Merton: A szemlélődés(kontempláció)[1]magvai.
(A Merton által átdolgozott későbbi kiadásból)
A bennünk lüktető lét egy láthatatlan, végtelenül bőséges Forrásból fakad. A szemlélődés ismeri ezt a Forrást.
Az isteni egyesítő szeretet minket keres és minden helyzetben javunkra van.
A felszínes én nem a valódi énünk, nem örök. Igazi énünk rejtett, átmenetileg néma, láthatatlan. Benne végtelen kedvességgel és erővel Isten lakik.
Meg kell tanulnunk elengendnünk hamis magunkat.
Az akadály: külső önös akaratunk. A hamis én az istenünk, bálványunk, mindent ehhez viszonyítunk, és ragaszkodásunkkal erősítjük.
Álarcban születtem, önzőnek, én-központúnak. Az ilyen én: illuzió, és pusztulásra ítélt. Duzzasztom pusztulásra ítélt dolgokkal. Ez azt jelenti, elhibáztam életemet.
Amikor szívem mélyéből beleegyeztem, hogy elfogadom Isten akaratát és kegyelmét, az élet eseményeiben Ő „eljön” hozzám.
Hagyjunk fel minden ellenségeskedássel, ítélkezéssel. Összpontosítsunk énünk legmélyére és csendesen, türelmesen várjuk Isten eljövetelét.
(Jó a csendben várni az Úrra, mert Ő megszabadít. Bonum est praestilaricum silentio salutare Dei)
Aki a szétválasztásban él, a halálban él. Az öntetszelgés hangja így énekel a szívében:Nem vagyok olyan, mint a többi ember. Saját igaz valónkat nemcsak Istenben kell keressük, hanem a többi emberben is. Nem találhatom meg önmagamat, ha elkülönítem magam a többi embertől.
Ha valaki azért megy a pusztába, hogy elkülönüljön az emberektől, egy csomó ördög veszi majd körül.
A megszentelődés megadja, hogy ne ítélkezzünk, hanem kihozzuk a jót a többiekből.
A szemlélődő élet végső tökéletessége nem különálló egyéniségek paradicsoma, hanem a szeretet tengere, ami keresztül áramlik az összes választotton, angyalon és szenten.
Ajtók és ablakok leszünk; rajtunk keresztül Isten ragyog vissza saját házába.
Csak Isten tisztíthat meg önző egyéniségünk salakjától, szennyétől.
A szeretet elvállalja az újraegyesülés fájdalmát.
Isten akkor is szeret minket, ha értéktelenek vagyunk.
Ha önmagamat már kezdtem megtapasztalni, akkor miért félnék attól, hogy (a halálban) megszűnök az lenni, ami nem vagyok, amikor már elkezdtem azzá lenni , aki vagyok?
Egyedül az alázat rombolhatja szét azt az önközpontúságot, ami lehetetlenné tesz az (igazi) örömöt.
Eltűnő ponttá zsugorodunk és saját semmiségünk középpontján át felszívódunk Istenbe. Át kell jussál saját teljes elégtelenséged tűfokán!
Csak Isten segíthet ehhez a belső megpróbáltatások tüzével.
Az alázatos ember nem fél a kudarctól. Valójában semmitől sem fél. Bízik Istenben.
Isten jelenlétének élményszerű észrevétele: összeszedettség és belső béke (fáradság, feszülések és megpróbáltatások között is).
Isten a végtelen világosság, olyan hatalmas, hogy nem tudjuk teljességében felfogni, értelmünk sötétségként láthatja.
Be kell lépnünk a csöndbe, hogy megtaláljuk Őt.
Azért tapasztalsz sötétséget, mert Isten olyan fényben nyilatkoztatja ki magát, ami természetes fájdalmat okoz, mert harcban áll homályoddal, tisztátalanságoddal, önzéseddel.
Először rendszeresen gyakorold módszeredet, aztán néha-néha tedd félre. Lehet, hogy neked Isten más kegyelmet akar adni, mint, amit a módszer javasol.
A legszokásosabb a kis lépésekben való haladás. Pusztaságon, sivatagon át vezet.
„Isten egyenesen ír, görbe vonalakkal”, és a gonoszt is jóra fordítja.
Légy hű és Isten megadja azt a kegyelmet, ami eléréséhez szükséges.
Az „élményvágy” hibás, az élmény csak a szentség pillanatnyi illuzióját adja, megcsalhat, félrevezethet.
Az állat nem kontemplálja Istent. Mielőtt szent lehetnél, emberré kell lenned.
Érezd, hogy balfogásaid ellenére utadat irányítják.
Isten azok akaratát teszi meg, akiké nem különbözik az Övétől. A szabadság Isten akaratának teljesítése
Követhetnénk Istent misztikus, kozmikus táncában. Vessük le rettenetes komolyságunkat és kapcsolódjunk be az egyetemes táncba.
„ Az üresség és szabadság ajtaján beléptem arra a félpercre, ami egy életre elegendő. Eltűnt minden és eltűnt saját énem ennek a boldogságnak friss levegőjében, ami a létezés minden módja fölött valónak látszik. Ne engedd, hogy újra falakat építsek köréje, nehogy kizárjam belőle éppen énmagam. „ (Merton: Párbeszéd a Csönddel)
Merton: A belső tapasztalat. Jegyzetek a szemlélődésről. (Váratlan halála előtt utolsóként leadott, átdolgozott könyve).
A bűnbeeséskor az ember a kontemplatív látásmód egységéből az aktív, világi egzisztencia sokféleségébe, bonyolultságába és szétszórtságába hullott. Már nem Isten és saját belső spirituális énje lett a középpontja és ezért egy olyan öntudatot kellett kialakítania, mintha önmaga Istene volna.
A bűnbeesés az én fája körül forgás.
A külső én, a nagy terveket szövő és időbeli célokra törekvő én, az az én, ami manipulálja a tárgyakat-személyeket, hogy birtokába kerítse őket.
A külső ember többnyire gazdasági és hedonista nézőpontokkal tekint a dolgokra, s bármennyi gyakorlati haszna van ebből, szemléletmódja megfosztja attól, hogy igazán közvetlen kapcsolatként fogja fel a valóságot, amelyet lát.
A neurotikus és pszichotikus zavarok középpontjait alkotó zugai a külső én tudattalan tartományaihoz tartoznak.
A belső én nem foglalkozik magával, szabadon, spontán módon találkozik másokkal, külső önmagára vonatkozó hátsó gondolatok nélkül.
A belső én, ha felébred, új életet ad az értelemnek.
A külső én idegen a belső éntől, akinek nincsenek nagy tervei csak arra törekszik, hogy léte és dinamizmusa összhangban legyen egy felsőbbrendű szabadság(vagyis Isten) sugallataival, akihez kapcsolódik.
A belső én nem elszigetelt, hanem egységben van másokkal egy magasabb síkon.
Az érzékek éjszakája= a külső ember halála.
A lélek éjszakája= a belső ember halála (Istennel való eggyéválása).
[1] A hindu praxisfokozatok keresztény fogalmai:
Koncentráció=összpontosítás
Meditáció=elmélkedés
Kontempláció= szemlélődés