Mint a mezőn

Mint a mezőn a kisfiut, ha

eléri a vihar

s nincs tanya, anya, hova futna

kapkodott lábaival,

a tömött, dühödt ég dörög,

a tarlón szalmaszál pörög,

ő, mint az állat, nyöszörög,

zokogna, de a félelem

elveszi könnye melegét,

sóhajtana, de hirtelen

reálehel a hideg ég

s csak akkor, amikor sovány

testén és arcán halovány

borzongás villan, mint a villám

s fekete eső dől szakadva,

az mintha belőle fakadna,

mint mérhetetlen nagy sirás,

amely fölgyül a földeken,

fénylőn csorog a zöldeken,

árkot betölt és gödröt ás,

hömpölyög a réten, az éren,

hömpölyög fönn a levegőben

s a gyermek megindul a téren,

útja van ebben az időben -

így tört e vágy rám, ily veszetten,

ily hirtelen, ily szilajon,

férfi létemre sírni kezdtem.

S e könnyel ázott talajon,

hol nehezen emeli lábát

az ember, ki pedig sietne,

megállok most. A kívánságát

már észre se venném, ha szeretne.