Valachi Anna: Egy tabu föltárulkozása - József Attila, Illyés Gyula és a közös múzsa, Flóra kapcsolata

Öt perc a temető csak,

harangszóval teli.

Hullnak fejembe bőven,

temetnek békítően

a csend göröngyei.

Ki ágyát adta egykor,

hogy osszam meg vele,

ki sorsát eddig bírta,

üres a költő sírja,

hajítsanak bele.”30

Az utolsó szakaszból kiolvasható, furcsa azonosulási vágy a halottal Illyés ambivalens érzéseit tükrözi a pusztulásában újjászületett, immár legyőzhetetlen riválissal szemben. De azt is észre kell vennünk, amire Domokos Mátyás hívta föl a figyelmemet: az egykori barát „őrültségén” és prófétai éleslátásán töprengő Illyés ismerte föl talán először a civil én és a költői személyiség különbözőségét – melynek valójában ugyanaz a jelenség: a költői öntörvényűség volt a közös eredője. De míg a hétköznapi életben a normaszegő magatartás devianciának számít, és kirekesztéssel, stigmatizálással büntetik, a szellemi életben a törvényszerűségek felismerését, a gondolatok újdonságát díjazni szokták. József Attila esetében a kétféle megítélés sajnálatosan összekeveredett: ezért maradt rajta mindmáig az elmebetegség méltatlan billogja, miközben gondolati költészetét, bölcseleti írásait az irodalomtudomány a legmagasabbra értékeli.

József Attila haláláért azonban továbbra sem bocsátott meg a sikeres barátnak a bűnbánó kitárulkozást váró, bosszúszomjas „világ”. 1960. január 10-i dátummal Illyés naplójában a következő bejegyzés olvasható: „A Jókai Színházban hónapok óta játszanak egy színdarabot, Gosztonyi János tollából. A főhős József Attila. Tragédiájának a három fő okozója a hiú irodalmi vezér, az álnok barát s a hűtlen kedves, még csak nem is József Jolán regénye, hanem a melodrámák hagyományos receptje alapján. Költött nevekkel. A darabot nem láttam. Amit olvastam, a kritika – Waldapfel Józsefét leszámítva – kedvezőtlen. Az a Kortársban Hermann Istváné is. Ez így véd meg, illetve szolgáltat igazságot: »A Babits-ábrázolás és az Illyés-ábrázolás legfeljebb mozzanatszerűen igaz.« Eddig azt hittem, Babitsot érte a legtöbb mocsok ebben az országban. Úgy van. De már versenytársa vagyok, s elszorul a szívem az undortól, hogy elébe fogok vágni. Mert én nem bírom.”31

Felesége, Flóra sem bírta az alattomos támadásokat, miután látta, hogy férjének milyen szenvedést okoznak a családjuk körül keringő „régi mendemondák, vádak, rágalmak”. Ekkortájt határozhatta el, hogy – zárkózott természetét leküzdve – mintegy a koronatanú nézőpontjából, leírja és dokumentálja – egyelőre leánya számára, szellemi hagyaték gyanánt – József Attilához fűződő kapcsolata történetét. A visszaemlékezés első változatának bevezetője fölött 1962. júniusi dátum szerepel.32 Nem lehet véletlen, hogy éppen a hatvanas évek elejétől kezdve Illyés Gyula naplójában is megsokasodtak az előző – válságba jutott – házasságára és új szerelmére vonatkozó bejegyzések.

„Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem.

Nős voltam ugyanis.

A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.

Feleségem unokanővérével látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek velem szemben. A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam.

Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe azt a végzetes ütést.”33

Szerelem első látásra – vagy rivalizálás?

Ha eszünkbe idézzük 1928-ból Illyés Gyula és József Attila első vetélkedését ugyanazért a nőért, Vágó Mártáért – akiről Illyés nagyvonalúan lemondott fiatalabb, nála többet szenvedett barátja kedvéért34 –, a kilenc évvel későbbi, utolsó közös szerelem történetéből sem hagyhatjuk ki a rivalizálás kulcsmotívumát. Elsősorban azért nem, mert mindkét költő Rorschach-tesztvizsgálat céljából ismerkedett meg a gyönyörű-komoly pszichológusnővel, dr. Szondi Lipót sorsanalitikus közvetlen munkatársával. (A „szavakon lovagló”, mindennek szimbolikus értelmet tulajdonító József Attila számára ez a tény már önmagában sorsszerűvé tette a találkozást Flórával.)

Nyilvánvalóan a rendkívüli intellektusok mérkőzése is tétje lehetett a művészekhez különösen vonzódó, már férjhez menési esélyeit latolgató, harminckettedik évébe lépő leány érdeklődésének.35 A korban is hozzáillőbb, három évvel idősebb Illyés lépéselőnyben volt, hiszen Flóra vele már 1936 decemberében elvégezte a vizsgálatot, s későbbi, egybehangzó vallomásuk szerint első látásra egymásba szerettek, ám el kellett fojtaniuk érzelmeiket, mert Illyés nős volt, ilyenformán az erkölcsös úrilány, Flóra számára „reménytelen”.36 Az intellektuálisan is vonzó, társra vágyó, nőtlen József Attila két hónappal később, 1937. február 20-án este kapta szívébe a „végzetes ütést”, amikor Flórával először találkozott Dánielné Lengyel Laura szalonjában, ahol a pszichológiai vizsgálatnak alávetette magát.

Fölvetődik azonban a kérdés: tényleg spontán módon, „meglátni és megszeretni” alapon lett József Attila szerelmes Flórába? A lány szépsége, értelme és tisztasága nem hagy kétségnek helyet. Mégis különös – mi több: már-már élettanilag nonszensz –, hogy analitikusnője iránti, ideg-összeroppanással végződő, indulatáttételes szerelméből alig kigyógyulva, az érzelmileg kimerült-kiégett költőben néhány óra leforgása alatt olyan elemi erejű vágy támadjon új múzsája iránt, amely ihletét sosem látott magaslatokba röpteti, újra célt és értelmet adva életének.

Beney Zsuzsa hasonló következtetésre jutott a szélsőséges és átélhető szenvedélyeket kifejező, dús nyelvi metaforákat teremtő, spontán lírai létmegnyilvánulásoknak tekinthető Edit-versek, illetve a Flórának szóló, antik formákat követő, túláradó érzelmi tartalmuk ellenére is hideg hatást keltő költemények összevetése során. Szerinte „míg az Edit-szerelemben főleg a szeretett nő és a rávetített anya-kép összeolvadása miatt valóban egy új születésnek és egy új anya megteremtésének vagyunk tanúi, úgy tűnik, hogy ennek a szerelemnek legfőbb témája a halál elfogadása. A Flóra-versek nagy része József Attila halál-költészetének darabja”.37

József Attila infantilis szerelme Flóra iránt tehát minden jel szerint művi úton csiholt, önmagából kikényszerített, „akart” érzés volt, melybe szántszándékkal belelovalta magát a költő. De vajon mi oka lehetett erre?

A harminckettedik évéhez közeledő, nagykorú, ám gyermeklelkű József Attila, krónikus identitásválságtól vezérelve, mind kényszeresebben hasonlította-mérte össze önmagát a vele egyenrangú tehetségnek tekintett, hasonlóan hátrányos helyzetből indult, de nála óvatosabban politizáló, diplomatikusan viselkedő és egyedülállóan sikeres irodalmi karriert befutott régi baráttal, Illyés Gyulával. Legfőbb riválisa ugyanis mindazt elérte, amire titkon ő vágyakozott: Babits Mihály megtisztelő barátságát, rendszeres megjelenést, majd szerkesztői közreműködést a Nyugatban, több alkalommal is megkapta a költővé avatással fölérő Baumgarten-díjat,38 és már 1930-ban eljegyzett menyasszonya volt, Juvancz Irma, akit el is vett feleségül.

Noha 1934 után – Illyés moszkvai útja miatt – megromlott köztük a korábbi jó viszony, s ritkán keresztezték egymás útjait, József Attila tudhatott Illyés korábbi Rorschach-tesztvizsgálatáról. Akár a kávéházakban cserélődő hírekből, akár magától Flórától értesült: ki mindenki vetette alá magát eddig pályatársai közül az önnön lelkialkata iránt kutakodó, mélypszichológiai kíváncsiságnak – József Attila úgy érezhette, elérkezett az igazi megmérettetés ideje: összehasonlíthatja saját tudattalanját – s kifogyhatatlan költői képzetteremtő képességét – Illyésével.

Lehetséges, hogy maga József Attila beszélte rá Sándor Kálmán írót, vigye el őt is a pszichológusnőhöz. Emellett szól az a körülmény, hogy Illyésné emlékei szerint váratlanul toppantak be aznap este a társaságba,39 de még inkább Wallesz Luca, a költő fiatalkori szerelme – ekkor már Sándor Kálmán elvált felesége – érdekes megjegyzése egy későbbi interjúban, miszerint József Attila szinte törvényszerűen szeretett bele azokba a nőkbe, akikért exférje hevült.40

A rivalizálási vágy és a kíváncsiság mellett a névmágiába vetett hite is sarkallhatta a költőt, hogy megismerkedjék Kozmutza Flórával, akinek mind a vezeték-, mind a keresztnevéhez magnetikusan vonzódott. Vágó Márta tanúsága szerint pár héttel korábban, a Siesta Szanatóriumban megismert egy Flóra nevű nővért, aki már akkor versírásra ihlette,41 Szántó Judit pedig egy Kozmuca nevű, román eredetű pópa vagy tanár alakját idézte föl visszaemlékezésében – az illető annak idején a gyerek József Attila segítségére volt, hogy bekerüljön a makói gimnáziumba –, a névazonosság ihlető hatását illusztrálva József Attilára.42 Később az a furcsa verbális „összefüggés” is feltűnhetett a költőnek, hogy Illyés Gyula feleségének beceneve – Muca – tiszta rímet alkot Flóra vezetéknevével.

