Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben*,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom* nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod*, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
elhagyott némber kis bosszuját, / Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben: életrajzi utalás, amelyet Ady feltehetően érthetőnek vélt az életrajzban történtek ismerete nélkül is. Az epizódról így számol be a jóbarát Bölöni György, Ady elbeszélése alapján: "Az asszony – mondotta [Ady] sértődötten, durván és kajánul – szerzett magának egy másik valakit. Meg is nevezte: egy pesti ügyvédet. [...] A szanatóriumból ki akarták csalni [Adyt], hogy lássa Adélt. De ő nem mozdult." Erre a történetre utal itt az oldalon a vers alatt olvasható mottószöveg is.
Krőzus: (görögösen Kroiszosz) mesés gazdagságú ókori (Kr. e. 6. sz.) lűd király neve. Köznevesülve a nagyon gazdag embert jelenti.
nimbusz: eredeti jelentésében: dicsfény; átvitt értelemben: tekintély, megbecsülés
(A magunk szerelme / Imádság a csalásért / 2.)
Eredetileg a Nyugat 1912. május 16-ai számában, az alábbi jegyzettel a cím alatt:
„...Félned kell, ha asszonyra sokat bíztál, mert az asszony a sokat adónak, a szárnyas férfiúnak megbocsátani nem tud halála után sem. Amíg pedig él, s téged továbbvisz tőle fensőségednek parancsa, ő arra gondol, ami lényegének szimbólumos és hiányosságos tartalma. S bizony legalább meg fogja próbálni, hogy vélt bosszújára vélten alkalmas, reprezentatív latrokat keres a te büszkeséged ellen. S nagyon imádd a benned-lakozó egyetlenséges asszonyt, hiú, isteni Magadat, hogy repülésed meg ne zavarják ily nőstényi patvarkodások.” (Vers egy megírandó új Szentírás ma még megszámozatlan fejezetéből)"