Embedded Files
Befelé csalogat mindnyájunkat. És el is indulunk mindannyian, életünk kezdetén, a világ szépségének igézetével. Alig teszünk azonban néhány lépést, máris azt vesszük észtre, hogy az szertefoszlott tekintetünk előtt, a labirintus járatai egy-kettőre megsemmisítették emlékét. Nem találjuk többé a labirintus nyílását. Hirtelen úgy érezzük, végzetesen egyedül vagyunk, egyedül menetelünk, elveszítve legközelebbi szeretteink segítségét, de önérzékelésünket is.
Azt sem tudjuk, haladunk-e valójában vagy csupán magunk körül forgunk. Legtöbb társunk elcsigázva adja föl a küzdelmet anélkül, hogy helyzetükről a legcsekélyebb ismeretük lenne.
Kevesen vannak, akik nem veszítik el a bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott, a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől „megemésztve” nyernek ezek kibocsátást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál.
A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket.”
(Simone Weil)
„A világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége.
Page updated
Google Sites
Report abuse