Elképzelhető, hogy az Illyéssel való titkos mérkőzés lehetősége csak a Rorschach-teszt felvételének helyszínén tudatosodott benne, s ez a felismerés ajzhatta föl vállalkozó kedvét. Talán azért fordított olyan aránytalanul sok időt, energiát és intuíciót a befejezhetetlenné nyújtott, önmagából minden létező rejtett tartalmat föltáró pszichológiai vizsgálatra, mert – mint minden játékos-komoly vetélkedő során – győzelemre tört, egyszersmind imponálni akart, s el akarta bűvölni a lélekelemzés gyakorlatában járatlan Illyés – szerinte föltehetően sokkal szimplább – teszteredményeit ismerő Flórát. (Az ötödik táblánál abbahagyott, soha nem befejezett vizsgálattal sikerült is megdöbbentenie a költőket-művészeket idealizáló, pályakezdő pszichológusnőt, aki bevallása szerint úgy érezte, hogy József Attila „tehetségéhez képest annyira szokatlan tüneteket is mutatott. Megjelenéséből, viselkedéséből, verseiből nem erre lehetett következtetni”.)43

A pszichológiai rivalizálás köntösében kezdődött szerelmi vetélkedés azért folytatódhatott egyre nagyobb vehemenciával, mert József Attila is tisztában volt azzal, hogy barátja nős, tehát végre nyerő helyzetben érezhette magát vele szemben. Másfelől joggal vélhette úgy, hogy aki előtt a legleplezetlenebbül kitárta magát, immáron titkai tudója, legfontosabb bizalmasa, és annak is kell maradnia, élete végéig. Még az a tény is szerelmük törvényszerűsége mellett szólt, hogy József Attila és Flóra egyidősek voltak; a szimbólumok nyelvén ez is azt jelentette: egymásnak teremtettek.

A lelki összetartozóság tényét megpecsételő házasság vágya tehát egyszerre volt jelképes erejű és konkrét kívánsága a költőnek – aki azonban legbelül ismerhette már magát annyira, hogy tudja: számára csak a képzelt szerelem ihlető erejű, s valódi, férfipróbáló helyzetben képtelen volna boldoggá tenni választottját. Flóra nevébe kapaszkodó, önteremtő lírai kísérleteinek földöntúli, himnikus hangvétele az önámítás költői kifejeződésének tekinthető. Könnyen meglehet, hogy a szavak mágiájával megidézett képzetek között honos költő elbizonytalanodását és magatartászavarait – melyek miatt 1937 júliusában a Siesta Szanatóriumba került – talán nem is Flóra vonakodása, sokkal inkább a remélt házasság valóra válásának tudattalan szorongást kiváltó, közeli lehetősége idézte elő. Erre utal, hogy az elképzelt boldogság megvalósítására képtelen költő, hihetetlenül pontos intuícióval, már akkor megérezte, kik fognak valójában összetartozni hármuk közül, amikor az érzelmi vonzásokról-taszításokról csak egy-két elejtett szóból, megjelent versből vagy egyéb, gyanút keltő körülményből következtethetett.

Talán abban a pillanatban hasított belé először az elementáris féltékenység, amikor megkapta a betegeskedő Flóra első levelét Mátraházáról, s mind a borítékon, mind a szövegben Illyés Gyula régről oly jól ismert kézírását ismerte föl. Régi barátjának

és szerelmének betűvetése ugyanis kísértetiesen megegyezett – amint erről maga Ilylyés is megemlékezett egyik naplójegyzetében.44 József Attila hasonlóképp érezhetett, mint annak idején ugyanebben a helyzetben Illyés: hogy rossz tréfát űznek vele. Flóra és Illyés Gyula összetartozóságának sejtelmét, majd kényszeresen vissza-visszatérő rögeszméjét erre a kétségkívül különös, szimbolikusnak tűnő jelenségre alapozhatta. S mivel ekkoriban már a valóságos hétköznapokban is az álmok nyelvére figyelő költő logikájával tájékozódott, a jelenségek rejtett összefüggéseit kutatva minden történésnek jelképes értelmet és jelentőséget tulajdonított.45 Éppen ezért nem meglepő, hogy a nők csalfaságára vonatkozó vádjait – a Kései sirató halállal kacérkodó Mama-alakja után – immár „naiv, szűz pszichológus” szerelmére,46 Flórára is kiterjesztette. S ennek tükrében már az is érthető – hiszen konkrét élményt szőtt tovább képzeletben –, hogy bizalmatlansági rohamaiban arról fantaziált: barátja és jövendőbelije összejátszanak a háta mögött, s a bolondját járatják vele.

Később sem hagyta nyugodni a gyanú, amikor Flóráról gondolkozott. A külvilág számára érthetetlen, ellentmondásos viselkedésének nyilván megvolt a maga belső logikája, amelyet lehetetlen a maga teljességében rekonstruálni, de azért – a gondolkodásmód jellegzetességeit ismerve – néhány következtetés valószínűnek látszik.

A szerelme sorsszerűségének jeleit kutató költőnek bizonyára föltűnt, hogy a vele egykorú Flóra és a három évvel idősebb Illyés születésének hónapja megegyezik: barátja 1902. november 2-án, a lány 1905. november 21-én jött a világra. Idézzük most vissza a kortársak emlékezése alapján József Attila 1937. júliusi idegállapotát, amikor – Flóra Tihanyba utazása után – barátai beszállíttatták a Siesta Szanatóriumba. Előzőleg a zavart költő az asztalán álló skatulyában levő gyufaszálak összekeverésével vádolta takarítónőjét, izgatottan azt ismételgetve, hogy minden három, s ennek szemmel láthatóan misztikus jelentőséget tulajdonított. Barátja és szerkesztőtársa, Ignotus Pál szerint „zavaros megjegyzést nemegyszer hallott tőle az ember legokosabb és legderűsebb perceiben is, a kozmogóniai kíváncsiság és rejtvényfejtő izgalom gyakran elsodorta a vélt vagy tényleges értelmetlenség örvényeibe”.47

Mindeddig senki nem próbált összefüggést keresni a gyufaszálak rejtélyes állása és a költő siestabeli viselkedése között, amelyet dr. Bak Róbert idézett föl későbbi patográfiájában: „Augusztus 8-án felkeresett, kissé felindult állapotban. Érthetetlen okokból gyászkarszalagot tett fel, kérdésemet azzal hárította el, hogy úgyis tudom, miért. Flóra leveleit számolgatta, többször maga elé mondva, hogy hármat kapott. Ellenséges hangon faggatott, hogy a szobámban levő relief mikor és miért került oda. »Szentháromság – a harmadik, aki Máriához tartozik, éppen József« – mondta jelentőségteljesen, a reliefre célozva, szaggatottan, érthető összefüggés nélkül. Az események ettől fogva gyorsan követték egymást. Másnap délután riadtan telefonál, hogy barátai Benedek professzorhoz viszik »mint elmebeteget«, megvizsgáltatni, kérdi, hogy hogyan viselkedjen és még a telefonba elmondja, hogy rengeteg dolog vált világossá előtte, »negatív üldözési mániája« van, és engem gondol a háttérben.”48

A szerelmi esélyeit latolgató költő számára a kitüntetett hármas szám a szerelmi háromszöget formázhatta, s talán a születési dátumokban rejlő titkos tartalmat próbálta megfejteni. Számmisztikai képzelgéseit szemléltethették a gyufaszálak. November 2-ből könnyen lehet 21, ha a két kettes – egymást formailag fedve – egyesül, s kiegészül az új kezdetet jelképező egyessel; a 21 számjegyeinek összege pedig három; ha pedig Flóra a halottak napján született Illyésé lesz, akkor József Attila számára meghal. Elképzelhető, hogy ilyen „felismerések” foglalkoztathatták az elbizonytalanodott költőt, amikor a takarítónő által riasztott barátai, Ignotus és Hatvany Bertalan meglátogatták. „Amennyire ki lehetett hámozni mondatfoszlányainak velejét, az döbbentette meg, hogy a gyufaszál másképp feküdt a gyufaskatulyán, mint amikor otthagyta. Továbbá hogy három elégett gyufaszál volt a skatulyában, s hogy ugyanakkor Flórától kapott egy levelet a Balaton mellől, s a borítékon, a bélyegzőn szintén szerepelt a hármas szám. »A körök bezárulnak«, tette hozzá.”49 S valóban: a továbbiakban már nem tudott ebből a gondolatkörből szabadulni.

Illyés Gyuláné memoárjában és levelezésében is a leggyakrabban emlegetett pályatárs Illyés Gyula volt, aki láthatóan nemcsak a költő, hanem titkon Flóra képzeletét is intenzíven foglalkoztatta. Mivel a lány tudott a két költő valaha szoros barátságáról, föltehető, hogy az érzéseit önmaga elől is elrejtő, szerelmes nő információra szomjazó kíváncsiságával sokkal gyakrabban hozta szóba a képzeletét foglalkoztató férfi nevét és viselt dolgait, mint József Attila, aki Flórával kapcsolatban talán jobban szeretett volna inkább elfeledkezni Illyés létezéséről – ugyanakkor képtelen volt kizárni őt a gondolataiból.

Levelezésükből az is kiderül, hogy a költő még a Siesta Szanatóriumban, bódítóktól kábult állapotban is figyelemmel kísérte a világ történéseit, rendszeresen olvasta a napilapokat és a folyóiratokat, kivált a Nyugatot, s nem kerülhette el a figyelmét egyetlen mondat sem, amely Illyésről szólt vagy tőle származott. Hogyne akadt volna meg a szeme azokon a szerelmes verseken, amelyekről joggal tételezte föl, hogy Flórának szólnak? Ilyennek érezte a reménytelen férfivágyat megidéző, „Betelik majd…” kezdetű költeményt a Nyugat 1937. június 1-jei számában, amint arról július 31-én kelt levelében be is számolt a lánynak. „Emlékszik arra az Illyés-versre, amelyikben ez áll: Betelik majd az álom, / talppal, mint nyers parázson, / futsz által a világon, / szoknyád mint forgószél hajt. És arra gondoltam, hogy ez beteljesedik magára valóban, mert úgy értettem azóta ezt a verset, hogy magának szól.”50 És a Nyugat 1937. szeptember 1-jei számában sem kerülhette el a figyelmét Illyés három újabb verse (Te is meghalnál…, Gyűlöltem a címert…, Arccal le…), amelyek boldog, beteljesült szerelemről adtak hírt.51 Ráadásul a középső Illyés-költemény metaforikája kimondottan József Attilának Flórával egy testet-lelket alkotó Sas című versének halálos újjászületést vizionáló képét ellenpontozta52 – azt a benyomást keltve, mintha az egymással rivalizáló költők közti párbaj53 immár szerelmi terepen is folytatódna.

József Attila

SAS

Micsoda óriás sas

száll le a zengő mennybolt

szikláira. E szárnyas

a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja

csilló azuri csőre.

Vaskarma tépi, marja

a meleg húst belőle. [...]

Az egyik szárnya lelkem,

a másik szárnya Flóra.

Én őt váltom és engem

ő vált igy uj valóra.

Illyés Gyula

GYŰLÖLTEM A CÍMERT…

Gyűlöltem a címert a paloták ormán.

Már csak mosolyom van.

Mint a kétfejű sas heverünk a párnán.

Oh, milyen magosban.

Összefonódva, csak fejünk hajlik félre.

Érzem, ahogy alszol,

szállsz mosolyod szárnyán. Én meg fordulnék le

már a szép magasból.

