Ködöböcz Gábor: A szabadság és a rend motívuma József Attila költészetében

Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2005. augusztus 10-én

A József Attila-kutatás élvonalába tartozó monográfusok (Tverdota György, Szigeti Lajos Sándor, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Sárközy Péter, Lengyel András) és a recepciót szintén meghatározó módon alakító további szerzők (Tamás Attila, Németh G. Béla, Beney Zsuzsa, Alföldy Jenő, Valachi Anna, Széles Klára, Szőke György) igen sokat tettek és tesznek folyamatosan azért, hogy József Attila világalkotását, illetve lírai létértelmezését ne a tankönyvekben mindmáig makacsul tovább élő legendák és féligazságok fényében, hanem sztereotípiák és torzítások nélkül, színről színre láthassuk. Egyfelől maradéktalanul örülni lehet annak, hogy néhai Szabolcsi Miklós nagy formátumú, négykötetes monográfiája számos ponton kiigazításra, újragondolásra és átértékelésre került. Másfelől sokkal kevésbé örömteli, hogy egy 2000 áprilisában rendezett miskolci konferencia nyomán a József Attila-kutatásban is disszonanciák, sőt nemegyszer acsarkodásokkal kísért anomáliák tapasztalhatók. A Vigília 2005/4-es számában Tverdota Györggyel készült beszélgetés is ezt támasztja alá: „Soha nem alakult még ki olyan mély és széles szakadék a József Attila életművét elemzők két tábora között, mint manapság” – mondja az egyik első számú szaktekintély, azt is jelezve, hogy az Anonymus Kiadónál az Újraolvasó sorozatban 2001-ben megjelent József Attila-tanulmányokkal, és azon belül is leginkább Kulcsár Szabó Ernő Szétterült ütem hálója című programadó írásával van vitája. Anélkül, hogy a polémia részleteibe bocsátkoznék, egyetértésem bizonyságául a Forrás 2003. decemberi számából idézem Tverdota egyik legfontosabb kijelentését: „József Attila szemlélhető posztmodern nézőpontból is, s ez az érzékenység az életműnek számos vonatkozásban új arcát mutathatja föl. De minden olyan kísérlet, amely költőnket későmodern lírikussá szeretné átbűvészkedni, amely életművét valamiféle küszöbhelyzetbe állítja, eleve kudarca van ítélve, mert József Attila nem volt »későmodern« költő, s ilyen küszöbhelyzet nálunk a harmincas években nem létezett.” Marad tehát a jól bevált hagyományőrző modernség József Attilára jellemző irányaként a Tverdota-féle „modern klaszszikus” megjelölés, amely a modernségére és a tradíciókhoz való affirmatív viszonyára egyszerre utal.

Ezen a ponton engedtessék meg egy személyes észrevétel. Mint a József Attila-i teljességigény és organikus építkezés iránt elkötelezett s mindig az osztatlan és oszthatatlan nagy EGÉSZ-re tekintő ember semmiképpen sem tartanám szerencsésnek, hogy a konszenzuson alapuló értékteremtő dialógust oktalanul egy radikális paradigmaváltásra és tabula rasára törekvő szemléletmód váltsa föl, amelynek valószínűleg nemcsak József Attila és a Nyugat-nemzedékek, hanem az egész magyar irodalom látná kárát. Egy bizonyos értelmezői közösséghez tartozó tanárember létemre hovatovább személyes kudarcként, súlyos egzisztenciális veszteségként élném meg azt, ha az egyetemes magyar irodalom bármely valódi értéke ilyen-olyan okok miatt kasztrálódna vagy kívül rekedne azon a végtelen szabadságbirodalmon, aminek poézis a neve, s ami – Heideggerrel szólva – a „költői lakozást” teszi lehetővé. A „költői lakozás” igényében voltaképpen az a mélységesen emberi törekvés rejlik, hogy az idegennek érzett világban mégiscsak otthonosak legyünk. Ad absurdum: mindenütt otthonosak. Mert a világban lenni és otthon lenni végső soron ugyanazt kell, hogy jelentse. Otthon lenni annyi, mint a világban lenni. Jelen lenni, itt lenni, benne lenni a létben – végesként a végtelenben. A végesség értelmezése pedig azért lehet metafizikai/költői feladat, mert a végesség nem az ember tulajdonságai közé tartozik, hanem létünk szerves része, vagyis létmód. Ebből a felismerésből született a világlíra két legkülönösebb sora. Az egyik József Attilától, a másik Rainer Maria Rilkétől való. „Légy fegyelmezett!” – mondja a Téli éjszaka nyitánya. „Változtasd meg élted!” – mondja az Archaikus Apolló-torzó zárlata. Mindkét posztulatív értékű alakzat az adottságainkra figyelmeztet: József Attila a határainkra, Rilke a lehetőségeinkre gondol, miközben mindketten egyfajta ajánlást tesznek a létezésre.

