József Attila: Az Istenek halnak, az Ember él (részlet)

Tárgyi* kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről

[...] Babits Mihályt a köztudat formaművészként emlegeti, nem tudni, miért. Hiszen az írott forma tárgyi művészete nem a mérték*, ütem és rím kellékeinek kiállításában*, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai*, mozzanatai* helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak, s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újra kibontakozik, de gazdagabban, és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét – a végire érvén már csak egyetlenegy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton* vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb, és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé, és ki-ki annyit lát, amennyire szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az út tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.