Nem fordulhatok le. Így lel majd a hajnal.

Állsz a levegőben.

Ragyogsz a zsákmánnyal; meg a diadallal,

mit átvettél tőlem.

Ezzel a költői tőrdöféssel Illyés Gyula végképp megsebezhette a Siestában rostokoló, tehetetlen és csüggedt költőt, aki augusztus utolsó két hetében hiába várta a Tihanyban gyógyuló Flóra leveleit. Illyés viszont egy jóval későbbi, a hatvanas évek elején kelt naplójegyzetében ügyesen elhárította az esetleges gyanút, hogy Flórához szólt volna a fenti szerelmes vers. „Van kedves halottam, akinek elsiratása évtizedek óta szorítja a torkom; attól a perctől fogva, hogy halála hírét vettem, de máig nem tört ki belőlem. Az »élmény« belehullt abba a különös gépezetbe, ahol a vers készül, de a búgó hang késik, az ismerős kapcsolás, majd a távoli hang várat magára, a Múzsa még nem súg. Szeszélyesen, néha szinte tréfásan jelentkezik. Volt, hogy napokig dolgoztatott izzó szerelmes verseken, amelyek olyan lányhoz szóltak, akiből rég kiábrándultam. Mintha – függetlenül tőlem – neki lett volna még lerónivalója.”54 József Attila szerelemfölfogását – a lénye másik felének tekintett nővel való totális azonosulást – illusztrálja egy 1937. július 31-én Flórának írt levele, melyben ugyanolyan testi tünetekről számol be, amilyeneket a szívizomgyulladásban megbetegedett Flóra tapasztalhatott saját magán. „Utolsó éjjel, amit otthon töltöttem, nagyon rosszul voltam. Nagyon fájt a szívem, rendkívül erős szúrást éreztem és fájt az egész mellem s a fájdalom átterjedt fokozatosan az egész bal karomra. Aztán bizonyos hallucinációkra, ti. arra a gondolatra, hogy magáról le kell mondanom, elmúlt a fájdalom.”55 De akkor is ezeket a tüneteket produkálta, amikor a Siesta Szanatóriumban töltött utolsó napján megtudta, hogy Szárszóra kell utaznia, a nővéreihez. Flóra asszony beszámolója szerint „Attila teljesen feldúlva, magán kívül jött vissza a szobába. Szörnyű kétségbeesés jött rohamszerűen rá. Levetette magát az ágyra, ide-oda dobálta magát, kezével szívtájékát szorította, jajgatott, kiabált, hogy mennyire fáj a bal oldala, öljék meg, ne kínozzák, ne cipeljék el, magától is elmegy a bolondokházába. Összefutottak az orvosok, ápolónők, de csak álltak, tehetetlenül”.56

Az egymást évek óta kerülő költőbarátok siestabeli kibékülésének megható történetét Illyés Gyula a Nyugat-beli nekrológban, majd naplójában is megörökítette.57 E fontos epizód érzelmi motivációit azonban nem ismerhetjük. Érdemes kísérletet tenni földerítésükre.

József Attila – Flóra naplószerű följegyzései szerint – 1937. november 2-án tudta meg, hogy gyógykezelését befejezték, el kell hagynia a Siestát.58 Erre a napra esett Illyés Gyula harmincötödik születésnapja. A Szárszóra „száműzött” költő nyilván számon tartotta ezt az évfordulót, mely – mint már volt róla szó – kísérteties módon „halottak napjára” esett. Nyilván az is eszébe villant, hogy saját születésnapját, április 11-ét, a Gyula-nap követi a kalendáriumban, amelyet barátságuk kezdetén összetartozóságuk szimbolikus jeleként értelmezhettek.59 A régi idők iránti nosztalgia késztethette a fiatalkori forrófejűségből elkövetett hibáit jóvátenni vágyó költőt, hogy szanatóriumi távozása előtt kibéküljön Illyéssel – majd Kodolányi Jánossal és Szabó Lőrinccel, akiktől időközben szintén elhidegült.60

„Másnap, november 3-án, szerdán délelőtt Illyés Gyula telefonált, hogy József Attila akarja látni őt, hívatta” – számolt be visszaemlékezésében Illyés Gyuláné erről a fontos napról, melyben a szerelmi dráma mindhárom szereplője először és utoljára találkozhatott egymással. (Talán ettől a különös helyzettől: a szembesülés izgalmától váltott „Flóra elbeszélése e ponton dosztojevszkis hangulatba” – ahogy a memoárkötet szövegét elemző Fejtő Ferencnek feltűnt a stílusváltás.)61 – „Bár megfogadtuk, hogy nem találkozunk – és ezt be is tartottuk –, de most szükséges volna, hogy megbeszéljük az Attilával kapcsolatos dolgokat. Két órakor találkoztunk a Keleti pályaudvar indulási oldalának folyosóján. [...] Újra csak abban állapodtunk meg, hogy felesége leszek József Attilának. Érdemes az életemet erre föltennem. Ő is úgy látja, végzetessé válhatna Attilára, ha elszakadnék tőle. Ilyen megegyezés után ment be hozzá a szanatóriumba.

Mikor én a szokott időben megérkeztem a Siestába, Illyés Gyula még ott volt. Attila egy ideig fölváltva nézett kettőnket, aztán Illyés Gyulára nézve azt mondta, ha rá néz, nem fáj a szeme, ha rám, akkor fáj. »De muszáj magát néznem, különben sötét van, nem látok.«”62

A költői „párbaj” tehát kibéküléssel ért véget. „Minden ellentétet feloldtunk, minden félreértést tisztáztunk – folyton könnyezett, én is” – írta később Illyés Gyula egyik naplójegyzetében.63 Fejtő Ferenc – Illyés Gyuláné könyvéről szóló, elismerő hangú, de saját maga és a Szép Szó körének szerepét is fölelevenítő cikkében hozzátette: „Többek közt azt is tisztázták, hogy Illyés a Szolga című versét nem Attiláról írta. (De, mint Flóra írja, nem is e sorok írójáról, mint azt egyes jóakaratú irodalomtörténészek írták. Nem is lehetett a vers válasz József Attila Egy költőre című, valóban Illyés ellen írt versére, mert azt csak halála után közölte a Szép Szó.)”64

Illyés Gyuláné kronologikus beszámolójából azonban az is kiderül, hogy éppen az előző napon, jövendőbeli férje születésnapján tudta meg József Attila, hogy nem maradhat többé a Siestában, és Szárszóra küldik, ahol nővérei gondjaira bízzák. Ez az információ – mint a látogatásáról beszámoló Flóra asszony később fölidézte: „rettenetes állapotba hozta”, föl-alá rohangált kórházi szobájában, kifordult szemmel, hevesen gesztikulálva, magában beszélve, egzaltáltan vádolva mindenkit, „halott édesanyjától kezdve környezetén, szerelmein, barátain át az orvosai, analitikusai és pártfogói személyéig, beleértve talán engem is. Szimbólumokban fejezte ki magát. De milyen lobogva, milyen csodálatos, követhetetlenül hirtelen összekapcsolt gondolattársításokkal, szédítően pörgő eszmefuttatásokkal. Lélegzet-visszafojtva, dermedten ültem. Ilyennek még soha nem láttam őt – percekre sem –, sem senki mást. Mintha nem is vett volna észre”.65

Flóra nem fogta fel – vagy nem észlelte – az összefüggést saját viselkedése és a költő kétségbeesett reakciója között. Ötven évvel később megjelent könyvében beszámolt ugyan arról, hogy két nappal korábban Ignotus Pál felajánlotta neki: Hatvany Bertalan továbbra is finanszírozná a költő kezelését, ha ő, Flóra, magához venné és ápolná a beteget, ő azonban elutasította az ötletet, mondván: „munkát adjanak neki, amit el tud végezni, és azt fizessék meg. [...] Ne kegyelemkenyéren tartsák (még ha kalács is olykor), az bántja és megalázza, így gátolja gyógyulását. És hogy mi pártfogók által adott segítségből éljünk, azt én képtelen volnék elviselni, arról semmiképp szó sem lehet”.66

Fejtő Ferenc azonban arra is emlékezett, hogyan reagált annak idején az ajánlattevő a lány elhárító válaszára: „Amit Flóra Ignotusnak mondott, azt Ignotus kifogásnak tekintette. Emlékszem, hogy számolt be annak idején erről a beszélgetésről: »Flóra nem szereti eléggé ahhoz, hogy vállalja az együttélést Attilával, akiről még Bak Róbert is azt mondta neki, hogy visszaesésre mindig lehet számítani nála.«”67 A költőt pedig „az a közlés, hogy Szárszóra kell mennie, rettenetes állapotba hozta: most már kétségtelen lett számára, hogy Flóra nem akar vele élni”.68

A rivális születésnapján kapott jelképes „kosár” Flórától – amely egy hónappal később valóságosan is megérkezett Szárszóra, „a gyerekeknek” küldött almával – a szimbólumokban gondolkodó József Attila számára egyértelmű üzenet lehetett. Másnapi gesztusát – amikor békejobbot nyújtott Illyésnek – az önkínzó kíváncsiság és a tisztánlátás vágya is motiválhatta: tán meg akart győződni róla, hogyan fest egymás mellett a régi-új jó barát és saját menyasszonya, akiknek titkos összetartozását oly gyakran elképzelte. Mint egy kíváncsi mágus, belenézett a jövendő varázsgömbjébe, s szemügyre vette, amit ő már nem láthat: a halála után bekövetkezendő valóságot. S közben az is megfordulhatott a fejében, hogy – hasonlóan a kilenc évvel korábbi szituációhoz, amikor ugyanazon nő, Vágó Márta kegyeiért vetélkedve, Illyés mondott le a nála fiatalabb és többet szenvedett költőbarát kedvéért Mártáról – ezúttal ő gyakorolhatna nagylelkű gesztust a nála biztosabb támaszt nyújtó, életképesebb Illyés javára, mintegy utolsó születésnapi ajándék gyanánt.