A világhiány és létteljesség költőjét megismerve, nap mint nap az ő verseihez folyamodva a „költői lakozás” akár mindennapos létformánkká is válhat. A fájdalom zsenijének költészete – Kerényi Károllyal szólva – „az ünnepi időt időtlen ünneppé” tudja emelni. A misztérium létrejöttében a sajátos értékjelképek, a mikro- és makrovilágból való képzetkörök, az antinomikus élményformák és érzésminőségek, a motivikus ismétlődések és érintkezések a leginkább dominánsak. A „teremtő gondolkodás” költőjénél a fogalmi természetű, filozófiai kötődésű vers- és világalkotó elemek (végtelen, véges végtelen, teljesség, szabadság, rend, játék, csönd, semmi, űr stb.) szemantikumképző és -strukturáló szerepe különösen fontos. Régóta tudjuk, hogy József Attila lírájában a szabadság és a rend motívuma – hol külön-külön, hol pedig együtt – szinte mindvégig jelen van, a költői világkép, ezen belül is a legeszményibb vágy- és célképzetek szempontjából kivételes, mondhatni releváns szerepet tölt be. Ráadásul a két motívum (nemegyszer a játékkal együtt) a József Attila ihlette, hozzá vagy róla írott verseskönyvekben (Megtartó varázslat, Bp. 1980. Már nem sajog. József Attila legszebb öregkori versei, Bp. 1994., Volt egy ember, Miskolc–Eger 2005) és számos kortárs lírikus József Attilához kapcsolódó idéző-szólító versében avagy művészportréjában is a művek legfontosabb vivőerejének, afféle versszervező erőközpontjának számít.

Amit a Szép Szóban megjelent Szerkesztői üzenetben ír a költő, az gondolkodói alkatáról is sokat elárul: „Félek a játszani nem tudó emberektől – és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon. (…) A szép szó nemcsak eszközünk, célunk is. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbe foglaló szabadságot.” A programadó cikk voltaképpen azt is üzeni, hogy a szabadság rend nélkül, illetve a rend szabadság nélkül vajmi keveset ér, továbbá hogy a rend kizárólag csak a szabadságból születhet meg. Az egymást feltételező konstans szemléleti elemek együttes előfordulása és interferenciája (gyakorta a játék motívumát is ideértve) az utolsó években különösen szembetűnő. Időrendben haladva az Eszmélet, a Légy ostoba, a Levegőt!, a Május, a Világosítsd föl, az Ars poetica és a kései 1937-s Töredékek egyik emblematikus darabja kínálja magát. A felsorolt versekben a rend valóban a szabadság rendjeként jelenik meg: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!” (Levegőt!), „S az aranyba vont ég alatt, / – mert beköszönt az ünnep – / a szabadság sétára megy. / Hős népe ágat lenget, / S ő kézenfogva vezeti / szép gyermekét, a rendet!” (Május), „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.” (Töredékek, 1937) Érdekes adalék, hogy a 8 Órai Újságban megjelent Levegőt! című vers eredeti címe Rend és Szabadság volt. A címváltoztatásra a lap főszerkesztője, Nagy Samu tett javaslatot, amit József Attila elfogadott.

