Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:

hogyha te nem szeretnél engem,

kiolthatnám drága szenem,

lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,

ha nem szeretnél így. Kiülnék

a fehérhabú zöld egek,

fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,

a nem üres űr egy martjára,

szemlélni a világokat,

mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,

a zörgő, vontató Tatáron,

egy szép napon munkátlanul,

mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,

libegtetett leveles ágat,

úgy kanyarított sok fodort,

deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét

a sárga ár, hogy el se hinnéd

és én se hinném el talán,

ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,

zöld paprikák bicegve úsztak,

most ez, majd az lett volna jó.

S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.

Milyen szép! - bólintva mindenre,

meglátnám, milyen kéken ég

az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,

az élet mint az áradás csap

a halál partszegélyein

túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,

akár a Duna akkor nyáron...

Mert szeretsz s nyugton alhatom,

neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,

hogy önmagamba én se fértem,

a lelkem azért közvagyon

s azért szeretlek ily nagyon.