Sajnos, elveszett az a levél, amelyet a Balatonszárszón rostokoló költő 1937. november 21-én, Flóra harminckettedik születésnapján a lánynak írt,69 pedig fontos információkat tartalmazhatott a költő lelkiállapotára – és kettejükre, netán hármukra – vonatkozóan. Utolsó találkozásukon – november 28-i látogatásakor – Flóra levertnek, merengőnek, el-elrévedőnek látta a költőt, aki József Jolán beszámolója szerint is mély depresszióba süllyedten, magába fordultan, öngyilkos gondolatokkal és sírógörcsökkel küzdve vegetált köztük, s csak menyasszonya jövetelének hírére vidult fel.70

A kisgyermekkori lelkiállapotait újraélő, pszichésen „regrediált” költő ekkor már képtelen volt bízni a „csodában”, s feladta a harcot a hatalmas és ellenséges külvilággal szemben. A reményteljes kilátások éppúgy gyanakvással töltötték el, mint a félreérthető látszatok – Flórát például, József Jolán tanúsága szerint, azzal a képtelen váddal illette, hogy egy vele egy időben betoppanó rokon felesége, már gyerekük is van, csak titkolják előtte összetartozásukat.71

Illyés Gyuláné nem említi könyvében ezt a baljós epizódot; ő annak idején, a rá jellemző józan előrelátással a költő munkaképességére koncentrált. Amikor József Attila a nővérekkel és a gyerekekkel közösen elfogyasztott ebéd után átadta neki a Karóval jöttél… és az Íme hát megleltem hazámat… című verseinek kéziratait – melyeket a költő akkor írt, amikor Flóra érkezéséről értesült, hogy menyasszonya lássa: dolgozik –, ő a verseknek nagyon megörült, mert az alkotóképességet a javulás jelének hitte.72

Talán ezért a mondatért kételkedtek oly sokan Flóra asszony szavahihetőségében a könyv megjelenése után, mondván: hogyan lehet a búcsúverseknek ilyen olvasata, s éppen egy pszichológusnő ne venné észre a halálra készülő költő végállapotát? Aki így vélekedik, elfeledkezik a költőt rendszeresen látogató Flóra Siesta szanatóriumbeli élményeiről, amikor József Attila állandóan életről, halálról, öngyilkosságról fantaziált, s a végzet motívuma korábbi leveleiben is rendszeresen fölbukkant. Éppen a pszichológus hihette joggal, hogy az ösztönkésztetések szublimációja, az alkotás folyamata gyógyító hatással van a költőre, s hogy – Illyés 1955-ös Bartók-versének szavaival – „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja”.

Az élettől búcsúzó költő sorsleltára egyúttal nagylelkű végrendelet – Illyés Gyula

és Flóra javára, „tűzhelyet, családot már végképp másoknak” (nekik) remélve. Ő ekkor már elhatározhatta, hogy félreáll az útjukból. Amikor a hazautazó Flórát elragadó vonat mellett szaladva a lány szemében újra a régi, friss, vidám, mosolygós József Attilává változott, aki figyelmeztetően azt kiáltotta utána: „Karácsonykor esküszünk!”73 – Flóra szó szerint értette a szimbolikus ígéretet. Pedig ez a dátum – József Áronné halálának időpontja – is az égi nász, a halott anyával való szimbolikus egyesülés vágyára utalhatott. Hogyan is írta fél évvel korábban?

„Majd eljön értem a halott,

ki szült, ki dajkált énekelve.

És elmulik szivem szerelme.

A hűség is eloldalog.

A csöndbe térnek a dalok,

kitágul, mint az űr, az elme.

Kitetszik, hogy üres dolog

s mint világ visszája, bolyog

bennem a lélek, a lét türelme.

Széthull a testem, mint a kelme,

mit összerágtak a molyok.

S majd összeszedi a halott,

ki élt, ki dajkált énekelve.”

Nem meglepő ezek után, hogy a költő másnap – József Jolán emlékei szerint – kijelentette: „Még nem tudjátok, hogy Flóra meghalt”74 – s ezzel végképp eltemette magában földi szerelmét. Ám ezentúl is Flóra maradt az „esküvőre” készülődő költő választottjának fedőneve. December 2-án, barátai látogatása után váratlanul kijelentette nővéreinek: „Meg fogok házasodni, gyerekek”,75 azok pedig az örömtől lázasan keresni kezdték fivérük okmányait, a szertartás gyakorlati lebonyolításáról tanácskozva. Másnapra is maradt az eufóriából. Öccsüket mintha kicserélték volna; megígérte: meggyógyítja magát, a saját módszerével. S miközben elaltatta nővérei gyanakvását, a Mama születés- és névnapjának előestéjén, égi jegyeséhez készülődőben, Flórától is elbúcsúzott, levelében udvariasan lemondva a hétvégére megbeszélt, következő találkozót:

„Kérem, vasárnap ne jöjjön.”76

Ambivalens emlékek – feleselő kortársak

A szárszói tragédia után Illyés Gyula sajátos mimikrire kényszerült, hiszen ellentmondásos érzelmekkel élte meg a történteket. Talán Németh Andor, József Attila közeli barátja vette észre s jellemezte legérzékletesebben Illyés akkori lelkiállapotát. Amikor 1938-ban összeállította az elhunyt költő válogatott verseinek első posztumusz kiadását, megmutatta Illyés Gyulának az anyagot, s mint beszámolt róla, Illyés „el volt képedve a könyv jelentőségétől. Annyira el volt képedve, hogy szinte máig bedőltem neki. Azt hittem, hogy – ami plauzíbilisnek látszott, miután olyan ragyogóan ívelő pályát futott be – nem ismerte eléggé, vagy félreismerte Attila képességeit. Hogy egy zseniálisan induló, de elakadt zsenit látott Attilában, aki szépen indult, de hát annyian voltak olyanok, akik szépen indultak és nem lettek semmik, hanem elzüllöttek. Elég ilyen példát ismerünk. Azon is csodálkozott, hogy Attila ilyen sok verset írt, s valósággal számolgatta, mennyit. Elfelejtettem, hogy Illyés milyen furfangos, és milyen hallatlanul jó memóriája van. [...] Nyilván Attiláról is mindent tudott – és pláne őróla! Ha most visszagondolok erre a találkozásunkra, két dolgot látok. Egy őszinte meghatottságot, mert nagyon sajnálta Attilát, kis híja, hogy el nem sírta magát, miközben beszélgettünk róla – valami csöndes részvétet és valami titkos felszabadulást. Sajnálta Attilát, mélységesen sajnálta, de egyben az volt az érzése, hogy megszabadult egy félelmetes vetélytársától, akinek annyira fölébe került, és aki, lám, kevéssel a halála után megint eléje kanyarodott, és legyőzte őt. Illyés azonban a legszebb szintézisben oldotta fel ezeket az ellentmondó érzéseket: magába asszimilálta halála után József Attilát, és – persze csak részben – magára vállalta az ő feladatait”.77

Régi ellentéteik baljós árnyéka azonban a költőtárs halála után is rávetült Illyésre, akit a kortársak továbbra is József Attila szerencsésebb sorsú vetélytársaként tartottak számon. Amikor Dési Huber István 1938 decemberében78 kiállította József Attiláról egy évvel korábban készült szénrajzát, Illyés – mint a festőnek írt levelében megírta – rendkívül rossz lelkiállapotban volt, képtelen volt az emberek közé menni, de olvasván, hogy a festőt a „zsidó esztétikával” való azonosulása miatt támadta a Magyarság cikkírója, azonnal megnézte a kiállítást. Lenyűgözőnek találta a tárlatot, és gratuláló levelében biztosította a mestert: „Idegenkedem, ha a művészetbe nacionalista szempontokat kevernek.”79 A szolidaritásért hálás művész nem sokkal ezután örömmel vállalta az Ernst Múzeum tulajdonosának felkérését, hogy fesse meg Illyés Gyula arcképét. A költő modellt ült a mester lakásán; az ekkor készült két ceruzarajz alapján formálódott ki később, 1940–41 táján az az emlékezetből festett páros portré, amely Illyést és József Attilát a Pusztába kiáltott szó című kép előtt, egymás társaságában ábrázolta.

A kompozíciót azonban többen félremagyarázták, s ez roppant elkeserítette a művére büszke, súlyosan tüdőbeteg festőt. „Dési Huber – feleségének emlékezete szerint – »nagyon szerette, s keserűen mondta egyszer, hogy ellenfelei megpróbálták úgy beállítani – a hozzá jutott hír szerint – hogy Attilát szándékosan háttérbe állította Illyés mögé, holott csak a vak nem látja, hogy az élő Illyés Gyula mögött mint egy árnyék áll szegény Attila, az a József Attila, aki az utolsó éveiben volt« – a keserű, a fáradt, a halálba készülő, [...] az a József Attila, akinek arcvonásait Dési Huber két másik rajza is őrzi: akinek betegsége, majd elvesztése a korszak haladó értelmisége számára nagy csapást jelentett, akinek ebben a két szénrajzban – és a kettős portré sajátos, tört ritmusában – Dési Huber a hiányát igyekezett megmutatni.”80 Az igazsághoz tartozik azonban, hogy az 1941. tavaszi, Ernst múzeumbeli kiállításon bemutatott kettős portréról – melynek árát a fennmaradt katalógus szerint hétszáz pengőben szabta meg a művész81 – értőbb és jóindulatúbb kritikák is megjelentek. 1941. március 17-én Erdős Jenő a Kis Újságban azt írta az élő, valamint a már csak árnyként jelen levő költő képmásáról:

„ebben a képben benne van a két író emberi habitusának és írói alkatának különbsége s valami távoli, tagadhatatlan rokonság”.82

Arra azonban sem Illyés, sem felesége nem számíthatott, hogy az eltávozott „rokon” láthatatlan jelenlétével szüntelenül emlékeket ébreszt a vezetéknevét hordozó józsefhegyi (!) ház lakóiban, s mint virtuálisan örökké jelen levő harmadik, halálukig részt követel az életükből. Mi több, olykor kegyetlenül diktál is nekik – erre utal Illyés egyik, 1961-es naplójegyzete:

 „A nő, aki életemnek a gyökérzete lett, akinek birtoklásáért ma is küzdök, nekem gyermeket adott… Ez a nő főz rám, ő foltozza a fehérneműmet, ő intézi a gépírást, a levelezésem. [...] Nincs olyan vágyam, amit ne teljesítene.

Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhatom versbe. Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.”83

Észrevette-e vajon a naplóíró, milyen árulkodó jelzőt és állítmányt választott – nyilván tudattalan késztetéseinek engedelmeskedve –, amikor Flórával kapcsolatban emlegette József Attilát? A „legnevesebb” költő nem a „legnagyobb” – az Illyés szemében köztudomásúan Szabó Lőrinc volt –, a külvilág által adományozott, belső értékektől független „nevesség” pedig a tragikus halállal megváltott hírnév, de a pejoratív csengésű „hírhedettség” jelentésében is értelmezhető. A „rátette a kezét” fordulat pedig – mely kísértetiesen emlékeztet a „nyultál azért, kit én találtam” verstöredék első sorára – minden bizonnyal inkább a tolvajlás, a jogosulatlan birtoklás értelmében szerepel itt, és még csak véletlenül sem a megszentelés gesztusát hivatott érzékeltetni (ami pedig egy mártírként emlegetett költőről szólva éppoly érvényes olvasat lehetne).

