szürke est, húsomból éj lesz talán.
De mégsem, az én nevem arannyal fogják falba vésni,
mondom, vagyok, aki vagyok,
aki fél, az jobb, ha most kezd el tőlem félni,
mert felcserélem az eget a földre, mint a hullócsillagok.
2011. április 23., 18:28:00
fotó: kolibrikerteszet.hu oldaláról
Tulipánok
Sosem vártam annyira a tavaszt, mint most,
elengedtem három villamost,
mert azt hittem, a negyediken ő jön,
de csak billegett sínén a sárga börtön,
és a megállóban feltételes szabadságra engedett néhány utast.
Leszállt egy benzinkutas, két postás, a virágárus,
kezében tulipáncsokrok, szeme mosolygó május,
a járdaszigetre gyorsan banánosdobozt dobott,
és már kántálta is, tessék, tessék, csókolom, jónapot,
vegyék, vigyék az életem.
Csak álltam ott cigarettázva,
enyhén részegen, bevallom szartam a szabályra,
hiszen dekára megveszek minden közterest,
a gőzölgő hotdogos bódét, a sarki fűszerest,
az egész rohadt világot.
Még sosem fájt ennyire bőröm színe,
ahogy rám néznek, akár egy tompa szike
vágna csikorogva húsomba, laza etnikai műtét,
s köpnék, taposnák sárba Isten e gyönyörű barna bűnét,
szívem hiába rozsdás tulipán.
2011. március 05., 18:03:58
Anyám
Tegnap elnéztem anyám,
már olyan mint egy útra kész madárka,
ha tehetném bezárnám tenyerembe,
hogy sűrű erdőként elrejtse ujjaim ága.
Ha jő a szél ellopni őt,
óriás vitorlát bontok,
recsegjenek kezemben a csontok,
de cédrus derekam majd veszteni tanítja a vihart.
És ha ásít a föld,
gödreit telehordom fénnyel,
bár szomorú szemében mindennél nagyobb a ragyogás,
és hiába kérlel, -engedj fiam- , életem örökké előtte térdel.
Még az Istent is megölöm érte,
de remélem mögöttem áll, és nem előttem,
mert nekem nincs időm megkerülni a világot,
ezért miértek kését csak a hitembe mártom.
Ha mégis adni kell,
csendesen vigyed Uram,
majd legszebb álmomból faragok csónakot,
ringasd míg az égbe nem értek, ahogy most én ringatom.
2011. január 20., 08:02:19
Csend
Ma nagyobb a csend mint szokott,
hallani ahogy az éj szárnya veri az ablakot,
fenn az égen a Hold hideg, mozdulatlan,
fázik fénye, ezért rácsúszik néhány felhőpaplan.
Üldögélek, cigarettám füstje száll,
eszembe jut, mikor egy fűszálon hevert a nyár,
azt mondta, valami istené lehetett szemem,
és könnyű fátylát ledobva szeretkezett velem.
Éhes ujjaim játszottak forró bőrén,
kéj vonaglott rajtunk pogányan, és pőrén,
testünk megfeszült, akár szélben a gallyak,
verejtékünkből lett a hajnali harmat.
De most tél van minden csupa dér,
lassan cigarettám is csontomig ég,
parazsát az ónszínű hamu befedte,
és apró csillagként elszunnyad kezembe'.
2011. január 18., 04:06:05
Úton
Főnys 2011-01-05 10:00
Tekintetem a lámpafényt himbálja
arcom hajammal függönyözöm éjszakára,
ahol lefekszem, ott ébredek,
ha kell a kocsmaasztalon, az Isten verje meg.
És mikor számba száll a hajnali pára,
kitántorgok az üres utcára,
várom, hogy megfésüljön a napsugár,
menni kéne, de mindenütt a semmi vár.
------------------------------------
Olyan az életem akár a kártyavár,
amit játszi gyermekkéz emel magasra,
és ha éveim lapjaiban véletlen' bohócot talál,
boldogan felkacag egy röpke pillanatra.
Nem sajnálom, bármi történt velem,
tán' azt sem tudom, mi az asszonyillatú öröm,
de köpök rá, mert ezerszer éreztem
milyen, ha ócska kurva műkörme sikolt a bőrömön.
Én csak röhögök azon,
kinek repedt kályháján macska henyél,
mégis, valahogy fáj e borostyánlét a tűzfalon,
ragyog a levél a vakolaton, de lent rohad a gyökér.
