Közzététel dátuma: Jan 15, 2019 10:39:11 AM
Fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt Istenről, majd 1925 után teljesen megfeledkezett róla. 1935-ben talál rá újra: a nyugtalan, önvádaktól gyötört költő Istenhez fordul, hogy magáramaradottságát segítsen feloldani. Hangsúlyozottan „kitalált”, irreálisan ábrázolt Isten-kép ez; a versek csak mint szubjektíven létező, átélhető jelenséggel számolnak vele.
A Nem emel föl (1937) mind az öt strófája közvetlenül Istent szólítja meg, hozzá fordul nagy szükségében. „Fogadj fiadnak, Istenem” - fohászkodik hozzá; a vers értelmezői nem alaptalanul látták ebben az apahiány kifejeződését. A szeretetvágy feltörése jelzi, mennyire szenved a magánytól: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám.” Az utolsó sor pedig arra utal: önkéntes áldozatra készül, amit - talán - Isten igazságtevése még elháríthat: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.”
A Bukj föl az árból (1937) a zsoltárok hangján szól, a költő itt is a könyörgés beszédmódjával él. A költemény két egymást vonzó ellenpontja már az első strófában feltűnik: Isten és a semmi. A költői én a semmiből szeretné életre kelteni a megszólított Urat, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni.
Az utolsó előtti versszak tartalmazza a vigasztalan mélypontot, a kiszolgáltatottság és magárahagyatottság tovább nem fokozható állapotát: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.” A zárlat négy sorában az emberarc hiányában a semmibe mered. Vállalja sorsa tragikumát Isten nélkül is. Az „emberarcú” különös kifejezése lehet értelmező, de lehet megszólítás is, vonatkozhat a hiánnyal szembenéző költői énre, s arra is, akinek a hiányával szembenéz.
Egyik töredékében (Az Isten itt állt a hátam mögött..., 1937) teljesen leszámol azzal, hogy az Isten menedék lehetne számára: „Ugy segitett, hogy nem segithetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ez már az utolsó versekre jellemző lemondó gesztus, a végzetbe való belenyugvás panasztalan retorikája.
Források: