2012.03.23. DANTE - HILDEGARD PÁRHUZAM

  Dante: Paradicsom

32. ÉNEK. A Mennyei rózsa  (Mária és szentek)

        E királyságban, akármerre nézz szét

        Helyet nem lelhet semmisem esetleg,

        Sem baj, mint: bánat, szomjúság, vagy éhség.

        Itt mindent örök törvények vezetnek,

        És amit itt látsz, úgy vág minden egybe,

        Mint gyűrű illik ujjára kezednek.

        Nézz most az arcra, mely amott a Krisztus

        Arcához leghasonlóbb, edzve boldog

        Szemed, hogy lásd, mint ragyog fia: Krisztus!

        Az égi arcra fény harmata csorgott,

        Mit e magasságokon átszökellni-

        Teremtett lények könnyű szárnya hordott.

         Semmi, mit eddig tudtam megfigyelni

         Mennyben, ily közel nem ígérte Istent

         S nem indított így magamból kikelni.

         S az, ki egykor szállt elébe itt lent

         S szólt:”Ave Maria gratia plena!”

         Láttam, hogy szárnyat újra tágra nyit s leng.

         Elhallgatott az égi cantiléna,

         És az Isten udvara visszazengett,

         Egyetlen fény se maradt arra néma.

         Ő az, aki szállt hajdan a pálma-lombbal

         Máriához, mikor Isten fiának

         Tetszett magát terhelni földi csonttal.

Bernát kezdte ezt a szent beszédet.

          De jő a perc már, mely ébredést hoz rád.

          Itt most megállok, mint a jó szabók, ha

          Kevés a kelme, a szabást beosztja.

          S tűzzük inkább az Örökkévalóba

          Szemünket, hogy szemed: ős-szeretet

          Lángba erőd szerint beavatódna.

          De nehogy, amikor előreszökkenni

          Vél, akkor szálljon éppen hátra szárnyad,

          Imával kell még a kegyet kinyerni,

           Szent kegyét a Kegyelmek Asszonyának.

           Hallgass hát és szíveddel, míg beszélek,

           Légy követője szavaim nyomának.

33.  ÉNEK.  Empyrium. (Megtapasztalás)

Ó, Szűz Anyánk, leánya Ten fiadnak,

Teremtményeknél nagyobb s szerényebb,

Ős célja az örök határozatnak.

Nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra,

Jóságod gyakran azt a szenvedőnek

Kérés előtt megadja, nem halasztva.

Im. ez[1] ki—bárha gyarló, gyenge lénye—

A mindenségnek mélyétől idáig

Látta a szelleméletet, s szemefénye

Most még magasabb, új látványra vágyik,

Kér új erőért, fölhatolni, téged,

Kegyelemből az utolsó csodáig,

S mely halandó voltából őt kísérte,

Oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,

Hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!

S még arra kérlek, nagy Királynő, mert Te

Mindent megtehetsz: hogy ily látás után is

Maradjon épen magas vágyú lelke.

Az égi szempár, melyet áldva kedvel

Az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya

Az odaadó imát hallgatja kedvvel.

Bernát mosolygott és kezével intett,

Hogy nézzek felfelé, de szomjú lelkem

Magától is már intése szerint tett.

Mert szememben mind tisztább fénnyel telten

A Magában-Egy Igaz sugarába

Mind jobban-jobban behatolni mertem.

Innen kezdve látásomat hiába

Vágyom leírni:gyenge lesz az ember

Szava rá és emlékezete kába

Mint aki álomba süllyedve szendereg

S ébredve megmarad benyomása,

De másra emlékezni nem bír, nem mer,

Úgy tünt el az én lelkem látomása:

Valami édes megmaradt belőle

Máig, s ki merne emlékezni másra?

Ó, égi Fény, Te kit a földi gondok

S földi fogalmak soha föl nem érnek,

Tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.

Csillanj fel újra szellemem szemének,

Hogy látásomból egy szikrácska majdan

Jusson azoknak is, kik még nem élnek.

És én emlékszem, amint egyre jobban

Tekintetem a végtelen Erővel

Összekapcsolódni bírva bátorodtam.

S láttam mélyében három-egybe gyűlni,

Szeretettel összekötve azt egy tömbbé,

Mi itt lenn szerte szokott elegyülni.

Olyanná lesz a lélek ama Napban

Merülve el, hogy bármi másba nézzen,

Lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.

Dalom ezentúl kurtán fogja tervét,

Mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,

Ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.

Nem hogy tán egynél több rajza termett

Benne, mert mindig Egy maradt az Élő

Fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg.

A fénysűrű mögé, a tiszta mélybe                                           

Három kör áradt, élesen kiválván,

Háromszín és egy átmérőjű térbe.

És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,                  

S a harmadik: e kettő lehelése,

Tükrözte azt, belőlük egyre szállván.

Ó, örök Fény, magadban ülve boldog,  

Magadat érted csak, s magadtól értve

Magadat értőn szereted s mosolygod.

S ama körforgás, amely így megértve 

Olyannak látszott, mint a visszavert fény,

Amint sokáig néztem bele kérdve,

Magában, s színét színeibe rejtvén 

A mi képünknek[2] festődött keretté,

Hogy csak azt néztem, minden mást felejtvén,

Miként egy mérnök, ki a kört akarva

Négyszöggé tenni, kínban mélyre ásva

Néz:a megoldásra, ím rátalálva!

Úgy voltam én ez újdon új látványra,  

Mind azt keresve, hol s hogy egyesüle

A kép a körrel, azt  meglelni vágyva.

Elérni azt nem tudtam képzetemmel,

De mint kerék, ugyanúgy forgatott,

Ragadva vágyamat a szeretet, mely

Mozgat Napot és minden csillagot.

 (Babits Mihály fordítása)

[1] Dante

[2] Krisztusnak, az ideális embernek, és ő magának

Hildegard: Szentháromság

S ama körforgás, amely így megértve 

Olyannak látszott, mint a visszavert fény,

Amint sokáig néztem bele kérdve,

Magában, s színét színeibe rejtvén

A mi képünknek festődött keretté,

Hogy csak azt néztem, minden mást felejtvén,

Miként egy mérnök, ki a kört akarva

Négyszöggé tenni, kínban mélyre ásva

Néz:a megoldásra, ím rátalálva!

Úgy voltam én ez újdon új látványra, 

Mind azt keresve, hol s hogy egyesüle

A kép a körrel, azt  meglelni vágyva.

Elérni azt nem tudtam képzetemmel,

De mint kerék, ugyanúgy forgatott,

Ragadva vágyamat a szeretet, mely

Mozgat Napot és minden csillagot.

Hildegard: Hármas egység