Ezért tépett fel engem is a szél,
hol itt, hol ott csapott az ég homlokára,
lehullva ködként merengek a völgyek mélyén ,
indulok, lassan elnyel a virradat seszínű ingoványa.
Szavak, madarak
Ülök a számítógép előtt,
arcomon a monitor kékes fénye,
így telt el a tegnap, a tegnapelőtt,
egyre sűrűbb kezem meddősége,
írnék, de valahogy nincs bennem fájdalom,
lehet, tükörbe kellene néznem,
talán megláthatom,
legnagyobb ellenségem.
Biztos elcsodálkoznék, e szánalmas alak
hogyan csapott annyi hajnalt az égre,
szájában fészket raktak a tavaszi madarak,
fiókáikat rábízták lélegzetére,
ha esett, fogai rácsát bezárta óvón,
ilyenkor nagy álmosfa lelkébe bújtak,
mikor csendesült, szeme ablakából
ki-be hussanva repülni tanultak.
Tán' azért vagyok szomorú, mert elhagytak,
szavak, mondatok, betűk, igék,
szívem hiába pumpálna vért az alkonyatnak,
ha alig súrolja a földet a kék,
utolsó érintés míg le nem bukik a nap,
mi lesz velünk, kérdem tükörképem,
számból az övébe szálltak a madarak,
vagy csak leköptem legnagyobb ellenségem.
2011. január 11., 09:39:03
Tenyerem éneke
Olyan
vagy nekem, akár egy nyárvégi méla délután,
mikor az ég pasztellfényét a fák hajába fonja,
a leveleken már táncol az a furcsa félhomály,
melytől riadtan villanydrótra ül néhány madár,
árnyaiktól szeplős lesz a Nap vörös korongja.
Valahogy a mohó elmúlás jut eszembe rólad,
lehet, mert mocskos csalónak hittük a világot,
és téptük egymást, mintha nem lenne holnap,
a monoton percek egyre messzebb sodortak,
hogy létezz, öltelek, mint szél a gyertyalángot.
Így hófehér karcsú viaszszobor maradsz,
amit csak épp' megperzselt lehunyt szemem,
mert a bársonyfüggönyön is átcsattan a taps,
kegyetlen leszek hozzád, de nyújtson vigaszt,
te vagy az első, kinek énekelt tenyerem.
Addig kell játszanunk, míg nem ébred az eső,
öltözz mosolyomba, hiszen én a nyár vagyok,
dobj le mindent, ne legyen rajtad csak szellő,
hogy érezze didergő bőröd, csupán málló kő
a szám, amikor felolvad, mint a hullócsillagok.
2011. január 06., 03:22:36
Egyszerű karácsonyi dal
Ígértem neked egy verset,
csendes karácsonyi dal félét,
de mit kezdenél szomorúságommal,
ha nem ismered mélyét csak a szélét.
Olyan ez, mint kalap peremén az eső,
gyűlnek, gyűlnek a kövér cseppek,
majd elerednek végigcsorogva ráncaimon,
így könnyeket mímel szemem, pedig ami nincs, az nincs.
Kilincs nélküli ajtó gyerekkorom,
akkor még vártam az angyalokat,
valamiért nekem sosem jutott Jézus,
de álmomban selymes fűvel etettem minden hintalovat.
Idegen ablakokban láttam a boldogságot,
bár kabátban volt, lehet, hogy ott is átutazó,
asztaloknál ültek körbe, néhol az abrosz alatt a kezek ökölbe,
és nem értettem arcomon miért oly forró a hó.
Mégis, most felnőtt fejjel villanyvasutat veszek,
lesznek majd városok, dombok, hegyek,
és senkitől sem kérek jegyet,
csak Istentől, mert kilyukasztotta szívem,
talán azért, hogy lássátok melyik út vezet a fenyvesek felé.
Főnys 2010. december 23., 01:27:03
Szentestékre örökül
Emlékszem. Csonttá fehérlett ujjaid még
szorongatták sorsod üvegbe zárt mámorát.
A fák őriztek valami furcsa danát,
és a szél avarral tömte a nagykabát zsebét.
Hat évem minden álmával zokogtam mesét,
szótlan szíved talán még dobbant.
Csak egyet, ezt örökre őriztem titokban,
ám menned kellett, a halál kereste kedvesét.
Balga gyermekként, néztem fekete köpenyét,
a véres pribék arcán az éj gyöngye gurult.
