A Medvetánc (1934)

1934 végén jelent meg József Attila válogatott verseinek gyűjteménye, melynek eredetileg tervezett címét (Tiszta szívvel) utóbb Medvetáncra változtatta. Korábbi köteteinek anyagát erősen megrostálta, ellenben hozzávette a Külvárosi éj című kötet megjelenése óta írt verseit, köztük olyanokat, mint a Téli éjszaka (1932), a Reménytelenül (1933), az Elégia (1933), az Óda (1933), az Eszmélet (1934) (e két utóbbi kiemelkedő, az életműben is egyedülálló alkotásának jelentőségével maga a költő is tisztában volt) és a Mama (1934), amely már József Attila következő korszakára nyit ablakot.

A Medvetánc a papírgyáros Herz Henrik segítségével jelent meg, aki azzal a feltétellel adott ingyen papírt a könyv kinyomtatásához, hogy az ne jusson a Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet sorsára, azaz nem hívhatja ki a hatóság haragját. Ezért a költőnek ki kellett hagynia a túl radikálisnak ítélt politikai verseit (így maradt ki újabb költeményei közül A város peremén), sőt a korábbi szövegeket is újraírta: rezignált, elégikus hangulatú sorokra cserélt ki nem egy osztályharcos, optimista változatot. Barátai, tisztelői közül sokan fogadták örömmel ezeket a javításokat és visszajavításokat, kommunista részről viszont árulással vádolták József Attilát, a pártállami érában pedig azzal mentegették, hogy csak a kényszernek engedett. Valójában 1934 elejére, amikor a Medvetánc összeállítását megkezdte, már eltávolodott a kommunista párttól, s a mozgalomban csalódott költő nem az elvei ellenére egyezett meg a papírgyárossal.

Ez az első és utolsó verseskönyve, mellyel életében átütő sikert aratott. Már a kortársak között akadt, aki érzékelte, hogy e kötetével József Attila a magyar költészet élvonalába emelkedett.

A Medvetánc újabb szemléleti fordulatot képvisel József Attila pályáján. Itt ugyanis a lírai én könyörtelenül leszámol céltalannak, fölöslegesnek érzett életével s megoldásként vet számot a halállal: „Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén. / Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén.” - írja a Reménytelenül című vers (1933) önállóan is megálló első részében, melyet számos értelmezője az egzisztencializmussal rokonít. Figyelemre méltó, hogy a halált tárgyiasítva, azaz eltávolítva és egyúttal átesztétizálva, megszépítve jeleníti meg. A beszélőnek a semmi ágán ülő, hangtalanul vacogó szíve köré gyűlő csillagok azt jelképezik, hogy (a Téli éjszaka című vers alaphelyzetével ellentétben) a világmindenség szolidáris a reménytelen, szorongó, halálra szánt emberrel. Az életről lemondó gesztus nem kevés önsajnálattal keveredik.

Forrás:

Sulinet Digitális Órák: >>>