Közzététel dátuma: Apr 28, 2016 10:7:36 PM
„A mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy bensejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk” (József Attila: Az Istenek halnak, az Ember él, 1930). Mint a Babits-pamflet idézett mondata mutatja, bizonyos verseit József Attila azzal az ambícióval írta, hogy bennük a szemlélhetetlen világegész szemléleti helyettesét alkotja meg. E költemények közül a legjelentősebb, az Eszmélet, kivételes helyet biztosít a pálya korábbi és későbbi szakaszainak belátásához. Nyomdakész kéziratának elkészülte 1934. június közepére tehető. Strófaképlete, a Villon-féle nyolcsoros, az huitain átalakított változata, segít a ciklus keletkezésének pontosabb meghatározásához. A Nagy Testamentumban és a balladákban alkalmazott 8, 9, 8, 9, 9, 8, 9, 8-as szótagszámú, jambikus, a, b, a, b, b, c, b, c rímképletű strófaszerkezet több, a harmincas években írt József Attila-versben újjászületett. Az a vers, amelyben a strófaképlet átalakítása végbement, amelynek versformája teljes egészében azonos az Eszmélet képletével, a Vigasz. Villoni ihletéséhez nem fér kétség. Szótagszáma: 8, 9, 8, 9, 9, 8, 9, 8. A rímképlet: a, b, a, b, b, a, b, a.
A versciklus előzményei között számon tartott háromstrófás töredék, az „Öregem, no, mi van veled…” ugyanezt a formát követi, hangneme révén szoros rokonságban van a Vigasz című verssel. Második strófájából lett az Eszmélet VI. darabja. Az Eszmélet-strófa tehát már 1933 októberében készen volt, de a költő ekkor még egységes gondolatmenetű versben akarta megfogalmazni mondandóját. A töredék második strófája az első szakasz önálló mondattá emelt magyarázó mellékmondatával indul. Az Eszmélet kialakulásához vezető újabb döntő fordulat az volt, hogy a költő lemondott a folyamatos, szerves gondolatmenetű versről, s a kényszerítő kötelékből kiszabadította: önállósággal ajándékozta meg a strófákat. A végleges kompozíció jó fél évig készült.
A vers születését mély lelki válság előzte meg és kísérte: József Attila választott közösségével, a forradalmi munkásmozgalommal való kapcsolat megszakadása, az ebből következő elmagányosodás; a történetfilozófiai perspektívák összeomlása a hitlerizmus győzelme miatt; a magánélet megoldhatatlan kudarca, amely előbb Szántó Judit öngyilkossági kísérletében, majd szétválásukban, a költő féléves hódmezővásárhelyi tartózkodásában kulminált; végül a pszichoanalitikusával való kapcsolat meglazulása. E válságra hivatkozva az Eszméletet gyakran a költő kétségbeesett tanácstalanságát megvalló, tragikus hangvételű verseként, a kései korszak nyitányaként értelmezik. Holott az utolsó évek témái, magatartásmódjai: a múltbeli sérelmek és elkövetett vétkek öngyötrő feltárása, a töprengés a bűn kérdésén, a halálos rezignáció, a szerelmi kudarc miatti panasz nem jelennek meg, a gyermeki én még nem kerül előtérbe. A hangvétel nem tragikusan komor, hanem elszánt és kemény.
A mű címének értelmezése megvilágítja a versciklus igazi arculatát, különbségét a kései versek hangvételétől. Dienes Valéria, Henri Bergson műveinek fordítója az „eszmélet” szó használatát a következőképpen indokolja: „a conscience fordítására az elterjedtebb tudat helyett az eszmélet szót választottuk. (…) Értelme, összes jelentésbeli felhangjai megfelelnek a conscience, Bewusstsein jelentés-szférájának” (Dienes 1923, 197). Az eszméleti állapotot, a felébredt lelki tevékenységet Bergson a tevékeny magatartás ellentéteként, megállásként, az akció felfüggesztéseként értelmezi: „Az eszmélet (…) habozást vagy választást jelent. Ott, ahol sok egyformán lehetséges cselekvés rajzolódik és egy sem valósul meg (például oly tanakodás folyamán, melynek nincs kimenetele), az eszmélet erős” (Bergson 1930, 135). 1933–1934 fordulóján József Attila túljutott életének azon a szakaszán, amikor úgy vélte, hogy nincs helye töprengésnek, számára egyetlen cselekvés, a forradalmi magatartás lehetséges. Beköszöntött a tanakodás, a habozás és a választás, a kérdezés, elmélyülés ideje. Cselekvését akadály gátolta, az eszmélés felütötte fejét.
Az eszmélet azonban nem öncélúan távolodik el a cselekvéstől, hanem segítő szándékkal: „a cselekvés kisegítője”; „a cselekvés műszere”. Szoros közelségben marad az akcióval: „Az eszmélet azzal a választás-képességgel arányosan jelenik meg, mely az élő lénynek rendelkezésére áll. Azt a lehetőségzónát világítja meg, mely a tettet körülfogja.” Bergson eszmélet-fogalma tehát csak az automatikus, elgépiesedett cselekvésnek ellentéte, amely a gondolatilag igénytelen, sematikus, terméketlen magatartás meghaladására szolgál: „Az eszmélet, ez a teremtés-igény, csak ott nyilatkozik meg önmagának, ahol a teremtés lehetséges. Elalszik, ha az élet gépszerűségre van kárhoztatva, felocsúdik, mihelyt újból beáll a választás lehetősége” (Bergson 1930, 165, 166, 238). Ebben az értelemben véve az Eszmélet címet, a versciklust nem az elbizonytalanodás vallomásainak, hanem ellenkezőleg: óriási szellemi erőfeszítésnek kell tekintenünk arra, hogy a költő megtalálja a korszerű, teremtő cselekvés útját-módját azután, hogy a korábban magától értetődőnek tűnő magatartásmódok gépszerű, automatikus, terméketlen gyakorlatként lelepleződtek előtte. Ezért nem tragikusan komor, hanem elszánt és kemény a vers hangvétele. Az Eszmélet tehát nem a válság, hanem a krízisből történő kibontakozás dokumentuma. Egy új egyensúly kiküzdésének élménye jellemzi. Ezért az egyensúlyért azonban súlyos árat kell fizetnie: le kell mondania a boldogságról, az önfeledtségről – zordon magatartás-követelményeket kell vállalnia. A szabadság kiharcolható, de csak kemény aszkézis árán; a végső bizonyosságok elérhetők, de csak a legteljesebb önuralom révén.
Ez az eltökéltség a forradalmi munkásmozgalmi periódus harcias, támadó, vádló attitűdjének folytatása. Az 1930 ősze és 1933 tavasza közötti időszak verseinek lírai énje azonban szilárdságát abból az utóbb illuzórikusnak bizonyult közösségi élményből nyerte, hogy a költő egy osztály, egy párt törekvéseit fogalmazza meg; hogy a kollektíva a maga módján meghálálja a költői szót; hogy a közös céllal azonosulni lehet; hogy az igazságok vállalhatók. A támasz az idő elteltével egyre ingatagabbá válik, a közösségi tudat problémákkal telik meg. Az igazságok nem adódnak többé maguktól, a harcos cserbenhagyottnak érzi magát. 1933 őszén kialakul, s egy esztendeig dominál benne a magára utaltság érzése. Az Eszmélet tehát sokkal inkább az eddigi költői út összegzésének, mintsem az utolsó korszak kezdőpontjának tekinthető.