A világ antinomikus rendjét leképező, átfogó világmagyarázatra és egyetemes létértelmezésre törekvő József Attila-i költészet első nagyszabású kísérlete a 18 éves kori szonettkoszorú, A Kozmosz éneke. Az új szemléleti, formai, gondolati távlatokat előrevetítő kompozíció József Attila önteremtésének több mint reménykeltő igénybejelentéseként, illetve egy újfajta személyesség megalkotásának első fontos dokumentumaként áll előttünk. Az elhívottságból és elhivatottságból táplálkozó világalkotó törekvés komolyságát és heroikus nagyszerűségét leginkább a Mesterszonett első és utolsó sora fejezi ki: „Külön világot alkotok magam”, „Komor bolygóm a legszebben lobog”. A költői törekvések szempontjából kulcsversnek és referenciaszövegnek számító másik mű, az öntükröző sorsversként olvasható Tiszta szívvel már esztétikailag is maradandó formában fejezi ki azt a beszédmódot, még pontosabban beszédkeretet, amelyben a poétikai én világteremtése egyszersmind rendteremtést is jelent.

Az 1927-től datálható érett költőiség kezdeti időszakában ez a rend a szerelem. Az úgynevezett „tiszta költészet” jegyében született versek (Áldalak búval, vigalommal, Ringató, Gyöngy, Tószunnyadó, Klárisok) tökélyre vitt artisztikummal beszélnek erről a megfelelésről. Bókay Antal minapi előadásához kapcsolódva (Magyar Nemzet, 2005. ápr. 16.) magam is úgy vélem, hogy a privát élménykört 1929 elejétől az egyetemes lírai részvét és sorsvállaló eszmeiség által motivált, a közösség rendjét előtérbe állító költői beszédmód váltja föl. A tárgyiasság és intellektualitás kettősségében fogant, erősen szociális beágyazottságú, szerepvállaló költészet modellszerű darabjai (Külvárosi éj, A város peremén, Téli éjszaka, Holt vidék, Falu, Elégia) világképi és poétikai szempontból is kimagasló értékei a József Attila-i életműnek. A lét rejtett rendjét szemlélő s vigyázó poétikai beszédmód, amelyhez a Téli éjszaka mellett az Ódát is sorolhatjuk, 1934-ig marad domináns.

József Attila válságos periódusának kivételes remeklése a tárgyias költészetet és a mögötte rejlő rendszert újragondoló Eszmélet, amely méltán lehet abszolút viszonyítási pont, hiszen előre- és visszafelé is bevilágítja a pályát, újszerű relációkba helyezve annak minden egyes elemét. A szimfóniaszerűen összetett, sokszólamú kompozícióban – ahogy azt Mórocz Zsolt írja – „a költő belső világa nemegyszer szemben áll a külvilággal, a művészi szabadság rendje a vasvilág rendjével, a lélek rendje a fennálló társadalmi forma rendjével.” Az Eszmélet egyik emlékezetes szöveghelyét idézve: „Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban / és úgy éreztem, ez a rend – / egy szálló porszem el nem hibbant. / Most homályként száll tagjaimban / álmom s a vas világ a rend. / Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj – egy nap süt idebent.”

A szabadság rendjét mint autentikusnak megálmodott létformát a '30-as évek derekán a két eszmesátán, a fasizmus és a kommunizmus egyaránt veszélyeztette. A hitleri és sztálini totalitarizmussal szembenéző illúziótlanság szólal meg a Világosítsd föl keserű-groteszk soraiban: „Talán dünnyögj egy új mesét / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.” Az ordas eszmék egyidejű fenyegetése magyarázhatja a költői pozíció esetenként bekövetkező megrendülését is: „Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság / csak ostobaság. Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát. / Légy ostoba. A jóság és a béke / csak ostobaság. Ami rend lehet / majd így ülepszik le szíved felett, / mint medrében a folyó söpredéke.” (Légy ostoba) Hogy aztán annál kontrasztosabb és egyértelműbb legyen a szellem és szerelem erejében bízó, újra kiküzdött bizonyosság: „Én túllépek e mai kocsmán / az értelemig és tovább! / Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát.” (Ars poetica) A hivatkozott sorokban a szellem emberének, az írástudónak kényesen tiszta morálja szólal meg, melyben „az én vezérem bensőmből vezérel” erkölcsisége mellett kimondva-kimondatlanul benne foglaltatik az is, hogy sötétben tündöklőbb a fény.