A szenteste minden dísze földre hullt,
színes gömbjei ragyogtak az árnyak rejtekén.
Mert neked mindig a fény kellett apám,
őrjöngve, zilálva, önmagad tépve.
Én akkor éjjel, csillagokra lépve,
szívedre hordtam az ég jégezüst hívó szavát.
Főnys
2010. december 21., 02:30:46
Mikor minden mindegy
Ha majd eljön az a pillanat,
mikor mindegy, fel-vagy lemegy a nap,
mikor mindegy, hogy világos van vagy sötét,
itt legbelül szép lassan meghalnak a mesék.
Furcsa csend lesz, de azt is szétzihálja a tüdő,
így számban csörömpöl a törött levegő,
nincs, ki értené pedig minden darabja egyszerű szó,
hiányos öngyűlöletem mozaikja mégis kirakható.
Elfáradtam: ilyenkor merre van az Úr?
hozzá tartok, várva, míg pár bolygó meglazul,
nekem sok hely kell, hiszen szememben ezer világ,
közülük csupán néhány él, a többi üvegszilánk.
Ezért majd hol itt, hol ott lakom,
hideg holdak kérgén vagy forró csillagon,
és ha elfáradok, nem érdekel, melyiken hajtom le fejem,
csak egyet kérek Istentől, ne ez a föld legyen.
2010. december 06., 11:51:11
Út vagyok
Tekintetem a lámpafényt himbálja
arcom hajammal függönyözöm éjszakára,
ahol lefekszem, ott ébredek,
ha kell a kocsmaasztalon, az Isten verje meg.
És mikor számba száll a hajnali pára,
kitántorgok az üres utcára,
várom, hogy megfésüljön a napsugár,
menni kéne, de mindenütt a semmi vár.
------------------------------------
Olyan az életem akár a kártyavár,
amit játszi gyermekkéz emel magasra,
és ha éveim lapjaiban véletlen' bohócot talál,
boldogan felkacag egy röpke pillanatra.
Nem sajnálom, bármi történt velem,
tán' azt sem tudom, mi az asszonyillatú öröm,
de köpök rá, mert ezerszer éreztem
milyen, ha ócska kurva műkörme sikolt a bőrömön.
Én csak röhögök azon,
kinek repedt kályháján macska henyél,
mégis, valahogy fáj e borostyánlét a tűzfalon,
hol gagyog a levél a vakolaton, de lent rohad a gyökér.
Ezért tépett fel engem is a szél,
hol itt, hol ott csapott az ég homlokához,
lehullva ködfátyol lettem a völgyek mélyén ,
így út vagyok a vándorok seszínű alkonyához.
2010. november 04., 18:31:13
Sodródom
Hívtak már ócska rongynak, csóró csavargónak,
csattantak rajtam botok és szavak,
sosem érdekelt, mit hoz a holnap,
és az se, hogy majd értem imádkozzanak.
Aludtam temetőkben, néha rácsok mögött,
szép szeretőm ringató ölében,
mikor fáztam, magamra húztam pár földrögöt,
ha eső esett, arcom hajammal függönyöztem.
Akadtak cimborák, tengődve anyjuk langy tején,
szelídek, mint a falvédőre hímzett kövér angyalok,
nekem nem volt senkim, talán a dermedt tél,
ki a hóra ömlött Holdfény hideg sarával szoptatott.
Én nem sírtam a matrózkocsmák mélyén,
a nehéz bortól, lágy lotyótól nem is lehetett,
de mindig nevettem az álmok üres gödre szélén,
hol helyettem az Isten temetett.
Egyszer a vízbefúlt templomok úgyis feltámadnak,
és ügyetlen igéim térdre rogynak majd a fodrokon,
tudom, az örvényharangok virágai miattam nyílnak,
így zsongó szirmaikon remélem messze sodródom.
2010. október 21., 13:25:30
Szajha hajnalok
Valamiért olyan ólomízűek számban a hajnalok,
és csak hallgatom a vízvezetékek kattogó zaját.
Odakinn már lomha ősz hever a rothadó avaron,
köd hörög, és a tájra rázza gyöngyszürke haját.
Eső szemez, monoton ritmusa zsong a hárson,
onnan lehullva a tyúkok rozsdás fazekán kopog.
Tudom, menni kell bluest ver a málló zománcon,
(rajtam röhög a por az ablakba tett művirágokon)
A tükörbe nézek, zöld szem, laza borostás arc,
ha harc, hát legyen harc ma a torkom vágom el.