A ciklikus szerkezet is a cím jelentéstartalmából vezethető le. Az olyan eszméletet, amelyet az értelem túlsúlya, az intuíció „homályos ködszerűsége”, azaz csökevényes jelenléte jellemez, Bergson „csökkentett”, „körvonalas”, az anyag törvényeihez alkalmazkodó eszméletnek nevezi. De létezik az öntudatnak olyan formája, az „erős eszmélet”, amelyben az intuíció is teljes értékűen jelen van. „Az intuíció mégis ott van – mondja Bergson –, de homályos és kivált szaggatott. Már-már kialvó lámpa, csak ritkán lobban, akkor is alig pár pillanatra. De fellobban átlag ott, ahol életérdek kerül játékba. Személyiségünkre, szabadságunkra, a természet összességében elfoglalt helyünkre, eredetünkre, sőt talán sorsunkra is vet valami gyenge világosságot, amely azonban mégis áttöri az éjszakát, melyben az értelem hagy bennünket” (Bergson 1930, 217, 244). Az eszméletet József Attila is az intuíció és az értelem szintézise révén tett óriási szellemi erőfeszítésnek tekintette az egyén sorskérdéseinek tisztázására, az alkotó cselekvés előtt feltornyosult akadályok elhárítására. Mivel a legnagyobb fokú koncentrációt követeli meg, csak pillanatokig tarthat, ritka ajándék.
A fogalomnak ez a jelentésmozzanata arra utal, hogy az Eszmélet nem egységes költemény, hanem másodlagos szerkezet, tizenkét versből álló ciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának megrögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. Nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, tematikai és motivikus, de nem logikai vagy architektonikus egységet – akár egy filozófiai aforizmagyűjtemény darabjai.
Az egyes strófák szerkezete azon, a költő által a húszas évek végén megfogalmazott művészetbölcseleti felfogáson alapul, amelyre a fejezetet nyitó idézettel utaltam. A vers formája (8, 9, 8, 9, 9, 8, 9, 8 sorhosszúsággal és a, b, a, b, b, a, b, a rímképlettel) egyedi, soha meg nem ismételt képződmény. Ez a prozódiai váz a bezáruló kör vagy a kiteljesülő gömb összbenyomását kelti. A legteljesebb szabályosság formája. Nem puszta mértani alakzat, hanem magának a világgömbnek a prozódiai rajzolata, egy vers terébe szorított, tömörített univerzum, a mikrokozmosz verstani váza. József Attila említett teóriájának kifejtésével egyidejűleg, 1928-ban már írt 12 nyolcsoros, kétszer négy sorba tagolt versből álló ciklust, a Medáliákat. Az Eszmélet előzményét ebben a ciklusban fedezhetjük föl. A világmodell-alkotás tervét József Attila egy, a korabeli francia költészet történetében fellépő tendenciából, a poésie pure, a tiszta költészet elvéből fejlesztette ki.
Ez az elv a költészet mibenlétéről, céljáról Poe, Baudelaire, Mallarmé és Paul Valéry költői gyakorlatára hivatkozó vitákban kristályosodott ki. „A számtalan költői iskola egy tételben egyezett meg: a költészet a szellem öncélú funkciója, ellentéte a közlésnek. Ezt a tételt József Attila is magáévá tette (…) ki akarta küszöbölni verseiből a rezonírozó elemeket, a melldöngető szószátyárkodást, a giccses érzelgősséget s általában mindazt, amit a filiszter a régi értelemben vett költészet kifejező eszközeinek vélt. (…) Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, hanem amelynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is. (…) 1927-ben vagyunk, a Medáliáknál. Ez az év az abszolút költészet éve József Attilánál. Minden mellékcél és mellékgondolat nélkül” – írja erről Németh Andor (Németh 1938, 1079–1080).
A tiszta költészet Valéryre jellemző változatát, a világmodellt képező költemény gondolatát Albert Thibaudet fogalmazta meg, arra hivatkozva, hogy a nagy francia költő a bergsoni filozófia örököse volt, amely tagadja az egyedi dolgok szilárdságát, önmagáért való fennállását, s feloldja őket az életlendület nagy mozgásában. Valéry Bergsonhoz hasonlóan túllép költészetében az egyes dolgokon, és helyettük a relációkat, a dolgok egymást áthatását teszi témává. A részleges témák jelentőségét minimalizálja, s a világ egészének versbe foglalását tűzi ki célul: kozmikus költő. A vers megtisztítása a prózai elemektől, a költői koncentráció maximumára való törekvés ezt, a részleges érvényű tárgyak egyetemes összefüggésbe emelésének célját szolgálja.
Az én József Attila számára is csak ugrópont volt ahhoz, hogy a világ egészét versébe idézze. A fölösleg elhagyásával, a költői esszencia tömörítésével, a vers legkisebb hatóelemeinek lehető legnagyobb mértékű birtokbavételével azt akarta elérni, amit a francia költő: a költeményt – mint ifjúkori töredékes művészetbölcseletében kifejtette – a világegész szemléleti helyettesévé avatni, betölteni az embert gyötrő olthatatlan szomjat, világhiányt. Ezt a tevékenységet nevezi József Attila, eltérve a szó közkeletű jelentésétől, ihletnek.
A költő azonban, aki évek múltán, az Eszméletben visszatért a verstípushoz, amellyel első pályacsúcsára ért el, időközben átment az élet nehéz próbáin, magánéletében, lelkivilágában, de a társadalmi életben is súlyos gondokkal nézett szembe. Abból a mikrokozmoszból, amelyet 1933–1934-ben akart megteremteni, hiányzik az üde játékosság, a Medáliák könnyed, groteszk, önironikus hangvétele. Súlyosabb, ellenállóbb anyaggal kell megküzdeni ahhoz, hogy az egyes versekben kikerekedjék a világgömb. A gáncstalan forma itt is érvényesül, de a valóságelemek, amelyekből a vers felépül, mások, mint öt évvel korábban. A legdöntőbb változást az a felismerés jelenti, hogy a versnek kell legyen megfejthető üzenete. A tiszta költészetnek ez az új változata nem a harmincas évek elején megvalósított cselekvéselvű költészet tagadása, hanem annak megszüntetve megőrzése, a proletárköltészet szemellenzős pragmatizmusával szemben kiküzdött lírai egyetemesség megteremtése volt, amelynek világirodalmi párhuzamait Bojtár Endre mutatta ki (Bojtár 1977, 117–123).
A ciklus mindazonáltal nem önálló versek véletlenül összesodródott vagy önkényesen egységbe kényszerített halmaza, hanem másodlagos szerkezet. Az Eszmélet egységét két típusú kohéziós erő biztosítja. Az egyik spontán, természetes, a szerzői szándéktól független tényező: a motivikus (nyelvi szinten megvalósuló) kapcsolat, amely például a kulcsszavak megismétlődésében nyilvánul meg (a „csilló” szó előfordulása az I. és a VII. versben); a tematikus elemek (a költőt ekkor foglalkoztató kérdések körül szerveződő uralkodó képzetek) rokonsága (a szabadság és a rend összefüggése a II., IV., VI., VII, VIII. strófákban); az egyes szakaszok bináris szerkesztésmódja (a II., IV., VI., VII., VIII., XII. vers két, egymással feleselő részből való felépítése); a hangnemi egység (a komor, kemény, de a panasztól és a tragikus pátosztól tartózkodó tónus). A másik kohéziós erő a ciklus meglévő elemeinek tudatos, utólagos egységbe komponálása: az azonos versforma vállalása, a hajnal-éjszaka időbeli és napszakbeli keretének kialakítása, a szimbolikus 12-es számhoz való ragaszkodás a strófák számát illetően. Az Eszmélet elemzőinek többsége ezekre a kohéziós ható tényezőkre támaszkodva, figyelmen kívül hagyva a strófáknak a ciklikus jellegből fakadó lazább, mellérendelő kapcsolódását, egységes versként kezeli a művet, a versszakokat igyekszik egymással megvilágítani, s funkcionális helyüket, szerepüket a feltételezett nagyobb egészben megtalálni. Kitartva a ciklikus jelleg, az egyes strófáknak az egységes kompozíció alkotóelemeinél nagyobb fokú önállósága mellett, lehetővé válik, hogy az Eszméletet úgy mutassuk be, hogy közelebbről csak a strófák egy részét vegyük szemügyre. A mű egészéért ezek a darabok állnak helyt.
Az I. vers a költő tervei szerint a Hajnal címet viselte volna. Kezdő képe a hajnal megszemélyesítése, amely Max Müller szerint a régi korok embere számára nem egyszerűen a nappal egyik rövid szakaszát jelentette: „A hajnal, mely mi nekünk csupán szép látvány, a régi szemlélőnek s gondolkodónak minden kérdések kérdése volt. Az az ismeretlen volt ez, honnan minden nap fölemelkedtek ama fényes jelképei egy isteni hatalomnak, melyek az ember lelkében egy másik világnak, egy fölső hatalomnak, rendnek és bölcsességnek első benyomását és sejtelmét hagyták. A mit mi egyszerűen nap költének nevezünk, az minden nap szemünk elé varázsolta a rejtvények rejtvényét, a lét rejtvényét” (Müller 1876, 532–533).
A hajnalt az indoeurópai mitológiákban, s így a görög–római hajnalmítoszokban, amelyekre a fiatal József Attila is támaszkodott – de az általa kiaknázott obi-ugor folklór megszemélyesítéseiben is – majdnem kizárólag bájos nőalakok testesítik meg. Az Ady-vízióban a hajnal szavunk etimológiája kapcsán a költő közvetlenül is utal ilyen megszemélyesítésre: „A hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem” (József Attila 1995, 167–168). Hasonló megoldásokkal élő versei (Flóra 1, Reggeli fény) alapján is feltételezhető, hogy a versben valamiféle teremtésmítoszt láthatunk. A hajnalt megszemélyesítő bájjal teli nőalak eloldozza a létezés éjjelre szorosan egymásra kötözött birodalmait, a földet és az eget összetartó köteléket. Így az ég elfoglalhatja helyét a magasban, míg a föld helyén marad. A hajnal minden éjszaka végén újra meg újra megalkotja azt a rendet, amelyet az ember önnön kozmoszaként él meg.
Veres András a strófában a szabadság világának felmutatását emeli ki: „Az első versszak egy varázslatos és valószerűtlen világ megjelenítése, ahonnan hiányzik az ember és a rend. A természet (és a dolgok) felfokozott aktivitása és autonómiája mintegy létezőként jeleníti meg (az Eszmélet egészében tagadott) szabadságot” (Veres 2006, 130). A rend és ember nélküli szabadság állapotát az (újra)teremtés, (újjá)születés pillanataként is megfogalmazhatjuk. Az I. strófa a genezis verse, mert a nappal beköszöntét, az emberi tevékenység kozmoszának megteremtődését mesélik el a kezdő sorok, és mert kora tavaszi hajnalról, tehát egyúttal a természet újjászületéséről is szól a strófa. A világ állati és emberi lényekkel (bogarakkal és gyerekekkel) népesül be. A verskezdő megszemélyesítés mítoszi jellege az emberi kultúra hajnalának uralkodó világmagyarázatát, a strófazáró sorok: „Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek” pedig az egyéni élettörténet hajnalának, a gyermekkornak a létértelmezését idézik. Az I. vers megteremti azt a mikrokozmoszt, amelyben a további tizenegy darab történései lejátszódnak.
Az Eszmélet II. darabjának témáját az álom és való szembeállítása képezi. Az álom hozzánk tartozik, önnön mélységeinkből tör felszínre. Olyan mélyről, hogy nem vagyunk urai, személyiségünknek az a rétege produkálja, amelyet nem mi irányítunk. A „kék, piros, sárga, összekent képek”, s ezek mélyebb értelme, a rend ezért a lírai én saját lelkének, eszméletének rendje: harmónia, amellyel a lehető legerősebben azonosul. Az emberi lélek mélyén tehát rend van, nem pedig összevisszaság. Az éber tapasztalatban a „vas világ”, az alannyal szembenálló, megmásíthatatlan, szigorú és ellenséges külvilág körvonalazódik, de ez éppúgy rend, mint az, amit az én a maga legmélyebb tartalmaiban felfedezett. Épp olyan áttekinthető, éppúgy el lehet benne igazodni, mint az éjjel látott képek között. Az Eszmélet szerzője még nem számol a káosz esélyével, ám értékellentétet állít fel a két rend között, s figyelmét a „vas világ” kényszerű tudomásulvételén túl szinte kizárólag az önnön mélységeiből felbukkanó belső rendnek szenteli.
A III. strófa egyfelől a nélkülözést, a szegénységet, az éhezést felpanaszló versekkel tart rokonságot, másfelől pedig azoknak a megnyilatkozásoknak a körébe tartozik, amelyek a művész helyét vizsgáztatják a társadalomban. A „keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” mondat azonban döntő mértékben túllép ezen a látleleten. A vers énje itt az általa gyakorolt alkotói magatartásról ad jellemzést: az evidenciaérvényű, abszolút értékű megállapítások megfogalmazására való törekvést, a végső igazságokra történő rábukkanást fogalmazza meg. A kocka térbeli alakzata a bizonyosság tökéletes szemléleti képe. Egyetlenegy változó eleme az egyik élének hossza. Ha ezt meghatároztuk, a kocka a legteljesebb biztonsággal meg van adva. A beszélő én negatív önmeghatározásainak közegében, sorolva mindazt, amitől meg van fosztva, önnön alkotótevékenységét ezzel a hiperbolával fejezi ki. Olyan tudáshoz, igazsághoz akar eljutni, amely még a kocka egyetlen élében rejlő esetlegességet is kiküszöböli.