A közelmúltban egymástól függetlenül több tanulmányíró, közöttük Mórocz Zsolt (Hitel, 2004/9.) arra a következtetésre jutott, hogy „József Attila költészete metafizikai értelemben folyamatos kérdezés a létezőkre, de a kérdés mögött nem a létet találja, hanem a semmit; amint a világ titka mögött a világhiánnyal szembesül”. Ezt a gondolatot újszerűnek tetsző, lényeges felismerésekkel gazdagítja Tornai József (Hitel, 2005/4.), aki József Attilában – talán Lázadó Krisztus című versére is gondolva – a metafizikai lázadót látja. Meggyőző okfejtésében egyebek mellett Camus-t is idézi: „A metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglevő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát munkálkodni.(…) Nem biztos, hogy a metafizikai lázadó ateista, mint ahogy gondolnánk, de szükségszerűen istenkáromló.” Tornai véleménye szerint a magyar irodalomban egyetlen költő, „egyetlen vers” van, akire, amelyre ez a leírás ráillik, nevezetesen József Attila és Tiszta szívvel című költeménye, annak is főleg az első szakasza: „Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm.” Ahogy a tanulmány szerzője írja, József Attila mindvégig megmarad lázadónak: „Hol egészen közvetlenül, hol közvetettebben, de életműve az igazságtalan berendezkedés elutasítása, és ami ezzel együtt jár, a szabadság követelése. (…) József Attila az egyetlen költőnk, aki teljes tudatossággal a saját szabadságára törekedett, és ezt követelte másoknak is.”

Az elmondottakhoz gondolatiságában és közelítésmódjában is szorosan kapcsolódik Fűzi László tág horizontú, eszmélkedésre ösztönző írása (Új Forrás, 2002/8.), amely József Attila elméleti gondolkodásának és költői gyakorlatának legfontosabb fogalmaként/képzeteként a ’világ’ – ’új világ’ motívumpárt jelöli meg. A jelentéstartalmak vizsgálata során a tanulmányíró többek között Szigeti Lajos Sándor reflexióira is hivatkozik. Ezek szerint az új világ jelentheti a vasvilággal szembeni, a szabadság szülte rend, a ’szebb jövő’ társadalmi képzetét, s jelentheti a csak a versben kiküzdhető világot is, amelyet a maga számára teremt a költő, s amelyben egészen más törvények uralkodnak; ez utóbbi jelentéshez kapcsolódhat egy harmadik is: transzcendenssé is válhat az új világ, kötődve így a ’csend’, a ’semmi’, az ’űr’, s az ’anya’ motívumához is. Idekívánkozik egy egzisztenciálisan megvilágosító erejű, hamleti típusú mondat, amely a költő Vágó Mártához írott 1928. szeptemberi levelében szerepel, és ami az életmű egészére kiterjedő érvénnyel példázza azt a sajátosan költőnkre jellemző attitűdöt, amely a formanívót is a létezési nívónak rendeli alá: „Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul.” Ennek kapcsán újfent a már idézett vers, a Levegőt! eszméltető és fölöttébb áthallásos sorai tolulnak föl bennünk: „Óh, én nem így képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos. / Sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ / és vidul, ha toroz.” Fűzi tüzetes interpretációk alapján igazolja, hogy József Attila a legtöbb esetben kozmikus világot teremtett, s ebben gondolkodói alkatán túl a Newton és Einstein által alkotott világkép tükröződése is kimutatható. A Világ és mű című értekezés a József Attila-i világkép egészére vonatkozóan úgy foglal állást, hogy a költő verseiben „a zárt világ képzetével szemben jelent meg a szabadság rendjének végtelenje. József Attila tehát a szabadság rendjét nyitott, végtelen világként képzelte el”. Ahogy a méltán sokszor idézett kései Töredékben írja a költő: „Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent.”

Meglehet, hogy erről álmodunk és ennek hiányától szenvedünk mi is. A ’virrasztó költő’ azonban – minő megnyugtató ez a tudat – mindig velünk van; jó szóval oktat s játszani is enged. Ilyenformán ő az, akire mindenkinél jobban rá vagyunk utalva, s aki nélkül elgondolni sem tudnánk önmagunkat, s ő az, aki odaátról is képes energiát, hitet és méltóságot sugározni a jelen elviseléséhez és önmagunk megtartásához.

Eredetileg a Várad című folyóirat 2005./6. számában, illetve ennek ennek elektronikus változatában az Elektronikus Periodika-Archívumban: >>>