És az se érdekel, ha a nőm lenne Jeanne d'Arc,
álom ez, s mint a leváló tapéta semmit lefetyel.
Egyébként nekem rég' mindegy milyen nap van,
bár várom az urat de nem vágyok hazug imákra.
Valahogy úgy vagyok vele a kopottas padokban,
láthatatlan lesz a lelkem, akár a király új ruhája.
Imádkozom csak egyetlen hülye ember akadna,
aki tombolva üvöltené, legbelül csupasz vagyok.
Gyönyörű éhes kígyóm kínjában farkába marna,
s torz tükröm végre leköpnék a szajha hajnalok.
2010. szeptember 24., 15:55:27
Még várlak
Még várlak az alkonyi szelekkel,
az asztalra borulva, előttem üres borospohár.
Mint cserebogár, lámpa fényétől ütötten
cigarettám füstje, körbe-körbe száll.
Nyár van, de lehet, hogy ősz öleli a fákat,
valamiért színes mintákat látok az árnyakon.
Összecsúszva zöld, sárga,
és e tarka bohócruhába',
egy csókra beoson a kora est az ablakon.
Cigánymeggy ízű ajka, fanyar mélyvörös,
mohó szajhaként számat marja, ezért vérködös
lesz valahol messze az égalja.
Még várlak az alkonyi szelekkel,
lehet hiába, mintha ezt súgná mámorom.
A pillanat, akár karcos homok szalad,
betemet, hogy ne lássalak, miként vak kéz,
ha fűzfavesszőből kosarat gyötör,
csak felsejlik benne az a rettegett gyönyör,
mert tudja, bölcsőt font fejemnek,
és azoknak a kopogó, megfejthetetlen rejtjeleknek,
melyekről majd azt mondják eső, közben
vergődő torzómból csorgó álom,
ami Te vagy,
hát sirass el,
vagy engedd, hogy én így sirassalak.
2010. szeptember 17., 03:53:15
Az erdő meséi 2.
Akár novemberi nyárfa, vázammá válok én is,
fekete-csontú ujjaim között a lomha köd szitál,
talán jégszilánkokból keresztet ver rám a fagy,
és körém gyűlnek imádkozni az éjszaka vadjai.
Már a szél álnok papjai viselik rőtarany ruhám,
kik minden délután tüzet raknak, hogy az égre
füstöt fonjanak, és így az erdő dohos mélyére
penészszínű lombként hullik majd az alkonyat.
De még élek, gyökerem a hideg homokhoz ér,
testem eszelősen kapaszkodik az avar illatába,
húsom, korhadt húsomhoz, egy mohó ölelésre.
Üvöltöm, élek, de csak az őszi fák élhetnek így,
rettegve a pásztor gyilkos kezét, mely ágat zúz,
hogy barmainak belőlem emeljen izzó karámot.
2010. szeptember 11., 03:57:58
Az alkotó hozzáfűzése:
Az erdő meséi 1.
Láttam kutyákat felnőni anyjuk langyos tején,
én aki egy ólomcsókolta vad csikasz vagyok.
Nekem nem volt senkim, talán a dermedt tél
mikor a hóra ömlött vérem sarával szoptatott.
És csak vergődtem a kín megalvadt emlőjén,
mert bőrömet becézték a fagy metsző kései.
De még egy utolsó dalt mart gőzölgő gégém
az éjbe, hogy hallják a falvak láncos rongyai.
S üvöltésem a szél hideg arcához csapódott,
haragom hörögve hömpölygött végig a réten.
Szemem százfelé szaggatta a Hold-korongot,
hogy minden csavargó a hulló fényére lépjen.
Így látni fogjuk mi száműzöttek hol van az út,
merre tántorogjunk, ha egyszer menni kéne'.
Mosolygunk, mert nyakatokon nyúzott a hús,
de mégis értünk sír csendben az erdő mélye.
Főnys
2010. szeptember 10., 01:16:00
Évszakok
Ma éjjel meghaltam,
állam felkötve, mint akinek a foga sajog,
és nem volt köröttem csak a négy évszak,
vonzottam őket akár vadat a vérszag,
bevallom sajnáltam, hogy csupán álmodom.
A tavasz búcsúzott először,
neki elhittem, hogy visszatér a lány,
ha majd a mandulák hajladoznak a friss esőtől,
és az ágakon táncoló ezernyi zöld szeplőből,
néhányat hófehérre lobbant a napsugár.