Pór Péter nyomós, megfontolást érdemlő érveket hoz fel amellett, hogy a III. versben a „kocka” szó nem mértani idom jelentésben, hanem a kockajáték dobókockájának toposzaként van jelen (Pór 2005, 461–462). Csakhogy a „keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” mondat jelentése ezzel az értelmezéssel banalitásba fulladna, hiszen a kockadobás éppenséggel a véletlen, a szerencse uralmán alapul, s a kockánál bizonyosabbat keresni ebben az összefüggésben említést sem érdemlő vállalkozás lenne. Az Eszmélet III. darabja tehát épp a kocka mint mértani idom jelentés alapján válhat a hajlíthatatlanság, a végső bizonyosságok kikutatásának versévé, a legmagasabb rendű hivatás teljesítése melletti hitvallássá.
A ciklusszerűség mellett szól az a körülmény is, hogy az egyes strófák az empirikus konkrétság és a bölcseleti elvontság végletei között az általánosság legkülönbözőbb szintjein fogalmazódnak meg. A IV. részben, amelyik az élő és a holt, az eleven, szerves, és a megmerevedett, szervetlen bergsoni ellentétét bontja ki, a filozófiai reflexió legáltalánosabb szintjére lendülünk föl. Az érzéki-érzékletes hasonlítottat, a fahasábot és a farakást az „akár” hasonlító szócska hatalmas szárnyalással a legegyetemesebb fogalmakhoz, a dolog és a világ fogalmaihoz kapcsolja. A „dolog” (az értekező József Attila kedvelt fogalma) meghatározása során Pauler Ákos tételeiből indult ki. E fogalmat Pauler a legegyetemesebbnek s legüresebbnek tartja: „A »dolog« (…) a legáltalánosabb mozzanat.” Rajta a versben minden önálló létezőt kell értenünk a maga legteljesebb tartalmi heterogenitásában. Pauler a legegyetemesebb igazságokat dologaxiómáknak nevezi. A legfontosabb alapigazság: „minden dolog összefügg minden más dologgal”. Logikájában a dolog fogalma segítségével definiálja a IV. szakasz másik alapfogalmát, a farakás hasonlóját: „»Világ«-nak a létező dolgok összességét értjük, amennyiben azok egymást befolyásolják és egységes rendszert alkotnak” (Pauler 1921, 7–8; Pauler 1925, 181). Az eredetileg a IV. darabnak adott cím, a Világ teljesen indokolt volt. Valóban a világról mint minden létező egyeteméről szól.
Henri Bergson megkülönbözteti az élettelen és az élő világot: „Mondhatnók tehát, ez az első fajta rend az életszerűnek vagy az akartnak rendje szemben a másikkal, mely a tehetetlennek és az automatikusnak rendje” (Bergson 1930, 206). Az élettelen rendre az ok-okozatiság törvényének alávetett világot, az elevenre pedig a célokságét tartja érvényesnek. A IV. vers szövegének kétharmada a fizikai, élettelen rend leírásának van fenntartva, s csak a 6–7. sorok összpontosulnak az eleven rend megfogalmazására. Van tehát egy világunk, amely tehetetlen, szenvedőleges, lehulló, kölcsönösen teljesen meghatározott, megdermedt, adott és végeredményben halott dolgok halmazaként fogható föl.
Bergson azonban tud egy másik világról is, az életszerű rendjéről, amely „lényegében teremtés”. Ami eleven, az folytonos, szakadatlan átalakulásban van, mire megragadnánk, elmozdul korábbi állapotából. Nincs adva, mint a „megdermedt dolgok halmaza”. Fennállásának módja nem a lét, hanem a totális nyugtalanság, a létezés. Ami az életszerű rendjéhez tartozik, az „nincs”. Nem abban az értelemben, hogy nem létezik, hanem abban, hogy sohasem csak az, ami, hanem ugyanakkor már valami más is. „Folytonosan teremtjük magunkat”, azaz nem mondhatjuk, hogy elértünk egy kialakultsági fokot és azon megállapodhatunk, mert amint elértük, nyomban tovább kell lépnünk rajta. A megdermedt dolgok halmazára jellemző mozgás az esés, a súly lehullása volt. Az elevent ezzel szemben a felfelé törekvés jellemzi: „az élet erőkifejtés újra megmászni a lejtőt, melyen az anyag leszáll” (Bergson 1930, 12, 211, 224).
Bergson szerint az elevennek nemcsak a virág és a bokor, az élő növény szolgálhat példa gyanánt, hanem Beethoven szimfóniája is. Amikor a költő azt mondja: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág”, akkor a biologikum hátterében ott tudhatjuk az egész emberi világot, legmagasabb rendű produktumaival egyetemben. A IV. versdarab tehát a világról két víziót állít szembe egymással: egy statikusat és egy dinamikusat; egy deterministát és egy vitalistát. A determinisztikus és a vitális között értéksorrendet állapíthatunk meg. A kétszer megismételt „csak” jelzi, hogy a többletérték az elevenhez kapcsolódik. A kulturális kód is ezt erősíti, hiszen a normális reakció az eleven preferálása a holttal szemben.
Az V.vers beszélőjének alaphelyzete: „lestem az őrt, mit érez” emlékeztet A Dunánál kezdő soraiban: „néztem, hogy úszik el a dinnyehéj” megfogalmazott szituációra. Mindkét alany múltbeli megfigyelési tapasztalatról számol be. Csakhogy míg a történetfilozófiai óda énje a szemlélődés természetes helyzetében, „a rakodópart alsó kövén” ülve szórakozottan követi az elúszó dinnyehéjat, addig az Eszmélet strófájának hőse meglehetősen rendhagyó körülmények között, egy teherpályaudvaron, hajnal felé, egy fa tövében rejtőzködve, a szénkupacra vigyázó éjjeliőrt veszi szemügyre. „Kísérteties, borzongató, nem otthonos” helyzet, a lírai én ottléte ezen a kihalt helyen magyarázatot kíván. Ha erről lemondunk, mint ahogy Kálmán C. György értelmezési javaslatában teszi (Kálmán 2006, 106), a tökéletes idegenség megtapasztalását állítjuk középpontba.
De ha József Attila Curriculum vitaejét: „Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fütenivalónk” (József 1967, 35), vagy Kirakják a fát című versét: „Most mint lopott fát, viszlek titeket” vizsgálódási körünkbe bevonva értelmezzük a verset, magyarázatot kapunk a lapuló alak kilétére, s megjelölhetjük a szokatlan helyen és időpontban folytatott leskelődésének célját, a szénlopás kedvező alkalmára várakozást. Ha ez utóbbi megoldás mellett döntünk, az V. részt olyan példázatként interpretáljuk, amelynek anyagát egy gyermekkori emlék alkotja. Ebből az egyedi emlékből közvetlen általánosítással egy olyan világ képletét állítja elénk a költő, amelyet az anyagi javak, jelen esetben a tüzelő iránti elemi igény, ez igénnyel szemben a tulajdon védelme s a törvényszegésre készülő gyermek „halálos tolvajrettegése” (Fejtő 1935, 354) igazgat.
Míg az V. szakasz, egyik első például szolgálva József Attila pályája kései korszakának domináns magatartására – a múltba fordulásra –, egy konkrét emléket idéz fel, addig a VI.strófával visszalendülünk a IV.darab bölcseleti általánosságának szintjére. A vers szerkezete teljes egészében oppozíciókra bontható. Az Ím és az ám, az itt és az ott, a kívül és a belül, a szenvedés és a magyarázat, a lélek és a világ, a láz és a seb, az érzed és az ég,hevül első négy sort konstituáló ellentétei az én rendellenes, beteg állapotáról nyújtanak látleletet. A második négy sor oppozíciói pedig arra tesznek javaslatot, mit kell, illetve mit nem kell tennie a dialogikusan megosztott énnek a gyógyulás, illetve a szabadulás érdekében. A zárórész példabeszéd arról a házról, amelyet magunknak rakunk, de amelybe valaki beletelepszik: „úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ”. A nyitott jelentésszerkezetű vers több megoldást kínál föl. Ha „belső házról” van szó, akkor a megszólító én a pszichoanalitikus személyiségmodell szabad felhasználásával az erkölcsi, esztétikai, társadalmi instanciáknak az énből való kiiktatására biztat. Ha „külső házról”, azaz otthonunkról beszél a vers, akkor pedig a marxi teória értelmében olyan társadalom felépítését javasolja, amelyben munkánk termékét többé nem idegeníthetik el tőlünk. A két, egyaránt forradalmi megoldást javasló jelentés nincs ellentmondásban, sőt, ismerve József Attila freudomarxista felfogását, ötvöződnek egymással. Arra nézve azonban, hogy a megszólított, hallgató én vállalja-e a morális lázadás vagy a társadalmi forradalom végletes követelményeit, vagy sem, a szöveg nem ad útbaigazítást.
A VII. rész a ciklus több más darabját is alakító elv, a bináris, feleselő felépítési mód egyik legszebb, tökéletesen szimmetrikus szerkezetet létrehozó példáját nyújtja. Az első részében kifejtett gondolatra, attól határozottan elkülönülve, vele ellentétet alkotva válaszol a második rész. A teljes gondolat úgy éri el kerek, lezárt totalitását, úgy jut nyugvópontra, hogy két féltekéből illeszkedik egyetlen gömbalakzattá. A szétválás itt éppen a vers közepén, mint egy szabályos szimmetriatengely mentén következik be. Az „Én fölnéztem…” múlt idejű igealakkal kezdődik, az 5. sor pedig az „És megint fölnéztem…”szerkezet révén képez az első négy sorral párhuzamot és ellentétet a második négy sorban. A vers két felnézés története. Az egyik felnézés ébrenlétben, a másik pedig álomban történik éppúgy, mint a II. versben. Mindkét strófában a belső korlátlanság, szabadságigény és a külső korlátozottság, meghatározottság ellentéte fogalmazódik meg. A VII. darab tárgyát a szabadság fogalma, tehát a ciklus egyik legfontosabb egységesítő tematikus magja alkotja.
Az éber és az álombeli tapasztalat tárgya a törvény és a véletlen viszonya. Az est alól történő felnézés folyamán az én azt látja be, hogy a véletlenek összeszövődése a szükségszerűség sűrű szövetét eredményezi. A föltekintés az álom gőzei alól ezzel szemben arra tanítja az alanyt, hogy a determináltság szövevénye nem olyan tartós, nem olyan erős, hogy a véletlen szálai ki ne szabadulhatnának belőle. A kétféle tapasztalat egymás színe és visszája, ugyanarról a relációról való ellentétes tudás fogalmazódik meg bennük. A VII. vers nem az egyik vagy a másik mellett foglal állást, mint a ciklus II. darabja a belső rend mellett a külső rend ellenében, hanem a világot a kettő sajátos korrelációjaként vázolja föl.
A törvény a véletlenekből szövődik össze, s véletlenekké feslik föl. Megfegyelmezi, magának rendeli alá, a maga szolgálatára kényszeríti a véletlent, azaz elemészti azt a maga minéműségében. A véletlen mégsem adja föl végleg önnön lényegét. Mihelyt erre módja van, elemészti a törvényt, kiszabadul hatálya alól, s érvényesíti magát vele szemben. A világ kettejük harca és harmóniája. A vers egyfelől a törvényt korlátozó s vele szemben a véletlent részlegesen emancipáló álláspont kifejtése, hiszen ha az, amit törvénynek látunk, közelebbről tekintve véletlenekből szövődik össze, akkor a törvény érvénye nem örök és nem mindenütt jelenvaló. Másfelől a költőtől távol áll az ellenkező véglet is. Világában rend van, s igent mond erre a rendre. A véletlen emancipálása tehát a véletlen korlátozása is egyben.
Az alany aktivitását képviselő igék: „Én fölnéztem…”, majd „és megint fölnéztem… s láttam…” arra utalnak, hogy a vers alanya nem szenvedő, nem cselekvő, nem állást foglaló, nem lemondó, hanem pusztán felismerő, azaz szigorúan ismeretelméleti én. A költő itt is őrizkedik attól, mint a VI., X. és XII. darabban, hogy biztos támpontokat adjon arra nézve, hogyan érinti a tapasztalat, milyen állásfoglalásra indítják őt a látottak. Az én-redukció, a lírai nyíltság letompítása, az értékelő állásfoglalás felfüggesztése, az egyértelműség felszámolása az Eszmélet egyik alapvonása: a lírai attitűd kifürkészhetetlenné van téve. Ez a benyomás itt azért olyan erős, mert az alternatív szerkezet döntésre biztat, s a várt választás elmarad, illetve aszerint változik ellenkezőjére, milyen konnotációval látjuk el a véletlent és a törvényt.
Ha a törvény az én számára a rendet, biztonságot, kiszámíthatóságot képviseli, a véletlen előtérbe kerülése pedig káosszal, a vak erőknek való kiszolgáltatottsággal és eredményes életstratégia kialakításának lehetetlenségével egyértelmű, akkor az olvasó az alany ébrenlétben szerzett tapasztalatával azonosul, azzal, hogy a véletlenek fonalából törvény szülessen. Ha ellenben törvényen az egyén fölötti kényszer, a röghöz kötöttség, egy változhatatlan helyzetbe való beszorítottság, kiúttalanság értendő, s a véletlen ezzel szemben a szabadság, a mozgástér, a kezdeményezés, a választás esélyét tartogatja, akkor az énhez és a befogadóhoz egyaránt az utóbbi van közel.
A VIII. vers középpontjában a „nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot” – mondat áll, mint egy foglalat, közepében az ékszerrel, a szabadság fogalmával. Körülötte a VIII. vers egésze. E tágabb foglalat a nyirkos cementfalakkal, a csillagokkal, mint „a hallgatag cella fölött” csillogó rácsokkal, a strófa korábbi változatának utóbb elhagyott Börtöncella címével a szabadságot éppen ellentétével, a rabság képzetével keríti be. A vers arról számol be, hogyan fokozódik le többszörösen is ebben a kontextusban a szabadság eszménye eladdig, hogy a vers énje belátja a szabadságnak legalább a képzetét ígérő ifjúság felkeresésének hiábavalóságát.