A halott költő posztumusz nimbusza mellett leginkább örök fiatalsága tűnt irigylésre méltónak a boldog házasságban, hosszú és sikeres életet élő Illyés számára. 1967. januári naplójegyzete szerint már ő méricskélte magát az emlékébresztő tárgyak láttán egykori barátjához. „Itt ülök asztalomnál hatvanöt évesen. Hogyan invitáljam körém ifjúkorom társait, hogyan hívjam őket életre a múltból? Megvan, a szomszéd szobában az asztal, amelynél egykor szerény vacsorák közben József Attilának bort töltöttem. Alakját minden pillanatban oda tudom képzelni, még jellegzetes fejfélrehajtását, kutató hunyorítását is látom. De milyen alakban üljek én magam vissza a régi helyemre? Képtelenség, hogy a hajdani alakban. Hisz ma is élek.

Képzeljük el, ötszáz év múlva is lesz nyoma korunk magyar irodalmának; lesz valami kézikönyv mindkettőnk fényképével. Ő, mint a fiatal Petőfi; én az öreg Aranynál is öregebben.”84

Az életben maradás ára: a vénülés stációinak tudatosítása, minden esztendőben megkínozta. De íróként talán még inkább szenvedett, amiért képtelen volt összefüggően felidézni és művészi formába önteni földolgozhatatlan gyász- és nászélményét, ha úgy tetszik, legnagyobb „témáját”: József Attilával való bonyolult személyes kapcsolatát. Pedig a hetvenes évek első felében – naplója tanúsága szerint – láthatóan sokat kísérletezett barátságuk történetének megörökítésével. „Nem egyszer fogott el hirtelen támadt szomjúságként az írhatnék, hogy József Attiláról való emlékeimet megmentsem. Ha jól emlékszem, kétszer is belekezdtem első találkozásunk leírásába. Néhány lap volt, föllelhetetlenül elmerült abbahagyott kézirataim valamelyik szénakazlában.”85

Csak töredékesen villantak föl benne az egykori közös élmények – emiatt is gyakran kényszerült magyarázkodni önmagának. „Az emlékek megörökítése – jó leírása – úgy elhalványítja a valóságot, mint a jó szobor a modelljét. Minél művészibb, annál inkább átalakítja, kiszívja szinte a vérét. Két remekbe ábrázolt emlék így nem is hasonlíthat egymásra. Egy emléket azért lehetne akár százféleképp is »hitelesen« ábrázolni.”

„Évekkel ezelőtt Flóra leírta – Ika számára hagyatéki olvasmányul – emlékeit József Attiláról. »Nem fogom elolvasni«, mondtam, nemcsak azért, mert őszintesége zavartalan működését akartam segíteni; zavar, ami titok lehet. Nyilván, mert a magam titkainak is biztonságot igényelek.”86

Nos, ez lehetett a legfőbb gátja annak, hogy Illyés Gyula – jobbára 1973–74-től kezdve – legfeljebb mozaikszerűen, a felettes én cenzúrájától ellenőrizve volt képes felidézni kínos emlékeit, amelyek csak a múló idő szépítő messzeségéből visszatekintve váltak számára önigazoló érvénnyel kimondhatóvá.

„Fájdalmas életút József Attiláé; az elmaradt méltánylás miatt. De bántalom, írói támadás, kartársi legyalázás – leszámítva a moszkvai mondatot – megkímélte.

A különbség köztünk: rám záporoztak. Mintegy természetadtán. Hiszen még az ő részéről is.

Boldogan írnék barátságunk zavartalan idejéről. De – nem kérkedés lenne? Nem enyhe farizeuskodás? A teljes igazság megváltozatlanul nagy írói teljesítményt kívánna” – írta 1974. december 8-án.87

Úgy tűnt, hiába edzette memóriáját, emlékei nem akartak határozott karaktert ölteni; a sikertelen kísérletek után tudományos érvekkel nyugtatta magát: „Lélektani alaptétel: az emlékezet föltétele a feledés; hogy valami fontos megmaradjon bennünk – hogy egyáltalán fontossá legyen – rengeteg dolognak háttérbe kell szorulnia, sőt teljességgel el kell tűnnie. Ezen a tudatnak az a vadászeb kaparása sem segít, amit őszinteségnek nevezünk. [...] Nem lehet kétszer belépni ugyanabba az emlékezetpatakba sem.”88

Szívesebben idézte föl a barátság problémátlanabb időszakára vonatkozó emlékeket: a diákos csínyeket, a hosszú sétákat és heves vitákat, az agyvillogtató szóakrobatika-vetélkedőket, kivételes képességű barátja örökös jókedvét, kiapadhatatlan humorát, robbanásszerű nevetéseit. S a derűs epizódok sorolása közben, visszamenőleg igyekezett azonosítani a későbbi tragédia előjeleit.

„Telíthetetlen szivacs volt József Attila koponyája. Utólag azt kell gondolnom, hogy ami egyszer szemébe vagy fülébe került, az örökre beszívódott az elméjébe. Ezzel a képességével az irodalombarát társaságoknak csaknem minden esetben egykettőre a központja lett. Elősegítette ezt ötletgazdagsága, sok szokatlan véleménye és időn túl tartó kamaszos bája. A költészetben csodagyermekként jelentkezett.

Épp ily frissen beszívta agya az elméleteket is. És épp oly tömören, lüktető-elevenen lökte ki. Ezzel kevesebb sikert aratott. Mert hisz viták során alkalmazta, a maga merész kapcsolású érveivel.”89

„De valóban mindig olyan vidám volt ő? Igen. Másnak alig lehetett látni. És mégsem volt vidám. Ha utcán, ha kávéházban találkoztunk, megesett, hogy nem vette észre a közeledésemet. Vonásai ilyenkor feszültek voltak; homlokán a szemöldökizmok jellegzetes ómega betűje megmélyedett; szája körül az a keménység: mint aki fogait összeharapja. Egy kávéházban egyszer a nagy utcai ablaknál ülve várt. Előtte haladtam el a járdán; azt hittem, beteg, olyan szigorúan meredt az üres asztalra. De bent már a mosolynak és a tekintetnek azzal a derűjével lépett elém, mint kinek sürgetően boldog közlendője van.

Udvarias volt a világ iránt. Ruháját, cipőjét, akkor is, ha nem rá szabták, kifogástalanul tisztán, gondozottan tartotta, így arcvonásait is. Láttam valaha borotválatlanul, kócosan? Nem emlékszem. A zsebében hordott holmijai közt is rendet tartott. A szép, a kezet gyönyörködtető íróeszköz nekem is gyengém volt. Az első kicserélhető betétes rugós-nyomós Parker ceruzát az ő ujjai közül vettem ki sóváran, hogy megbámuljam. Irattáskája sem olyan tővel-heggyel összehányt, mint a legtöbbünké. Szépen elosztva sorakoztak benne a könyvek, a füzetek.

Aki csak fölületesen ismerte, azt hihette: kelleti magát, hízeleg; törleszkedik! De van ártatlanabb (s ösztönösen őszintébb), mint ahogy némely védtelen állatkölyök ölünkbe fészkeli magát, esengi szinte a simogatást? Ahogy a csecsemők is ösztönös mosollyal, karnyújtogatással akarják lefegyverezni a föléjük hajló idegen világot.

Egyik napról a másikra változott meg ez a mindenki Attilája, ez a világ árvája. Vagy csak a mi kettőnk viszonyában lett hirtelen változás? [...] Vádlott-társak voltunk, nemzetgyalázási perben (a Sallai–Fürst-röpirat folyományaként). Több föllebbezésre, több tárgyalásra kaptunk egyszerre idézést. A bírósági várószobában épp csak biccentettünk egymás felé; meglehet, hogy 1934 után azt sem. Az ok az én moszkvai utam volt az ő számára. Számomra az a cikk, amit ő erről az én kintlétem alatt itthon akart közöltetni. Ezt is, azt is tíz perc alatt helyére tehettük volna. Halála előtt, Szárszóra indulása előestéjén tettük meg, a Siesta Szanatóriumban. A mosoly és a sírás görcsei percnyi szünet nélkül váltakoztak akkor az arcán órák hosszat.”90

Az igazságtartalmában legkegyetlenebbül hangzó jellemzést is Illyés Gyula adta egykori barátjáról, valamikor 1973 táján, 1985-ben közreadott naplójegyzetében: „A nagykorúsága küszöbén álló költőt a világ afféle Naturburschként kezelte; változatlanul a csodagyermek villámlásait honorálta benne akkor is, amidőn a férfikori teljesítmény csodáira figyelhetett volna. Jókai tolla találta ki, hogyan készültek a szultánok udvaribohóc törpéi. Az élénk eszű öt-hat éves gyermek testét cserépedénybe zsugorították: csak a feje nőhetett. A kép kegyeletsértő, de igazságot idéz. Akkori környezete a »Nincsen apám se anyám« oly tragikusan szeretetszomjas költőjét ilyen kelepcébe szorította merő jóakaratból, elismerése őszinte jeléül.”91

A külvilágból beszüremlő, kényszerítő emlékeztetők – egy-egy József Attiláról szóló cikk vagy kötet megjelenése – a naplójegyzetek tanúsága szerint – rendszerint önvizsgálatra késztették az írót, a nyilvánosság előtt azonban feltűnően ritkán emlegette tragikus sorsú költőbarátját. Míg többi kortársáról – különösen Babitsról és közvetlen munkatársairól, a Nyugat, Válasz és a Magyar Csillag köréről – gyakran és szívesen írt, József Attilával többnyire csak érintőlegesen foglalkozott. Nagy Lajosról szóló emlékezésében például úgy jellemezte az író szegénységét, hogy „neki még József Attila is hitelezője volt”, de még sejtelmesebb – és fantáziaserkentőbb – az a megjegyzése ugyanebben a tanulmányban, hogy „József Attiláról ő tudta a legtöbbet”.92 (Feltételezhetően 1934-ben, a moszkvai írókongresszusra utazva cserélték ki véleményüket az Illyés meghívása miatt felháborodó, barátjával szemben ekkortól ellenségessé vált költőről.)

Hidas Antalról – József Attila moszkvai ellenlábasáról és Szántó Judit elvált férjéről – is többször írt Illyés, hiszen 1920 óta ismerték egymást. Ám miközben rá emlékezett, nem lehetett nem észrevenni a sorokban bujkáló József Attila-párhuzamot: „Abban a korban voltunk, amikor az egymást kimeríthetetlenül hazakísérő fiatalemberek hirtelen helybe cövekelődnek, s az egyik, szembehelyezkedve a másikkal, elmond, ott a gyaloglók sodrásában elejétől a végéig egy verset a másiknak, olyat mégpedig, amelyet az is betéve tud.”93 Az idézet Hidasról szól, de áthallása nyilvánvaló: a József Attilával átsétált-átvitatkozott estékre, közös versmondásokra utal, felismerhetően.

