Vízió a lápon

Ez itt a láp világa. Szürke,

Silány, szegény világ. Megülte

Az örök köd, mely egyre rémít.

A láplakók közt várom én itt

Az én szép, fényes reggelem,

Bús esti köd rémít s borul rám,

De az a reggel megjelen.

Rémek között, gomolygó ködben

Elszürkül minden itt a lápon,

A lelkem villan néha-néha,

Szikráit a rémekre hányom

S hogy el ne izzék, hogy legyen:

A szürkeségből néha-néha

Kidugom büszke, nagy fejem.

Vagyok fény-ember ködbe bújva,

Vagyok veszteglő akarat,

Vagyok a láplakók csodája,

Ki fényre termett s itt marad

Ködomlasztó reggelre várva,

Várván, jön-e a virradat.

Az lesz virradat. Csoda-reggel.

Vulkánhegyek nőnek a lápon,

Jön a sugár egész sereggel,

Végigcikázik a világon.

Lángoszlop lesz, mi most ködös rém,

Lángfolyó lesz a szenny, salak

S a veszteglő bús akaratból

Lesz diadalmas akarat.

Talán vulkánhegyekre lépek

Vérvörös, büszke lobogóval

És torlaszok fölött süvöltök

Rombolni hívó bomba-szóval,

A bűntengert szabaditom föl,

Hogy kiszakítson nádat, tölgyet,

Hogy végtől-végig hömpölyögjön,

Hogy megtisztítsa jól a földet,

Hogy tobzódjék a rég veszteglő,

A gátra szomjas akarat.

De lehet, hogy a vulkánhegyre

Fölnevet hozzám egy alak.

Arany-vörös hajtenger födje,

Fehér hab legyen melle, válla,

Gyilkos szemű, forrón lehellő

Legyen majd ez az ördög lánya

S én elhajítom lobogómat,

Rohanok, bukom őelébe,

Égetni vágyva, lángban égve,

Százszorozva duzzad föl bennem

A láp lenyűgözött hatalma:

Ráomlom gyilkos szerelemmel,

Beföd az arany-vörös tenger

S én elmerülök ölve, halva.