A IX. verstől kezdve „egy új kérdés (illetve cél) vetődik fel s kerül a meditáció középpontjába: a helyes magatartás mikéntjének tisztázása” (Veres 2006, 131), s ez válik a költemény további strófáinak fő témájává. A IX. strófa nevezi meg az „arany öntudat” szinonimával, és határolja körül a ciklus címét adó eszmélet fogalmat. Ennek a darabnak a felépítése mintázódik a ciklus tizenkét verse közül leginkább a stanzára, amelyből Pór Péter eredeztette az Eszmélet-versszakot (Pór 1975, 74). Ennek a darabnak kétségkívül következtetésszerkezete van. A vers első fele a premisszákat adja, amennyiben az érzéki tapasztalat adataiból, a világról szerzett rendhagyó tudás képeiből, a síró vas, a nevető eső képeiből épül föl. A középtagot a befelé fordulás, az önmegfigyelés, a magába mélyedő tudás, azaz az emlékező önismeret problémája képezi. Az önmagában is összetett konklúziót, az eszmélet állapotát a vers második négy sora tartalmazza. A IX. vers azt a folyamatot állítja elénk hallatlanul tömör és meredeken ívelő gondolatmenetben, hogyan jut el a vers énje a világ jelenségeitől az élet értelméről, az emberi lény mibenlétéről alkotott legmélyebb felismerések és a belőlük eredő magatartáskövetelmény megfogalmazásáig: „Hallottam…, hallottam…, Láttam…, (be)láttam…, (be)láttam…”, tehát: „minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!”
A X.vers a törvény szövegének megfellebbezhetetlen általánosságával a meglett ember definícióját adja, pontosabban útmutatást nyújt: hogyan válhatunk meglett emberré? Hogyan kell viselkednünk, hogy eleget tegyünk a meglettség kritériumainak? Első látásra a költő ezt a különös „erkölcsi” követelményt személytelenül fogalmazza meg. A személyes és általános viszonya azonban, közelebbről szemlélve, bonyolultabbnak bizonyul.
Az első szubjektum a mindenkori olvasó, akit az erkölcsi követelmény felállítója a meglett ember magatartás-kritériumaival szembesít. A vers hatásának egyik titka, hogy kényszerítve érezzük magunkat, hogy válaszoljunk a kihívó kérdésekre: meg tudsz-e, meg akarsz-e felelni a versben felsorolt normáknak? A második szubjektum a normaállító személyiség, aki roppantul mély belátás birtokába jutott, s ezt a kinyilatkoztatott tudást közli embertársaival. Végül megkülönböztetjük a normaállító rejtett személyiségét. Ugyanis nem derül ki, hogy a magatartás-követelményt kimondó én érvényesíteni tudja-e és akarja-e magára nézve a megfogalmazott normát. Nem fedi föl személyes viszonyát a kinyilvánított törvényhez. Nem szól arról, hogy a felsorolt magatartás-követelményekkel szembesülve nem nyugszik-e meg szívesebben abban, hogy ha a meglett ember rangjának ez az ára, akkor inkább marad továbbra is gyermek.
A strófa a „meglett ember” fogalma körül szerveződik. Ez a vonzó vagy taszító, de mindenképpen lenyűgöző képződmény Marcus Aurelius Elmélkedéseinek embereszményével rokonítható, aki minden pillanatban készen áll arra, hogy megváljék az élettől: „Akkor lehetsz boldog – írja –, ha (…) géniuszodat olyan tisztán igyekszel megőrizni, mintha már vissza kellene adnod.” A másik mondat arra int, hogy „életed hátralevő, ráadásszerű részét a természet ujjmutatása szerint éld le” (Marcus Aurelius 1974, 33, 97, kiemelés T. Gy.). A nyelvi közelség ellenére a X. vers idézett sorait mégis összehasonlíthatatlanul keményebbeknek, végletesebbeknek érezzük, mint a filozófus császár elmélkedéseit.
Ahol Marcus Aureliusnál pozitív vagy negatív értékmegállapítást találunk, ott József Attila versében csak hiányt konstatálhatunk. A X. vers nem kárhoztatja az erkölcsi hibákat, a képmutatást, az önzést, az irigységet és a gyanakvást, amelyeket a filozófuscsászár pellengérre állít. A költő tartózkodik az erények dicséretétől is. József Attila nem ígéri és nem keresi a boldogságot, békességet, míg Marcus Aurelius szerint a halállal való férfias szembenézés árán eljuthatunk a lelki nyugalomhoz, sőt a boldogsághoz is. Az Elmélkedések erkölcstana kötelességetika, amely a közügyek iránti fogékonyságot eszményíti, míg József Attila az Eszméletben, s annak X. versében is, tartózkodik attól, hogy a közösség ügye melletti kiállást kötelességként vagy erényként hangoztassa. Ez akkor is így van, ha a „meglett ember” alakjának megfogalmazásában bizonyosan közrejátszott annak az aszketikus ideálnak a sajátjává élése, amelynek megvalósítását a forradalmi munkásmozgalom elvárta tagjaitól.
Marcus Aurelius a bölcs eszményét fogalmazza meg. A X. vers közvetlen előzménye, az „Öregem, no, mi van veled…” kezdetű töredék viszont, a harmadik strófában olvasható, stilárisan Kosztolányi-ízű, szerénységre intő, az emberi lehetőségek szűk korlátjaira figyelmeztető mondattal: „ne légy bölcs, te dőre” arra utal, hogy az önmegszólító, önfelszólító én megszabadulásra ösztökélvén az apától, anyától, a „tündéri nő” csábításától, a „szakállas végzet”-ben, a Gondviselésben való bizakodástól, nem a bölcs sztoikus eszményének megközelítésére tesz kísérletet.
A meglettség ugyanis üres fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. Feltűnő, mennyire hiányzik a X. darabból az etikai megközelítés, az eszményalkotás, a vigasznyújtás, a jutalom kilátásba helyezése arra az esetre, ha az alany képes lesz a javasolt módon szembenézni a halállal. Az is feltűnő, hogy mennyire párhuzamos ez a József Attila-i törekvés Heidegger haladási irányával. Heidegger számára a fundamentálontológiai vizsgálódás záloga az, hogy ne tartózkodjunk a gondoskodás és a gondozás világában. Ne óvjunk senkit a rossz cselekedetektől, ne büntessük és ne intsük bűnbánatra, aki elkövetett ilyesmit, ne javasoljunk megoldásokat se egyének, se közösségek számára. Ne minősítsük a magatartást sem erkölcsileg, sem esztétikailag. Az a költő, aki ezt a fajta tartózkodást választaná, ezt a fundamentális dolgokra történt korlátozódást tenné költői gyakorlatává, saját megszokott világától, éltető közegétől fosztaná meg magát és művészetét, hiszen a költészet hovatovább arról az emberről, a Heidegger által akárkiként aposztrofált figuráról szól, aki millió szállal bele van bonyolódva a mindennapi élet összefüggésrendszerébe.