Hiába fogalmazott azonban Illyés – a félreértések elkerülése érdekében – különös körültekintéssel, szinte patikamérlegen mérve szavait – nem szabadulhatott a bűnbak ráosztott szerepétől. A néma ellenszenvtől a nyílt és alattomos támadásokig sokféle lelki atrocitás érte, szinte haláláig – ezért aztán különösen érzékenyen reagált mindarra, amit a kortársak emlékirataiban önmagáról, Flóráról és József Attiláról olvashatott.

Vágó Márta visszaemlékezése – melyből a Kritika című folyóirat közölt részleteket 1974-ben – naplója tanúsága szerint lenyűgözte, megborzongatta, egyszersmind önvizsgálatra és kritikára késztette: „Nem bízom a saját memóriámban, de egy-két tévedése bizonyos. [...] Márta későbbi érzelmeit vetíti vissza”94 – vélekedett először. Később, a könyvet is elolvasva, átértékelte véleményét, Flóra asszony pedig talán ekkor kapott ösztönzést saját emlékiratai kiegészítésére.95

Más kortársak is közreadták azonban emlékezéseiket, a posztumusz József Attila–Ilylyés Gyula „perben” nyilvánított – gyakran elfogult, „utóítéletes” – vélekedéseikkel együtt. A folytonos támadások célkeresztjébe került Illyés azonban következetes volt önmagához: továbbra sem akart nyilvánosan mentegetőzni. 1974. október 17-én ezt írta naplójába: „Baráti jóakarat. Kora délelőtt fölhív Bányász György, volt iskolatársam. Most olvasta el Fábián Dániel könyvét József Attiláról – siessek megvenni, az Írók Boltjában még kapható. De a végét ő maga is szívesen fölolvassa. Azt tagolja igen hangsúlyozottan a telefonba, hogy József Attila halálát közvetlenül én okoztam; 1937 nyarán egy kávéházi társaságból együtt távoztam Flórával: József Attila ettől esett abba a szomorúságba, amelyből nem tudott talpra állni. »Mit fogsz erre válaszolni?«

Csak ide írom le: 1934 tavaszától JA-t csak 1937 októberében láttam viszont; 1937 nyarán egyáltalán nem találkoztam JA-val, legkevésbé Flóra társaságában – mert Flórával sem.

És: még Fábián Dániel is jóakaratú okfejtő, még Bányász György jóakaratú hírközvetítő. De bennem a visszhang: kivándorolni a »köztudat«-ból; az életből.

Mert hisz a cáfolat volna az igazi megaláztatás; ha ilyen hangokra válaszolva mondanánk el, hogy JA megmentésére én is egyetértettem azzal, hogy Flóra hozzámegy feleségül…”96

1975 májusában „szivárogtatta ki” Illyés először – Gách Marianne újságíró előtt, aki József Attiláról szeretett volna interjút készíteni vele –, hogy felesége megírta ismeretségük történetét, de nem a nyilvánosság számára, hanem leányuknak, Ikának, mintegy hagyaték gyanánt, s ő nem fogja soha elolvasni a mintegy százlapnyi visszaemlékezést.97

A hetvenes évek közepén, József Attila válogatott levelezéskötetének sajtó alá rendezése alkalmából született az a naplóbejegyzés, amely arra vonatkozott: engedje-e Flóra közölni azokat a leveleket, amelyeket annak idején József Attilának írt, s amelyeket megkérdezése nélkül meg akarnak jelentetni. „Engedje közölni, ez a válaszom. Ha lesz még figyelem száz év múlva is erre a korra, akkor fog derengeni (nagyjából) az igazság. Fehér Rózsa mondta, hogy J. A. írásainak egy részét ma is »zárlat alatt« tartják – az ő »érdekében«. Azt a cikkét is, amelyet Nagy Lajos és az én moszkvai utam kapcsán akart közölni. Letiltották Komlós Aladárnak azt a (kinyomtatott) visszaemlékezését is, arról, hogy milyen éles ellentét volt J. A. és köztem az antiszemitizmus kérdésében. S nem én voltam az!… Akkor! És mikor (Balatonszárszóra) távozása előtt magához kért (a Sziesztába), »tisztázni végre mindent«? És ugyanakkor Kodolányit és Lőrincet is? Velük mit akart tisztázni? Lesz egyáltalán pillanat a »tisztázásokra«? Vagy igaz az, hogy minden legenda csak hamisítással lehetséges? Mikor kerülünk végre Európába?”98

Nem véletlenül morfondírozott legendáról és hamisításról ekkoriban Illyés, aki csak úgy lehetett első számú, elismert és köztiszteletben álló író az egypártrendszer Magyarországán, ha politikailag lojális volt – és kerülte az összeütközést a hatalom birtokosaival. (A hetvenes évek közepén még sejteni sem lehetett a Szovjetunió valamikori összeomlását és a rendszerváltás közeledtét. Ennek tükrében az is érthető, hogy az élvonalbeli írók, főleg a húszas-harmincas években indult „nagy generáció” tagjai – köztük Illyés, Déry Tibor, Németh László vagy Vas István – közeli kapcsolatot ápoltak a korabeli kultúrpolitika legfőbb irányítójával, Aczél Györggyel, aki kifejezetten kereste az alkotó művészek társaságát. – Természetesen a rendszerváltó írónemzedék – elsősorban Petri György, Konrád György, Nádas Péter, Esterházy Péter és kortársaik, valamint az előttük járó generációhoz sorolható Mészöly Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes – nem tartott igényt a hatalom kegyére, sőt…)99

Ebben a kényszeredetten családias, félhivatalos közegben gyakran szóba került József Attila neve. Mi több: Aczél György kívánságára egy idő után már mintegy „ráosztott” feladatként nyomasztotta Illyést, hogy szembenézzen a József Attilához fűződő barátságának ellentmondásos emlékeivel.

Naplójegyzete 1976. június 7-én: „Vacsora Déryéknél, Ella, Aczélék. Latinovits öngyilkossága. Miért vonat elé s a Balatonnál? Mint B. Nagy László is. A vasutasok szerint mintha az egész országból ide mennének az öngyilkosok, József Attila példájának bűvöletében. Ahogy valamikor a Ferenc József-híd Turul-madarára másztak föl. [...] Mennyi öngyilkosság ebben az országban.”100

Másnap visszatért a témára: „Tegnap Tiboréknál A. Gy. annak záradékául, hogy a balatoni vasútvonal már-már öngyilkosok búcsújáró helye: ő bizonyos, hogy József Attila nem szándékosan kúszott a vagonok közé, hanem tompult éberséggel, a sok csillapító hatása alatt. Ő részletesen kivallatta az akkor odahívott rendőrtisztet. Ez volt a véleménye Dienesnek is, aki Petőfi halálának detektívi kinyomozása után valóságos szakértővé képezte magát az irodalmi gyászesetekben, készen volt már az adatgyűjtéssel József Attila utolsó óráit illetően is. »De hát – maradjon a legenda« – így Aczél. S a búcsúversek? Folyt a hozzászólás. Egyedül Flóra, akinek leglényegesebb véleménye lehetett, hallgatott, figyelte, mi alakul ki. A legenda itt – építő erejű.”101

Három év múlva Aczél György úgy vélte, ideje a nyilvánosság előtt is kiállnia Illyésnek egykori barátja mellett. „1979. december 14. Aczél üzenete – József Attila 75. évfordulójára, a bizottságban én is, előadással vegyek részt: ez az alkalom, hogy… Holnap idetelefonál a válaszért. Nem. De miért is valójában? Odatolakodni a fénybe? Mert még mindig tele a levegő a mendemondákkal? Összeférhetetlenségi érzés most is. És – az idegenkedés minden külsőséges szerepléstől.”102 S amikor sürgették a kiállást, 1980. január 8-án megfogalmazta magának a legszívszorítóbb – legmélyebbről fakadó – indokát: „Miért nem vehetek részt a József Attila-ünnepélyeken – születése 75. évfordulóján – sorakozva a TV elé is? Feszélyez – szégyenkezésig –, hogy én még élek.”103

Illyés Gyula életének utolsó három esztendejében – talán már a „puhuló diktatúra” demokratizálódó szellemiségének hatására – egyre nagyobb nyomás nehezedett a némasági taktikát folytató íróra és feleségére. Tépelődést, bizonytalanságot tükröznek ekkori följegyzései is. „1980. március 29. Reggel Flórával: publikálja-e a József Attilától kapott leveleket. Kommentárral? Írja meg ismeretségük történetét? Hogy ő mit válaszolt mindig röviden? (Mert mindig mindenkinek rövid – tartózkodó – levelet írt.) Vágó Márta számomra elriasztó íróiskodása. Egyszer Flóra írt már erről hagyatékul Ikának. Azt én szándékosan nem olvastam el. Most is azt mondom: írja meg emlékeit úgy, hogy az én szemem elé sose kerül. Vegye elő egyenként a leveleket, s a hozzájuk fűzött ismertetésből önként kialakul tán egy egész életrajzrészlet, íróiskodás nélkül, tehát hitelesen, vagyis végül mégis igazi írói munkaként.”104

„1980. április 9. Itthon Aczél kézirata, amelynek »átnézésére« már tegnap megkért, Flórán át. Világos, jó összefoglalás József Attila pályájáról. Ez lesz az ünnepi beszéd. Néhány nyelvhelyességi javítás és a végére ajánlat: hasonlítsa össze J. A.-t a többi modern költővel, akik a proletárság ügye mellé álltak – Majakovszkij, Wolker, Aragon, Éluard, Nezval, Neruda: azoknak is első nagy versbe foglalója J. A. Ez lehetne egyszerre nemzeti büszkeség is és a világirodalom gazdagítása.”105

A Kháron ladikján írója, ahogy súlyosbodott betegsége, egyre többet foglalkozott

az elmúlás gondolatával – s közben különös lelki átváltozáson ment keresztül: már-már József Attila egykori gyermeki függésére emlékeztető módon, mind kétségbeesettebben kapaszkodott asszonyába, aki nélkül már-már életképtelennek érezte magát. „1980. április 29. Ha – ahogy most a kórházi megpróbáltatások alatt – a halál óráiban is mellettem lesz Flóra, könnyebben viselem el, ezt már tisztáztam magamban.

