Bókay Antal: Az objektívvá tett személyesség (részlet)

[...] A líra mint "teremtő természet"* egyes alkotásaiban nem, vagy csak ritkán, speciális esetekben tükrözi az ember nembeli* öntudatának olyan totalitását*, mint a dráma, illetve a regény. Építménye szubjektív, személyes alapokon* nyugszik, ezért gyakran a pillanatokhoz kötődik, teljességet csak a kötet többi versével együtt mutat. Ez azonban - ilyen kategorikusan - csak a líra egy típusára, a személyes lírára vonatkozik. József Attila versírására jellemző, hogy olyan eszközöket alakított ki, amelyek segítségével a lírai mű szilárdabb, objektívebb talajra épül. A szubjektív-személyes felépítmény mintegy az általános, objektív társadalmi alapból nő ki. Ezzel rögzül és lesz képes a teljes emberi lényeg megragadására. Az objektivitás azonban sohasem tünteti el a líra dominanciáját, hanem csak alárendelten, zárásként, kezdésként vagy folyamatos háttérként van jelen. Költőnknél ennek legalább két módszere van.

Az első - és általában a korábbi - a "tárgyak totalitásá"-ra alapoz, azaz epikus talajra épít lírai közlést. A harmincas évek nagy verseire gondolunk itt, amelyekben a mű valamely pontján szinte mindig megtörténik a lehorgonyzás, a világba rögzítés azzal, hogy a költő megadja helyzetének teljesen pontos koordinátáit. Kijelöli az "itt és most" szituációt, az "egész-ember" világát, ahol nem-tudatosítva minden későbbi lényeges emberi probléma gyökerezik. A költő a lírai mondanivalót ebből a konkrét tárgyias létezőből bontja ki, az emberi-szubjektív és tárgyi-objektív teljes egységét mutatva. Az ilyen verseket (A város peremén, A Dunánál, Óda, Téli éjszaka stb.) összefoglaló verscsoportot nevezhetnénk világba-helyező verstípusnak.

A másik ilyen totalizáló lírai szerkesztésmód - az önmegszólító verstípus - inkább drámai, a "mozgás totalitása" módszerét alkalmazza a szubjektív-személyes mondanivaló megalapozására. Ez olyan "te"-formájú vers, amelyben szükségszerűen és ellentételezve jelen van két pólus, amelyek létrehoznak egy kvázi, látszólagos teremtett természetet*, olyat, amilyen a dráma alapvető retorikai technikájára, a dialógusra jellemző. A dialógus akkor sem válik monológgá, ha a másik meg sem szólal, hiszen egyrészt potenciálisan felelhet, mert reálisan ott van, másrészt mert pusztán létével ellenvéleményt képvisel. (A Gyermekké tettél pl. azért monológ, mert a potenciális felelet, a reális jelenlét nincs meg.) Jellemző rá a két szereplő feszült, kollíziós* helyzete, az egyik mindig remél, a másik nem remél, az egyik elutasít, a másik elfogad. Így az önmegszólító verstípus "hősei" egyetlen összefogó viszonyrendszer két pólusát adják, egymás nélkül nem azok, amik, drámai létüket kapcsolatuk, ellentétük teremti. A drámai elem ilyen alkalmazása erősíti az objektivitást, és a személyességet társadalmi jelleggel ruházza fel. Egy bizonyos távolság teremtődik ugyanis a tükrözött létformákkal szemben, de a jelenlét mégsem szűnik meg (mint a harmadik személy esetében). A Szabad ötletek jegyzéke két ülésben* szinte tanulmányírói pontossággal jeleníti ezt meg. A pszichoterápiás helyzetről írva beszél arról az önmagunkhoz való elidegenítő viszonyról, amikor az ember saját magát - objektív önvizsgálat érdekében - második személyként veszi.

teremtő természet: Lukács György esztéta szakkifejezése, amellyel a líra műnemet jellemzi a drámával és az epikával szemben. A lírai költő nemcsak a világot teszi láthatóvá-érzékelhetővé művében, hanem saját magát is, amint találkozik a valóság dolgaival; a lírai költemény így átadja olvasójának a szerzőben a világgal való találkozás nyomán keletkező érzelmeket és gondolatokat is: ezért "teremtő természet" (natura naturans) a líra világa. Ezzel szemben az epikus szerző és a drámaíró, jóllehet szintén szubjektív módon közelít a valósághoz, tapasztalatainak csak végső eredményeit írja le, s közvetlenül általában nem ad hangot annak, milyen személyes indulatokat, egyéni véleményeket táplál magában a "teremtett természetként" (natura naturata) ábrázolt világ dolgai felől.

nembeli: értsd: az emberi nemre jellemző

totalitás: teljesség, illetve a teljesség ábrázolása vagy az arra való törekvés

(fel)építmény, alap: a marxista közgazdaságtanból vett fogalompár, ott a gazdasági rendszert mint alapot, valamint az ezen nyugvó társadalmi rendszert mint felépítményt jelenti. A művészetre vonatkoztatva az alap a művész szemléletmódja, a felépítmény az ezt kifejező műalkotás.

teremtett természet: lásd legfelül a teremtő természetről szóló jegyzetet

kollízió: összeütközés

Szabad ötletek jegyzéke két ülésben: József Attila 1936 májusában kezelőorvosa, Gyömrői Edit pszichológus kérésére, pszichoanalitikus céllal készült, szabad asszociációkon alapuló önvallomása.