Buján átölelt a nyár,
talán sejtette, tetszhalott vagyok,
végigkúszott testemen akár falon a folyondár,
szeretkezhetnénk, nevetett, lenn a folyónál,
szememre rézpénz helyett forró csillagot rakott.
Az ősz fáradt volt,
épp most festette tarkára a szőlődombokat,
mégis, valami imakönyvbe való dalt dúdolt,
hallgasd testvér, súgta, és magához húzott,
szelem a faleveleknek tanítja a menni kéne bluesodat.
A tél rám sem nézett,
tudta, mióta élek azóta gyűlölöm,
dühében összetaposta a tócsákon a jéglepkéket,
közben a hajnal már égette a lilás tüzű venyigéket,
hogy felébressze alvó börtönöm.
2011. január 03., 11:39:14
Kiskabátban
Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén,
hátratolva a széket
felállt, és lopva szétnézett apám.
(láttam rajta, mindent megértett)
Majd poharát a falhoz vágta,
(szerteszóródott szilánkja)
úgy ahogy volt kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe,
és megmosakodott a hóban.
(talán zavarta az élet szennye)
Aztán, hurkot szőtt az almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban
a szeptemberi égbolt alatt,
és várom, hogy a fa megsúgja.
Merre ment, apám -
2010. szeptember 04., 01:59:51
Ki vagyok én?
1.
Ülök a folyó mohás kövén,
ujjaim között futóhomok szitál.
Az aranyló szemek fáradtan peregnek,
és köröttem lassan elszunnyad az őszi táj.
Tétován, riadtan meg-megállva,
vállamra karvalyszárnyú alkony ül.
S mintha az ég csillagot dobálna,
a lomha vízre színezüst terül.
És millió apró szikra pattan-
a túloldalon rőtlángú boróka bokrok.
Piros almaként, mikor a fáról lepottyan,
már száraz avar rejti a napkorongot.
Hirtelen szúrós eső szemez,
mögöttem felveri a dűlőút púderporát.
Néha villámlik, bádoglemezként zörög az est,
valaki döngeti az égi kovácsok rozsdás mellkasát.
2.
Elgondolkodom, ki vagyok én?
Talán az eldobott szavak néma őre,
másszak hegytetőre,
dadogó számba kavicsot tegyek?
Halkan suttogjam neved a szélbe,
vagy üvöltsek, akár a lezúduló sziklagörgeteg?
Mert szeretlek,
ahogy csak ember szerethet embert.
Mint gyermek a csínt, s kit anyja megvert
mégis zokogni bús ölébe bújt.
Tébolyult álom ez,
nemlátóként vezetnek ösztöneim.
Kusza vágyakból rakott elefántcsont-
toronyban élünk, mi bezárja létünk,
mert sötét rácsokat marnak rá könnyeim.
És kezünkről láthatatlan csókokkal
leoldjuk láncaink - bár sikolyod tőrét
szád a szívembe vágja -
Legyőztél, elmegyek csendesen,
bukott Istenként a folyó tükrén járva.
Főnys
2010. október 17., 01:34:5
Hogy mondjam el
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint gyümölcsön a pír,
mohó szád íve boromban mámoros zamat.
Dobbanások, amitől lüktet a szív,
álmodó csend, ha torkomra forrnak a szavak.
A könyved leszek, amelyből olvasol,
sárguló lapjaimra vésett, gyűrött imád.
Befagyott tó tükrén az eged, hol lángoló
szememtől megolvad minden jégszilánk.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint tüdőmnek a levegő,
úgy láthatlak, ha felmetszem mellkasom.
Így leszel a belőle részegen ki-be lebegő
lélegzetem, ami megfagy a rideg vason.
Késő aszú-magányom vagy, érlelő derem,
szíjas szőlővenyigék lilás tüze.
Törött játékom, mert szétzúzta a félelem,
röpke életem, mely érted küzdene.
Hogy mondjam el,
már több vagy nekem, mint alkonynak az őszi est,
mikor a pillanat hideg lobbanás.
Pogány istennőm, ki őrjítő vágyat keres,
buja bűnöm, ha éhesen rámtalálsz.
És fekete mosolyom cserepes ajkamon,
a semmit csókoló édes gyűlölet.