A kivonódás a gondoskodás és gondozás horizontjából Heidegger esetében azért történik, hogy felszabadulván a mindennapi embert lekötő futó, ideiglenes érvényű problémáktól, a legfontosabbra koncentráljunk. József Attila, amikor az Eszméletben végrehajtja az elvonatkoztatásnak ezt a műveletét, felismeri, hogy a hétköznapi dolgokkal való foglalatoskodás elfedte előle azt az alapviszonyt, amely minden mást megelőz, elhanyagolta a végességünkkel való szembenézés mindennél előbbre való sürgősségét és azt a permanens kötelezettséget, hogy számoljon azzal: a halálunk minden pillanatban küszöbönálló lehetőség. Most, a felismerés villámfényénél mintegy előrefut saját halálának lehetőségéhez. Ez az elvonatkoztatás és előrefutás azonban megmarad egyszeri vállalkozásnak, szoros értelemben a X. darabra korlátozódik.
Mi az, amit a lelkiismeret értelmében vett tudás tartalmaz? Mindenekelőtt az élet és a halál közötti olyan mennyiségi viszonyt, amely fordítottja a mindennapi tapasztalat által sugallt aránynak. Tudjuk, hogy egyszer el kell mennünk, de úgy gondoljuk, hogy amíg élünk, jogunk és jó okunk van elsősorban az élet dolgaival törődni, s ennek csak a peremén rémlik föl végességünk előérzete. A X. vers meglett embere épp fordítva: megérti, hogy abban az adásvételi viszonyban, amelybe a világgal a világba belévetettsége folytán keveredett, a halált kapja önmaga csereértékeként. Az élethez csak a szerencsésen lebonyolított alku jutalmaként, ráadásként jut hozzá.
Az élet halálhoz képest ráadásként történő lekicsinylése után az élet-halál mérleg egy hasonlatban még végletesebben kileng: az élet – az élő ember legbensőbb és legdrágább értéke, amelyről, ha lemondunk, önmagunkat számoljuk föl – talált tárgyként jelenítődik meg. A talált tárgy véletlen folytán került birtokunkba. Nem illetéktelenül tettünk rá szert, birtoklása érdekében nem követtünk el bűnt. De nem a mi tulajdonunk. Ha jogos birtokosa jelentkezik, vissza kell szolgáltatnunk neki. Nem rendelkezünk vele szabadon. Részesedhetünk áldásaiban, de készen kell állnunk arra, hogy ezekről az előnyökről lemondjunk. A talált tárgy a problematikus tulajdonlás körébe tartozik. A hasonlatban felállított egyenlet, a vitális és a jogi dimenzió közös nevezőre hozása, az élet azonosítása egy talált tárggyal az ember legfőbb értékének, legdrágább kincsének alig elviselhető brutalitással történő leleplezését jelenti. Aki képes a két oldalt kiegyenlíteni, életével talált tárgyként bánni, az a József Attila értelmében vett meglett ember.
Ha a X. vers a sztoikus magatartás-követelményekkel szembesíti az olvasót, akkor a XI. strófa ugyanezt teszi az epikureus boldogságetika kapcsán. Az epikureus jelleget egyértelműen jelzi az a toposz, amellyel kétezer év kultúrtörténete során szokás volt a kert filozófiáját megbélyegezni: a sárban fetrengő és élvezkedő disznó képzete. Csakhogy József Attila finom iróniája dacára, amellyel a versben leírt ormótlan lényt kezeli, éppúgy nem foglal állást a boldogság – általa annyi hiábavaló sóvárgással idézett – elvével szemben, ahogyan a meglett ember eszményéhez való viszonyáról is hallgatott. A XI. darabban újra működésbe lép a VII. strófából jól ismert ismeretelméleti lény, aki a leírt jelenség puszta észlelésére korlátozza magát: „Láttam… ma is látom…” Azaz újra olvasójára bízza, megveti-e vagy inkább kissé irigyeli a testi jóérzéssel, kellemes élettel megelégedett lényeket.
A XII.darab két banális kezdő kijelentésének: „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem” igeformái ragadják meg figyelmünket. A „lakom” tartós, folyamatos cselekvést jelöl. Aki vasútnál lakik, ellentétes irányú mozgások rendszeres előfordulását figyelheti meg, amit a „jön-megy” ikerszó jelöl. Az élet e banális jelenségéhez, a vonatok jövéséhez-menéséhez az „el-elnézem” igekötő kettőzéssel előállított iterációval megteremti az érzékeny szemlélő alanyt. Minden, ami fontos, a jövő-menő vonatok és az el-elnéző lírai én között bonyolódik le, aki elszigetel egy élettényt és egy relációt a világ tényei és relációi kusza szövevényéből, s ezt, hallatlan töménységű képbe tömörítve, középpontba állítja.
A negyedik sor végére érkeztünk el a szálló fényes ablakok és a lengedező szösz-sötét ellentétéhez, a fény és a sötétség mindennapi és ugyanakkor poétikusan izgalmas kontrasztjához. A költő itt a leírás, a tapasztalati beszámoló szintjéről egy lépcsővel följebb lép: a hasonlatok szintjén folytatja és fejezi be a verset. A hasonlat árulkodó szava, az „Így” két egyenlő részre, kétszer négy sorra tagolja a verset. A XII.vers első négy sora a hasonlított, a kiindulópontul szolgáló látvány, a második négy sora a hasonló. Az első személy a mindennapos tapasztalattal, a robogó vonat látványával szemlélteti, ahhoz hasonlítja a nappalok és éjszakák váltakozását, az idő múlását. Mivel pedig ez az idő a szemlélő számára saját életideje, az éjjelek-nappalok gyors ritmusa az emberi élet gyors leteltére figyelmeztet. Memento mori…
A hasonlítotté a térbeliség rendje: a fényes ablakok sorozata, amint újra meg újra elvonulnak a sötétben szemlélődő első személy előtt. A hasonló szintjén ellenben kizárólag a tiszta időbeliség a lényeges, ahogy a kivilágított nappalok sora, köztük és körülöttük az éjszakák sötétjével követi egymást: „Így iramlanak”: „elhull a virág, eliramlik az élet”. Igen, az örök éjben vágtató kivilágított nappalokkal az életünk iramlik el. A költő egy térbeli látvánnyal egy időbeli tapasztalatot tett érzékelhetővé. Pontosabban a fényes vonatablakok sorának látványával átélhetővé tette az idő, időnk könyörtelen múlását. Egy külső látvány megtalálásával és megmutatásával szembesített bennünket, kímélet nélkül, valamivel, amit legszívesebben elhallgatunk magunk elől. Azzal, hogy véges lények vagyunk, s hogy milyen rövid az élet. A látvány fel van gyorsítva, fel van pörgetve. „Elhull a virág” – akár egy filmben, ahol pillanatok alatt feslik ki a bimbóból a virág, hervad meg, s ejti el egymás után szirmait. Egy-két rövid perc alatt nézünk végig egy-két napos folyamatot. Ilyen banális és feledhetetlen József Attila hasonlata is. Harminc másodperc alatt egy egész hónapnyi nappal és éjjel vonul el szemünk előtt. A vers a hasonlat révén brutálisan szembesít bennünket életünk ritmusának gyorsaságával.
