A Nincsen apám, se anyám (1929)

A húszas évek derekától kezdve nyer teret József Attila költészetében a lírai énnek a társadalmon kívüli, csavargó, lázadó embert idéző szerepjátszása. E szerep első kiérlelt, reprezentatív megformálása a Tiszta szívvel.

Az 1926-os bécsi, majd az 1926-27-es párizsi út a tájékozódás és a tanulás különleges alkalmai, nem a versírásé - feltűnően megcsappan a versek száma. A költő kirándulását az anarchista mozgalomba, pontosabban a mozgalommal való szakítását egyetlen verse őrzi: a Szabados dal (1927). A húszas évek végi költészetében korábban a szürrealizmus jelenlétét hangsúlyozták az értelmezők, újabban a „poésie pure”, a „tiszta költészet” eszményét látják érvényesülni.

Jellegzetes példája a tiszta költészetnek József Attila Medáliák című versciklusa (1927-28), melynek első darabjait még Párizsban írta. Merész képzettársítások, talányos emlékképek kavalkádja mindegyik miniatűr költemény. Utóbb méltán nevezték el a költő húszas évek végi pályaszakaszát a Medáliákról: legfőbb törekvéseit ebben a ciklusában összegezte. A tiszta költészetet valósítják meg a Ringató (1928) és a Klárisok (1928) című versek.

1929 februárjában jelent meg a Nincsen apám, se anyám című kötet, amely négy év termését tartalmazza, s elsősorban a hetyke, kivagyi, vidám és konok kiállást, önbemutatást hangsúlyozza. Fejtő Ferenc a költő első igazán sikeres köteteként ünnepelte, melyben „a haláltáncok bizarr bűbája kísért”, Németh Andor viszont esésnek ítélte az előzőhöz, a Nem én kiáltok című kötethez képest, mert a külön-külön nagyszerű versek „nem állnak össze benne egy egységes verslánccá”.