Feledett ébredések hűvös hajnalokon,
halálom, ha majd leszáll az ólmos szürkület
Főnys
2010. október 15., 23:20:45
Idebent
Amikor nem tudok írni csak firkálgatok,
aprócska házat, rá hatalmas ablakot,
mert oly fénytelen a bent, az idebent,
a szemek tükrében hideg idegent
látok, mégse fáj.
Nem mintha különb volna most a táj,
hazug ez az ősz, ez a múlni muszáj,
hiszen a hegytetőn a fenyők mindig zöldek,
igaz, gyökerük sziklát tör nem ócska földet,
nincs avar, csak csend, mint bent, idebent.
Azért szép, ha még kék ég, és sárga madarak
tarkítják a fáradt ágakat,
várva a mosolygós szelet,
hogy útra keljenek,
s nem marad más, csak csend, mint bent, idebent.
Ilyenkor gyönyörűek a füredi platánok,
lángvörös, szeplős arcú lányok,
minden alkonnyal egyre több rongyot ledobva,
szinte pucéran zuhan árnyuk a napkorongba,
a parton így lesz csak csend, mint bent, idebent.
Itt érezheted azt az iszonyú magányt,
kezed, lábad ép egész, mégis valami bánt,
az a dermesztő megszokhatatlan,
zöld, kék, barna, fekete fény, a láthatatlan
hideg idegen bennük a csend, mint bent, idebent.
Főnys
2010. szeptember 29., 15:26:09
Születésnapomra
Volt egy másik életem is,
mint az arany, kacagó, hamis,
filléres utcalányok édes álma,
most fizetni kell, oszt-szoroz éveim fukar kufára.
Vajon lesz-e merszem megvénülni, nem tudom,
üldögélni a ház előtt őszi alkonyon,
lábam cibálgatná a szél pulikutyája,
és jóestét köszönnék Istennek, ha épp arra járna.
De nem, mindig szikla volt vánkosom,
völgyek páráján hevertem, lilás bársonyon,
néha vert az eső, ám sose bántott,
csak fájt, ha valami paraszt kiszántott pár vadvirágot.
Kezemben örökre a furkósbot ága,
útravalómnak megmaradt a vándorlás vágya,
hiába asszony, gyerek, vasárnapi igék,
nekem templom a mező, felette ablakként hív a kék.
2011. január 22.,., 18:03:05
Ahogy megvan írva
Ezzel a kurva sorsommal húztam ujjat,
mert régóta nem mutat semmi újat,
flegmán pofámba veri az éveim,
és nem használnak az érveim,
hogy mindegy merről, honnan jöttem,
ha csak a semmi van mögöttem.
De kit érdekel, ha minden meg van írva,
ám sosem tudni hány emberként megyek a sírba,
és szétszakadhatok százezer darabra,
tán' az Úrnak szüksége van ilyen pisla csillagokra,
mert lenn a földön valamiért elfeledtek,
hiába halok meg naponta mégsem temetnek.
És mint kisfiú, mikor orrát anyja kötényébe fújja,
szipogom, játék volt az egész kezdjük újra,
s ha az alkony majd esté vénül,
akár a vadnak, fogam, körmöm ölni készül,
az éj tükrébe nézve látom remeg az árnyam,
lám legnagyobb ellenségem végre megtaláltam.
2011. május 22., 02:44:53
Ringyósodom
Tegnap megpróbáltam eladni magam,
zöld szem, fekete haj, némi ész,
bár tekintetem néha üres, gondolattalan,
de köpök rá, úgyis csak akkor élek, ha hozzám érsz.
Álldogáltam a Ferencziek terén,
a régi Jégbüfé falához dőlve,
és bámultam, hogy egy csöves fekélyes kezét
döglegyek dongják körbe-körbe.
Szürke meleg volt, mégis eleredt,
és én az eső szálkás haját arcomhoz szorítottam,
bár lehet, csak a szél sodort a Dunáról könnyű permetet,
nem érdekes, jók lesznek könnyeknek, s ettől úgy meghatódtam.
Előttem a járdán imáim csorba bögréje,
amiben reggel óta penészedik a szánalom
csordultig van, de hiányzik belőle a lélekfillérek zenéje,
pedig rázogatom, a kurva életbe, minek rázogatom.
És mint valami mantrát mormolgattam,
tessék, tessék, ilyen Isteni fattyat még nem árultak soha,
a túloldali kirakatban valaki röhögött rajtam,
szájában sötét zongora az ég, s fekete félhang fogsora.
2011. május 28., 18:47:26