De ha ő megy el előbb? Ez elfogadhatatlanabb, mint maga a halálom. A megkönnyítő tervezés: hogyan tudok addig a percig annyi mérget összeszedni, hogy egy perccel sem éljem túl.”106

A depressziós rohamok azonban nem az öregedéssel járó tünetek voltak Illyésnél. Kamaszkora óta küzdött „a lelki pokol”, „az alaktalan szomorúság” kísértése ellen, melyet szüleitől örökölt alkati fátumként tartott számon – s attól félt, őt is eléri a családi végzet.107 A puszták népé-ben érzékletes leírást adott szépséges, vidám alaptermészetű, gyermeklelkű édesanyja fokozatos és titokzatos kedélyborulásáról.108 (A leírás kísértetiesen emlékeztet József Attila „Mamájának”, Pőcze Borbálának lelki átváltozására, miután József Áron sorsára hagyta feleségét és gyermekeit.)109 Ennek a vallomásnak a tükrében az is érthetővé válik, amit Illyés egyik naplójegyzetében110 említ: miért látogathatta oly sűrűn Pestre költözött édesanyját – még az ő távollétében, sőt tudta nélkül is – József Attila. Az anyai törődést kamaszkora óta nélkülöző költő gyakran csak azért villamosozott ki a Lehel útra, Illyés Gyula édesanyjához, hogy az elmaradhatatlan bögre kávé, vajas kenyér elfogyasztása és bizalmas beszélgetés után lefeküdhessen aludni a kényesen tisztán tartott lakás díványán. A barátságot – éppúgy, mint a szerelmet – szó szerint testvéri (azaz testi-lelki azonosulást feltételező) kapcsolatnak tekintő József Attila így kölcsönzött magának – ha illuzórikusan is – otthonélményt.

Az ambivalens anyai kedélymintát magukba vetítő, labilis idegrendszerű költők pszichés hasonlósága az erős, gondoskodó, támaszt nyújtó és gyógyító képességgel megáldott nőideál iránti közös vágy természetét is megmagyarázza. József Attila pszichoanalízis iránti szenvedélyes érdeklődése közismert – Illyést azonban inkább a lélekelemzés ellenségének tartották később, a Lélekbúvár című vígjátéka (1948) alapján, melynek nevetségessé tett főhősét Bak Róbertről, József Attila utolsó kezelőorvosáról mintázta.111 Illyést – személyes fenyegetettségérzése miatt – sokkal inkább izgatta Szondi Lipót sorsanalízis-teóriája. Tiltakozott a biológiai determináció, a megmásíthatatlan, ösztön vezérelte sorsmodellek érvénye ellen112 – s ha csak tehette, szenvedélyesen vitatkozott a negyvenes években Svájcba települt tudóssal,113 akit azonban rendkívül tisztelt.114 Még vizsgálati módszerét is alkalmazta a Kozmutza Flórával közösen készített Lélek és kenyér című szociográfia (1939) anyaggyűjtési fázisában, a Szondi-teszt segítségével tárva föl a magyar parasztgyerekek lelki profilját.115

A József Attilával kapcsolatos, meg-megújuló vádakkal haláláig viaskodott – s talán naplójegyzeteinek majdani publikálásától várta az utókor fölmentő ítéletét: „1982. december 1. A rossz filmeken mozognak így (a rossz forgatókönyvből létre törekvő alakok), ahogy a mai néző az 1936–37-es esztendőkről »képet alkot« magának. Csak egy (részlet) jelenet. Ki akarta Flórát magához ragadni? Én ismertem meg őt előbb. József Attila én-utánam. Mintha nem Flóráé lett volna a döntő – ahogy a mai divatszó mondja –, az »elhatározó« szerep. Azzal, hogy természetétől húzódozott minden »szerep« elől. Attilát választotta. Tiszta lény volt egy mocskosító – csak mocskolást-figyelő – komédiában. Mely épp ezért lett – hány részletében – tragédia.”116

Képtelen volt elszánni magát a külvilág által sürgetett, öntisztázó tanúvallomásra – felesége azonban ezt a terhet is levette a válláról, amikor 1980-ban újra elővette az 1962-ben elkezdett, családi hagyatéknak szánt visszaemlékezéseit, hogy végleges formába öntse (s férje halála után, előbb a kutatók számára, majd a rendkívüli érdeklődésre való tekintettel, nagy példányszámban is közzétegye). Illyés még tanúja volt az előkészületeknek: „1980. május 24. Testes könyv a Petőfi Irodalmi Múzeumból: József Attila levelezésének fölsorolása. Flóra belekezd végre emlékei leírásába; illetve az előbbi átjavításába. Azt se láttam. Rövid vita, miért ragaszkodom ahhoz, hogy azt sem fogom elolvasni, soha, amit most hozzájegyez. Hogy hátsó gondolatban se legyen tekintettel másra, mint a tényekre. Ezt a hátralépésemet vállalnom kell, még – hiúságként is.”117

Ha a felesége emlékezését nem is, másokét egyre gyakrabban olvasta Illyés Gyula, mert a „költészet napján” és a többi, József Attilával kapcsolatos évfordulón tematikus összeállítások, emlékcikkek, interjúk, új dokumentumok jelentek meg a költővel kapcsolatban – s ezek bizony nem lehettek számukra derűs olvasmányok. Ennek az érzésnek is nyoma van Illyés naplójegyzeteiben. „1980. december 29. Rossz – álmatlan – éjszaka után rossz reggeli hangulat. A Kritikában Vezér Erzsébet interjúja Hatvany Bertalannal, József Attila utolsó pesti napjairól. Flóra az éjszaka olvasta el – szomorúságának, levertségének oka ez is.”118

Illyés Gyuláné – a férje védelmében

Az évfordulók tehát, akarva-akaratlan, kényszerítő erővel hatottak az Illyés házaspár emlékezetére. Nemcsak a naplójegyzetek, hanem a Flóra asszony könyvében olvasható előszók dátumai is erre utalnak. Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól című visszaemlékezése – melyet 1984-ben Békéscsabán, majd 1987-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál adtak ki – három előszót is tartalmaz. Az első 1962-ben, József Attila halálának 15. évében, a második 1980 júniusában, a költő születésének 75. évfordulója „hatására” íródott, míg a harmadik öt évvel később készült, s azzal az ígérettel zárult, hogy „az új, kiadatlan dokumentumokkal bővített könyv József Attila halálának ötvenedik évfordulójára, 1987-ben jelenik meg”.119

A középső, vallomásértékű előszó az idős Illyés házaspár közös szorongásairól, mind elviselhetetlenebb közérzetéről tudósít. A hetvenöt éves Flóra asszony 1980 júniusában úgy érezhette: mit sem változott megítélésük 1937 decembere óta. „Azt reméltem, hogy az elmúlt évtizedek alatt eltűnnek vagy legalább elhalványodnak a hármónkat – József Attilát, Illyés Gyulát és engem – érintő, bántó hiedelmek, félreértések. De még a durva rágalmak sem csitultak el. Csupán jellemzésül említem: néhány éve csak, hogy Illyés Gyula postán, aláírás nélküli nyílt levelezőlapot kapott, újságból kivágott nagybetűkkel, a következő szöveggel: JÓZSEF ATTILA GYILKOSA. Néhány hete pedig ugyancsak névtelen levelet hasonló tartalommal, hosszú gyalázkodással. Sőt legutóbb is – még műveltebb gondolkodásúnak látszók közt is akadt névtelen, aki »márványszívű«-nek nevezte emiatt Illyés Gyulát.

Írásom legfőbb indítéka az, hogy letörlődjék férjemről a »bélyeg«, amit olyan igazságtalanul ütöttek rá.”120

A kötetben mindvégig érződik is a magyarázkodás, az öntisztázás szándéka – emiatt nem tekintette sok olvasó hiteles dokumentumnak az egykori múzsa kései beszámolóját. Az óvatos fogalmazás, valamint a szerző mindvégig érzékelhető igyekezete, hogy a lehető legkevesebbet tárja föl szemérmesen védelmezett magánszférájából, nem segített eloszlatni az őszintétlenség gyanúját és a makacs előítéleteket. Az irodalomtörténészek azonban váratlan kincsként fogadták a kötetet, hiszen a koronatanú akkor világította meg József Attila betegségének és utolsó szerelmének konkrét történéseit, amikor már senki sem számított arra, hogy a Flóra-versek ihletője valaha is megszólal mindhármuk ügyében.

Mielőtt azonban Flóra asszony rászánta volna magát arra, hogy publikálja emlékezéseit, túl kellett élnie a legnagyobb próbatételt: férje-támasza halálát. Illyés Gyula kórházi ágyánál – fölelevenítve régi szokását, a naplóírást – a beteg utolsó heteinek krónikásává vált. Leírta férje lelki szenvedéseit: „1983. március 14. hétfő. Gyula napjában többször is el-elszunnyad, vagy nyugodtan fekszik, nagyon keveset beszél. Mellette ülök, összekulcsoljuk a kezünket. – Ilyenkor vajon mi foglalkoztatja? Egynéhány szava – mondata – elárulja, hogy a »múlt«. A sok gyanú, rágalom, vád és támadás, ami élete hosszán érte. Sok – olykor egymással ellentétes meggyőződésen állók részéről egy időben is. A testi fájdalmakat Gyula hősiesen viselte, de a lelki szenvedésre szinte túlzottan is érzékeny volt. Ez süllyesztette őt a depresszió mélységeibe.”121

1983. április 3., húsvétvasárnap arról is beszámolt, miként gyóntak meg egymásnak, utoljára: semmit nem titkoltak egymás elől, s minden „vétkük” alól – visszamenőleg és előre – eleve föloldozták egymást.122

A tisztázás szándékával közzétett, József Attila utolsó hónapjairól című emlékirat – melyet Illyés Gyuláné lánykori följegyzései alapján pontosított – már első, korlátozott példányszámú megjelenése idején szenzációként hatott, hiszen a két költő és a közös múzsa kapcsolatáról mindaddig csak pletykák keringtek, dokumentum alig állt rendelkezésre. Irodalomtörténeti nóvumnak számítottak József Attila Flórának írt, addig ismeretlen levelei is. Illyés Gyuláné naprakész dokumentációja alapján nemcsak hármuk kapcsolatának krónikája rajzolódott ki az olvasók előtt, hanem a költő betegségét is új megvilágításban szemlélhették a kutatók és az érdeklődők. A pszichológus-gyógypedagógus szerző hiteles beszámolója alapján ugyanis meg lehet kérdőjelezni a József Attilát kezelő orvosok korabeli, minden bizonnyal téves diagnózisát. A skizofréniával kezelt költőről ugyanis Flóra asszony leírásai alapján kiderült – amit a befejezetlen Rorschach-vizsgálat értékelése is alátámasztott –, hogy nem a skizofrénia hatalmasodott el rajta – amint azt dr. Bak Róbertnek, utolsó orvosának a patográfiája vélte bizonyítani123 –, hanem a borderline-szindrómának nevezett magatartászavar tünetei váltak „hangossá” élete utolsó két esztendejében.124 (A kortársi emlékezések írói többnyire „őrültnek”, „elmebetegnek”, de legalábbis „zavarodottnak” jellemezték utolsó hónapjaiban József Attilát – ám éppen a ránk hagyományozott, „szent szöveg”-ként kezelt minősítések alapján vélhette úgy az utókor, hogy orvosi diagnózisokat olvas, és bármily különös: az élete utolsó pillanatáig tiszta gondolkodású, bámulatos alkotóképességű költő öröklött elmebajának lett az áldozata.)125 A közös múzsa tehát kései könyvében nemcsak néhai férjéről, hanem egykori „vőlegényéről” is letörölte az igazságtalanul ráütött stigmát.

