„...igazában [...] az önfelszólítás jellemzi; ha kezdettől nincs jelen, a vers valamely döntő fordulóján az önmegszólítás önfelszólításba vált át, s az élmény, a vers végső kihangzását, jelentését épp ez átváltással nyeri el. [...] A megszólító, a felszólító: a fölismerő intellektus [...] a válsággal küzdve, okai után kutatva, mintegy tárgyiasítva, elvonatkoztatva szemléli a személyiséget, mintegy kívülről és felülről. [...] A megszólított tehát a válságban levő személyiség, amelynek még mindig a válságot előidéző szerep belső gravitációja, kényszere szabja meg megnyilvánító keretét, viselkedése normáit. Mire szólítja fel a költő önmagát? A megszólítás, különösen pedig a felszólítás akkor következik be, midőn az intellektuális vívódás dialektikájában hirtelen világossá válik nemcsak az eddigi magatartás, szerep tarthatatlansága, hanem bizonyossá az új vagy az újjá formált magatartás, szerep lehetősége is. Azaz nem a válság élményének kifejezése a verstípus, hanem a válság legyőzésének akarásáé, legyőzhetésének bizalmáé. Ezért központja, a nyelvi szerkezet szempontjából, a második személyű felszólító mondat, amelyhez a vers valamennyi többi mondata rendeltségi viszonyba hozható. S ezért magja logikailag, középpontja szerkezetileg, s csúcspontja, intenzitás tekintetében a versnek a tanulságot, didaxist magába foglaló mondat, részlet. [...] Ez a didaxis, természetesen, irányelvszerű, nem tézisszerű. Az új magatartásnak inkább csak jellegét vagy inkább csak biztos akarását, megokolt (megokoltnak hitt) bizalmát érzékelteti, mint konkrét tartalmát is.
A verstípus stilisztikai alapformája a dialógus. Oly dialógus azonban, amelynek csak egyik felét halljuk. Azt a felét, amelyben az intellektus egy hosszú belső vita lényegét összegzi, tanulságát summázza. [...] A dialógus hallott fele azonban mindig úgy összegez, hogy a vívódás, a belső vita dialektikájának egész folyamata újra átélve, lényegében reprodukálódik. Csak az egyik felét halljuk, de amit hallunk, abból föltárulnak a legyőzendő, a meghaladni szükséges ellenérvek is.”
Forrás: Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról. In: uő: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. 114-117. oldal
(idézi ezekkel a rövidítésekkel: Tverdota György: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 334-335. és 337. oldal)