Nagy Horváth Ilona
Átszitál
2012. november 28.
Hogy folyt ki észrevétlen
szöveteim közül az idő,
hagyva sürgetést:
most még,
még utolszor,
én pedig tudom,
elmaradt az utolsó
is,
elfogyott a nap.
De csitt,
most
álmodom.
Kék lángra lobbant
néptelen réteket,
pillanat rian,
futok...
Fölöttem összezár
a lomb,
smaragd rohanás,
dobog az erdő.
Én
vagyok.
Lélegezni kész,
üde
világ,
életre robbanó
harsány rügyek,
gondolatokká feslő
szavak,
első suttogások.
Holt ágak
finom roppanása
vész.
Érted nyúlok,
ujjam hegyén
ősszé sorvadt
reszketeg nyarak,
se könny,
se hang,
csak ez a
kurta bólintás,
talán
sohase akartalak.
Élet.
Csak most
kapaszkodom.
Minden gondolattal
minden fénybe.
Életlen vágyaim
fel sem
horzsolják
az alkonyt,
szerelmet dúdolnék
mégis.
Valami elevenbe
maró szépet,
mohalágy
erdőszerelmet,
levelek
susogásfinom
szerelemzenéjét.
Minden
gondolattal.
Múlandóság
vesz körül.
Átszitál.
Észrevétlen
folyt ki
szöveteim
közül az idő.
************
2009. november 22., vasárnap 20:17
Naplóból:
-
Néha szétgurul az este.
Rojtosszájú nejlon ásít utolsót
a kerék alatt,
ragacsos, sárga vér fakad
a homályos göröngyökön,
amint vörös rohanással
halálba szalad
a kilónyi alma.
Ma gyalog jöttem.
Markomban semmivel
megyek tovább,
elképzelt, soha történt
közös vacsorák
hamis emlékillatával
hagyom magam mögött
az unalomig járt
utcát.
Minden eladó.
Nézem az órám,
kezem fejére fényt
nyal a kirakat,
sose veszek
és én se adok,
de tizenhét
kő hullt le
a szívemről,
mikor kértél egy kicsit
belőlem.
Azóta
neked vagyok
ilyen szánalmas
bolond,
szétgurítasz,
s én szaladok,
akár az almák,
vörös rohanással.
Zafír
S hogy hangod is
megölted bennem.
enyém a csönd:
csillagok messze hallgatása,
méltósággal kerengő
világegyetem,
spirális
semmibeforgás,
levelek nesztelen
bomlása,
s ahogy szalad
észrevétlen fű közt
a bogár.
Lélegzem,
veled ünneplem
új,
nélküled-magam.
Engem láss,
ez a minden,
darabom légy,
magam kiszakadt húsod -
tépett széleink
mentén érdes
vadvirágok
nyílnak,
apró csokrokba
szedett egykori csókok
fakult csodái.
Most tekinteted
torpanás nélkül suhan
sejtem titkai közé,
sovány íriszem meg se látva,
ha érintenél,
átzuhansz határaimon,
lélek vagyok,
semmi több.
Itt állok dobogva,
halhatatlan, árva lüktetéssel,
s visszavágyom,
mikor semmi lehettem
súlyod alatt,
és nyögve haraptam a
szád,
embermód vegyültünk,
egymásból kitagadott
angyalok.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Engedélyezte versei elhelyezését a lapon.
Aera
Mindig ugyanitt.
Fölöttem az égi monostor
csillagos vézna
hallgatása,
lépéseimben
neszez az idő.
Spatiamentum.
Esztendők kísérnek
az esti dicséret után.
Szerelmed az én kerengőm,
mit hagytál,
vagyok,
idegenül magam,
szavam sem ismerem,
úgy imádkozom
pogány magányom
röstellt nyelvén.
Adj szót,
Uram,
mi lefedi ezt a
nagy ürességet!
A fák levelén
fáradt fény csorog,
hajam ezüstbe vonja
az éj.
Úgy mondanék még
valamit a világnak.
Szaladnak őszök,
tavaszok.
Ennyi lett volna,
néhány gyenge mondat
a hozzám rendelt
lapokon?
S azok a fehér oldalak...
Miért, hogy így
elszaladt az idő?
Szerelmed az én kerengőm.
Megültél minden sejtemen,
s ha szólongatsz,
elnyelnek útvesztőim,
már csak én tudlak:
bánatos, nagy csendjeid.
Nem hallod lélegzetem.
Hallgatlak
Hallgatlak a semmi
vállának dőlve.
Nincs bennem rejtett
potenciál,
kifordított viharkabát,
mutatom,
mi vagyok:
szélárnyékba menekült
idegen,
halálra vált, csikorgó
mondatokkal.
Nagy ívű séták háborúkon át
a kapor illatáig...
veled.
Mellkasomon
tehervonatok
járnak,
nem viszi
messze
egy se
a zajt,
itt hús szakadt,
mikor a közfalak
összedőltek,
nyúlós massza
lett
a jövő.
Gonddal nevelt félelem,
ne tovább...
alkuképtelen, zárt ajtók
Jelmezem vagyok,
egyedüli jogutódom,
zúgolódás nélkül
viselem magam,
kevés javam,
ennyi most:
implicit érzelem.
Ő kés, te kés vagy, én késtem,
látod, immár vér nélkül is jó,
állok felhasogatva,
nincs hova tenni a
kezem:
Anya,
fáj.
Megalkuvásokkal szegett
árva érintés...
csorba élek
mindenütt.
Sorsára hagyott expozíció,
távolságok írnak körül,
az emberek ugyanúgy
sietnek az esernyők alatt,
lábam elé
gallyakat tördel most is a szél,
sajgó, koravén lélegzet,
kopog velem az út,
fogy a fény,
minden lépés rövidebb,
rezzenésnyi leszek,
míg elférek valóban
- sápadt, összefirkált fecni -
bármely isten
bármely tenyerén.
Hallgatlak a semmi falának
dőlve,
földre szórt igazságok...
olykor egy marék kapor
a világ.
Rianás
Mélyebbre szúrj, hadd zsongja neved a kín,
zeném leszel, hang, vérmuzsikám, a hús
csupaszra tépett szélein, dús
vérkörök éjkonok útja mentén.
nem ringat engem más, csak a szél
Felseprek, aztán elpakolom megint
kevés magam, könny, hűlt tagok, ájulás,
dobozba zárom, elviszem, vagy,
dobd ki, ha azt hiszed, így nem értem.
sót vess a földre, ágyamon jársz
Litániád zúg, üstdobok elfedik
hozzádimáim, egymaga áll a szív,
gyér kompozíció, ha még hív...
...más lakik abban a házban, érzem.
egymás elé tett jégrianások
Mélyebbre szúrj, hadd, zsongja neved a kín,
mindig-dal, átkos mégis, a semmilét
értelmevesztett vágyain, bús,
vélt öröm, egykorok útja mentén.