A szakma és a közvélemény mégis ellentmondásosan fogadta Illyés Gyuláné könyvét, talán mert túl sokáig kellett várni a régóta esedékes föltárulkozásra. A meggyökeresedett előítéleteket sem sikerült minden esetben eloszlatni. Voltak, akik kétségbe vonták az emlékező őszinteségét, mások szerint mindvégig érződött a szövegen a magyarázkodás, a „szerecsenmosdatás” szándéka. Pedig az emlékezés korrekt, érzékletes és szabatos – és ha vannak is benne folytonossági hiányok vagy homályos részletek, a mű hiánypótló és megkerülhetetlen. Nélküle sohasem tárult volna föl részleteiben ez a tragikus érzelmi háromszögtörténet, mely a magyar irodalom egyik legszebb, legkülönösebb szerelmi versciklusát ihlette.

A megkésett emlékezés íróját egyik kritikusa – az Illyést nagyra becsülő, Franciaországban élő író-történész, Fejtő Ferenc – vette védelmébe 1989-ben, mondván: „Flóra beszámolójának őszinteségében nem lehet kételkedni. El kell hinni neki, hogy nyilván nemcsak sajnálatot érzett Attila iránt, nemcsak segíteni akart rajta, megmenteni próbálni, hanem rokonszenvezett is vele, mint mondja, s néha már-már el tudta képzelni, hogy együtt is élhetnének. De ki nem érti meg, hogy félt hozzámenni egy emberhez, akiről nehéz volt nem meglátni, hogy súlyosan, sőt valószínűleg menthetetlenül beteg. Másrészt a rendkívül szemérmes elbeszélésen is átüt, hogy Illyés Gyula iránti szerelme az egész Attila-periódus alatt benne élt Flórában, s csupán erkölcsi érzéke, kötelességtudata tartotta vissza, hogy ne őt válassza nyíltan. Másrészt Illyést is úgy mutatja be, mint aki búskomorságra hajlamos, segítségre szorul. De Flóra egész biztosan elég tisztán látta, hogy Illyés milyen alapvetően egészséges természet, hogy Illyésben ő talál majd támaszt. Viszont nevetséges Flórát azzal vádolni, hogy a házasság vagy az együttélés visszautasításával ő taszította Attilát az öngyilkosságba. Ahogy nevetséges a legjobb barátait vádolni, akik kiálltak érte, akik mellette voltak, akik megtették, amit tehettek, hogy a segítségére legyenek. Hősi, de hiábavaló áldozat lett volna Flórától, ha akkor, 1937. október 31-én, összeköltözött volna Attilával. Talán egy-két hónappal elodázta volna az elkerülhetetlen összeomlást. És kinek van joga Flóra szemére hányni, hogy ezt a szinte képtelen hősiességet nem vállalta? [...] Az utókor csak hálás lehet Flórának, hogy Attilának a magyar költészet néhány legszebb versét inspirálta, s hogy ha bizonyosságot és boldogságot nem is, de néhanapján reményt tudott adni egy halálraítélt, nagyon nagy költőnek és nagyon boldogtalan embernek.”126

Domokos Mátyás – Illyés Gyuláné könyvének szerkesztője – az utószóban az elfogulatlan olvasat kiváltotta katarzis élményét helyezte kilátásba: „nem lehet az élet minden fájdalmas titkát és megpróbáló szenvedését, egyik-másik szempont vagy motívum kinagyításával s a cui prodest? szemléletével megközelíteni. A valóságban ugyanis minden, ami Illyés Gyuláné emlékiratának a szereplői között történt vagy nem történt meg, az mindenkinek az »érdeke« ellenére ment végbe vagy maradt el, esetleg mindörökre. Ebben a történetben ugyanis a lélek elfojtott és vállalt vonzódásainak, valamint a lélektan horrorjainak az álarcában a Sors jelentette magát, méghozzá abban a kifürkészhetetlen és könyörtelen alakjában, ahogyan azt a görög végzetdrámák ábrázolják. Ezt kell észrevennünk benne, innen kell szemlélnünk szereplői történetét”.127

Különös módon azonban úgy tűnik, hogy a tetemrehívásra hajlamos utókor – miután sorra megbocsátott a József Attila halála után megbélyegzett „bűnbakoknak” – Illyésnek és feleségének haláluk után128 sem adatott egyértelmű közkegyelem. (Erre lehetett következtetni a két költő és közös múzsájuk kapcsolatát megjelenítő, „Minket, Gyuszi, szeretni kell” című dokumentumjátékom 2004. február 28-i bemutatójának129 megosztott visszhangjából.)130

Mintha még ma is folytatódna a párviadal a két, régóta porladó költő között.

A személyes előítéletek ilyen hosszú távú, erőteljes érvényesülését köznapi érvekkel meglehetősen nehéz megindokolni. De – költőkről szólva – talán a transzcendens magyarázat sem elvetendő. Márpedig ilyen érv is kínálkozik. A „líra logikája” azt sugallja, mintha az önérvényesítési képtelenségét előre sejtő, húszéves József Attila – aki a szavak mágikus erejének hitében alkotta meg korszakalkotó, még mindig titkokkal telített életművét – előre megátkozta volna a világot, amely az apátlan-anyátlan árvát nem fogadta fiának, s idejekorán, „tiszta szívvel”, de hetedíziglen megbosszulta jogos sérelmeit, rontó varázslatával: „s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen.”

Illyés Gyula elátkozottsága tudatában, a posztumusz harc hiábavalóságát érzékelve fogalmazhatott úgy, hogy legalább száz évnek kell eltelnie, míg a naplójegyzeteiben közreadott emlék- és gyónástöredékek alapján összeállítja valaki az ő megíratlan József Attila-emlékezését.

Két évtizeddel a halála után erre tettem kísérletet.

Irodalom

Bagdy Emőke (1992): „Majd eljön értem a halott” (József Attila befejezetlen személyiségvizsgálatáról). In: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila. Szerk.: Horváth Iván és Tverdota György. Balassi–Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 65–115.

Bak Róbert (1938): József Attila betegsége. Szép Szó, 1938. január–február. In: Kortársak, 1014–1022.

Beney Zsuzsa (1994): Flóra. In: uő. (1999): A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről. Argumentum Kiadó. 261–268.

Bókay Antal, Jády Ferenc, Stark András (1982): „Köztetek lettem én bolond…” JAK füzetek 3. Magvető Könyvkiadó.

Cserépfalvi Imre (1982): Egy könyvkiadó feljegyzései. Gondolat.

Cserne István (1992): Mitológia és diagnosztika: József Attila kórképe. In: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila, 43–64.

Dési Huber István (1982): Levelek a szülőföldre. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Dési Huber Istvánné (1964): Dési Huber István. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.

Domokos Mátyás (1999): Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról. Kortárs Kiadó.

Fejtő Ferenc (1947): József Attila, az útmutató. Szocializmus, 2–4. és 5. sz., ill. Népszava Könyvkiadó. – Újraközölve: F. F. (1992): Szép szóval. Nyilvánosság Klub–Századvég. 156–181.

Fejtő Ferenc (1989): Flóra, József Attila és Illyés Gyula között. Irodalomtörténet, 3. sz. 535–545.

Fejtő Ferenc (1990): Budapesttől Párizsig. Emlékeim. Magvető Kiadó.

Garai László (1992): József Attila titkai. In: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila, 117–145.

Harmat Pál (1994): Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. A budapesti mélylélektani iskola története, 1908–1993. Második, átdolgozott és bővített magyar nyelvű kiadás. Bethlen Gábor Könyvkiadó.

Horváth György (1976): Dési Huber István. Szemtől szemben. Gondolat Könyvkiadó.

Ignotus Pál (1947): Csipkerózsa. Haladás, január 23.–1948. szeptember 16.; könyv alakban: 1989: Budapesti és londoni emlékek. Múzsák Közművelődési Kiadó.

Illyés Gyula (1964): Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1975): Iránytűvel I–II. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1985): Emlék-bánya. Tiszatáj, 7. sz. 3–11.

Illyés Gyula (1986): Naplójegyzetek 1929–1945. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1987): Naplójegyzetek 1946–1960. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1989): Naplójegyzetek 1961–1972. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1990): Naplójegyzetek 1973–1974. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1991): Naplójegyzetek 1975–1976. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1992): Naplójegyzetek 1977–1978. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Szépirodalmi Könyvkiadó.

Illyés Gyula (1994): Naplójegyzetek 1979–1980. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Századvég Kiadó.

Illyés Gyula (1995): Naplójegyzetek 1981–1983. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte: Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Osiris–Századvég Kiadó.

Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó.

József Jolán (1940), (1999): József Attila élete. Cserépfalvi, Bp.; Makai Ádám, Bp.

Kortársak József Attiláról I–III. (1987) {Kortársak}. Szerkesztette: Bokor László. Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tverdota György. Akadémiai Kiadó.

„Miért fáj ma is”. Az ismeretlen József Attila (1992). Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. Balassi–Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Németh Andor (1989): József Attiláról. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat Könyvkiadó.

Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó.

Stark András–Bókay Antal (1980): „Köztetek lettem bolond”. In: József Attila útjain. Tanulmányok. Kossuth Könyvkiadó. 335–363.

Tasi József (1992): Korszakok, korszakváltások Illyés Gyula költészetében (1920–1939). Irodalomtörténet, 4. sz. 834–851.

Tverdota György (1998): A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica Kiadó.

Udvardi József (2004): József Attila lelki összeomlása. Lyukasóra-könyvek, Magyar Írók Egyesülete, Bp.

Vasy Géza (1998): Illyés Gyula és a naplóműfaj. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc.

Valachi Anna (2004): „Minket, Gyuszi, szeretni kell”. József Attila, Illyés Gyula és Flóra érzelmi háromszög-rekonstrukcója. Bemutató a Petőfi Irodalmi Múzeum Felolvasószínpadán 2004. február 28-án. – Megjelent: Napút, 2004. május. VI. évf. 4. sz. 11–44.