2011. 04. 01. A LABIRINTUS KÖZEPE

Kathleen McGowan: Az ima ereje című könyve nyomán

„A világ labirintus, és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége.

Befelé csalogat mindnyájunkat. És el is indulunk mindannyian, életünk kezdetén, a világ szépségének igézetével. Alig teszünk azonban néhány lépést, máris azt vesszük észtre, hogy az szertefoszlott tekintetünk előtt, a labirintus járatai egy-kettőre megsemmisítették emlékét. Nem találjuk többé a labirintus nyílását. Hirtelen úgy érezzük, végzetesen egyedül vagyunk, egyedül menetelünk, elveszítve legközelebbi szeretteink segítségét, de önérzékelésünket is.

Azt sem tudjuk, haladunk-e valójában vagy csupán magunk körül forgunk. Legtöbb társunk elcsigázva adja föl a küzdelmet anélkül, hogy helyzetükről a legcsekélyebb ismeretük lenne.

Kevesen vannak, akik nem veszítik el a bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott, a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől „megemésztve” nyernek ezek kibocsátást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál.

A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket.”

(Simone Weil)

A keresztény bűnökről összefüggéseiben

Leküzdeni a hét halálos bűnt

Általában a gonoszhoz vezető spirál a hét főbűn egyikével kezdődik. Érdekes, hogy amikor a negyedik századi keresztény írásokban megjelentek ezek a bűnök, még csak gonosz gondolatokként jellemezték őket. Eredetileg azért keletkezett ez a lista, hogy hívők felismerjék a spirituális gyengeségeiket, és tisztább, jellemesebb életet éljenek.

Kétszáz évvel később Gergely pápának köszönhetően a ma ismert sorrendbe kerültek, és azóta is a hét fő bűnként vagy hét halálos bűnként ismerjük őket.

Ezek olyan kísértések, amelyeknek ellen kell állnunk, ha mega akarunk maradni az Isten által, kijelölt úton. Olyan kísértések, melyek által az emberek, mi magunk, sok szenvedést okozunk magunknak, de ha felismerjük, akkor le is győzhetjük őket:

kevélység

fösvénység

bujaság

irigység

torkosság

harag

a jóra való restség

Nem véletlen, hogy a kevélységgel kezdődik a főbűnök felsorolása, ugyanis ez minden bajok forrása.

A kevély viselkedéssel mintegy Isten és Isten gyermekei fölé helyezzük magunkat, s meggyőződésünk, hogy minden rólunk szól. Ha ezen az úton haladunk, egyre jobban eltávolodunk az eredeti céljainktól, az úr által kijelölt ösvénytől.

Nem sokan állítanák, hogy nagyobbak, jobbak Istennél, ám a viselkedésük másról árulkodik. Ítélkezünk, holott semmi sem jogosít fel rá; szellemileg eltunyulunk; mindenféle káros szer rabjává válunk, s megfeledkezünk arról, hogy testünk Isten temploma; a pénzre és anyagi javakra összpontosítunk, mintha más célja nem is lenne az életünknek.

Annyira eltelünk önmagunkkal, hogy istenre már nem is jut idő.

Az önteltség, önimádat, hiúság és kevélység elidegenít bennünket az Úrtól és embertársainktól.

Kevélységünkben éktelen haragra gerjedünk azok ellen, akik nem hajlandók behódolni nekünk.

Kevélységünkben irigyek leszünk másokra, mert azt hisszük, mi csak is mi érdemlünk meg mindent.

Kevélységünkben önelégültté válunk, és elfelejtünk segédkezet nyújtani embertársainknak.

Kevélységünkben úrrá lesz rajtunk a kapzsiság, mert azt hisszük, jogunkban áll felhalmozni mindent, amit csak látunk, hogy elorozzuk mások javait. Isten már nem számít, csak a pénz és az anyagi javak.

Kevélységünkben elhatalmasodik bennünk a különféle élvezeti szerek iránti vágy.

Kevélységünkben úrrá lesz rajtunka bujaság.

(Kathleen McGowan: Az ima ereje)