Az éjjel és a nappal váltakozása a földi szemlélő számára két totalitás egymást űzésének tűnik. József Attila azonban eltér ettől a hétköznapi manicheizmustól, s a pálmát részrehajlóan a sötétnek juttatja. A „lengedező szösz-sötét” nemcsak váltja a fényes szekvenciát, hanem körül is öleli, beburkolja, közegként magába foglalja. A nappal rövid, az éj azonban „örök”. Az állandó, mindenütt jelen lévő sötétben, az örök éjben a nappalok csak gyorsan eliramló, elszálló rövid epizódok, ahogy – merjük kimondani – az élet is csak rövid, kivilágított epizód a nemlét örök éjszakájában.
A XII. vers értelmezőinek a figyelmét az énsokszorozás kérdése bilincselte magához. Ez a lehetőség a nyolcsoros utolsó két sorában manifesztálódik: „s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.” Eszerint a versbeli én különös módon megkettőződik. Egyfelől rendelkezésünkre áll a jövő-menő vonatokat szemlélő első személy, másfelől pedig az az én, amelyet ez előbbi a vonatablakban megpillant. Hogyan lehetséges ez? Talán úgy, hogy a szemlélő én tükröződik a vonatablakban, még ha ez a tükröződés merőben tökéletlen is? Talán úgy, hogy a szemlélő én a látvány szédületében elveszíti önnön énjét, és mintegy átköltözik egy eredetileg idegen énbe, a fülke ablakában könyöklő utasba?
A versbeli szemlélődőnek ez az önátemelése egy vonatfülkébe azonban váratlanul kóros proliferációvá válik, mert könyöklő hasonmásomat nemcsak egy tetszőleges, hanem sok más fülkében, némi túlzással: minden fülkében megpillanthatom, magamat sok példányban szemlélhetem. Csakhogy a vers utolsó négy sora, s ennek részeként a záró sorpár is, nem deskripció, hanem hasonlat. Az én-sokszorozás hipotézise kiiktatja az „Így” szócskát, s úgy tesz, mintha a megsokszorozott én-figurákat a töltésen haladó vonatok ablakaiban pillantaná meg vagy vélné megpillantani a szemlélődő én. Holott az első személyeknek ezek a hasonmásai nem az ablakokban, hanem a nappalokban hallgatnak. Ahogy Várady Szabolcs mondja: „ez a képletes utazó áll valamennyi képletes fülke-fényben” (Várady 1975, 84).
Ha az énfigurák a nappalok fülkefényeiben állnak, akkor egy mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg költői módon: múltunk különböző pillanataira emlékezve mindannyiszor akkori énünk jelenik meg nekünk, mindenkori nappalaink (vagy éjjeleink) fülkefényeiben. Ugyanez történik akkor is, ha jövőbeli állapotainkat képzeljük el. Számos én áll egy-egy nappal fülkefényében, mindegyikük velem, a meditáló énnel azonos. Igazából nem megsokszorozódva, hiszen minden fülkefényben feltűnő alak mi magunk vagyunk, de a sötét közök okozta folytonossághiány folytán életfolyamataink diszkontinuitásában. A kivilágított nappalok fülkefényeiben a szemlélő megpillanthatja élete folyásának gyorsított filmjét. A vers első személye a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunkén, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata.
A vers, ha nem is rejtélyes, mint Beney Zsuzsa állítja (Beney 1999, 194), de kifürkészhetetlen. A hallgatást nem lehet sem tragikusnak, sem derűsnek, sem nyugodtnak és megbékéltnek nevezni. A költő láthatólag tudatosan törekszik arra, hogy ne lehessen meghatározni a versek tónusát. Szembesít bennünket végességünkkel, s tőlünk teszi függővé, mit kezdünk ezzel a felismeréssel. A premisszákat a kezünkbe adja, a konklúzió levonását ránk bízza. A ciklust záró hallgatás a következtetések levonásától tartózkodó ember attitűdje.
Csakhogy a hallgatást a vers lírai hőse választotta. Az Eszmélet szerzője hősével ellentétben tizenkét olyan versbe foglalt aforizmát vésett gránitba, amelyek külön-külön és együtt még száz év múltán, sőt a jövőben is meditációra késztetik és a megvilágosodás élményében részesítik az olvasót.
Beney Zsuzsa (1999) „A gondolat metaforái”, in A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetéről, Budapest: Argumentum, 155–247.
Bergson, Henri (1930) Teremtő fejlődés, Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.
Bojtár Endre (1977) A kelet-európai avantgarde irodalom, Budapest: Akadémiai, 117–123.
Dienes Valéria (1923) „A fordító jegyzetei”, in Bergson, Henri Idő és szabadság, Budapest: Franklin, 197–199.
Fülöp Ernő [Fejtő Ferenc] (1987) [1935] „József Attila költészete”, in Bokor László (szerk.), Tverdota György (s. a. r.) Kortársak József Attiláról, Budapest: Akadémiai, 353–362.
József Attila (1995) [1930] „Az Istenek halnak, az Ember él”, in Horváth Iván (szerk.) József Attila Tanulmányok és cikkek 1923–1930. Szövegek, Budapest: Osiris, 216–236.
József Attila (1995) [1929] „Ady-vízió”, in Horváth Iván (szerk.) József Attila Tanulmányok és cikkek 1923–1930. Szövegek, Budapest: Osiris, 151–170.
József Attila (1967) [1937] „Curriculum vitae”, in Fehér Erzsébet–Szabolcsi Miklós (szerk.) József Attila Összes Művei, IV, Budapest: Akadémiai, 34–37.
Kálmán C. György (2006) „Második gondolatok Tverdota György Eszmélet-elemzéséről”, Literatura 32: 103–107.
Marcus Aurelius (1974) Elmélkedései, Budapest: Európa.
Müller, Max (1876) „Mitusok a hajnalról”, in Müller Miksa újabb fölolvasásai a nyelvtudományról, Budapest: MTA Könyvkiadó Hivatala, 532–533.
Németh Andor (1987) [1938] „Medáliák”, in Bokor László (szerk.), Tverdota György (s. a. r.) Kortársak József Attiláról, Budapest: Akadémiai, 1078–1083.
Pauler Ákos (1921) Bevezetés a filozófiába, Budapest: Pantheon.
Pauler Ákos (1925) Logika, Budapest: Eggenberger-féle Könyvkereskedés.
Pór Péter (1975) „Az Eszmélet verstípusa”, Irodalomtörténeti Közlemények 78: 73–83.
Pór Péter (2005) „Szavak a kocka hetedik lapján”, Holmi 17: 461–472.
Várady Szabolcs (1975) „Az Eszmélet előzményei”, Irodalomtörténeti Közlemények 78: 83–91.
Veres András (2006) „»Ami van, széthull darabokra«. Az Eszmélet és a ciklus-elv”, Literatura 32: 121–133.