Az elhatárolás természetesen viszonylagos, hiszen a szerelmes és az istenes versek is végső soron erről szólnak. Létével foglalkozó meditációi annyira intenzívvé sűrűsödnek benne, hogy szinte kénytelen kibeszélni őket. Verseiben csak elmélkedésének konklúzióit, összegező szentenciáit mondja ki, de mindig érezhető mögöttük a gondolati-érzelmi előzmény.
Az olvasót is bevonva, csaknem programszerűen foglalja össze végletek közt vergődő lélekállapotát az alábbi kétszakaszos kis remekmű (Csak az olvassa..., 1937), amely ugyanakkor a disszonáns léthelyzetet - zsonglőri ügyességgel - játékos, könnyed dallammal szelídíti meg:
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
Fejtő Ferenc találóan állapította meg, hogy „József Attila költészete a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek s a külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzésének példázata”. Méltán érezte magáénak a költő azt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi mondókát, melyet először a Külvárosi éj, majd a Medvetánc című kötetének élére állított mottóként: „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Fejtőt mindenekelőtt a zene és a tartalom döbbenetes ellentéte ragadja meg: „A dallam csupa játék, kihívó gyengédség, büntetni való szeretetvágy, az élet idilli igenlése, csupa lágy kedvesség; s a szöveg, a versek szövege s az életé, komoly, nyers, emberi méltóságba gázoló, 20. századi magyar és költői pokol.”
Források: